A Sámánizmus

 

Felhasznált Irodalom

Diószegi Vilmos
SAMANIZMUS

Tartalom

I."CSALÁDI HAGYOMÁNY"
1. Táltosok
2. Haj, regő rejtem

II. VARÁZSLÓK, PAPOK, ORVOSOK
1.A samanizmus helye a vallástörténetben és a vallásetnológiában
2.Vallás-e a samanizmus?

III. A SÁMÁNOK VILÁGA
1. Szibéria és népei
2. Állatok és emberek
3. A féléves éjszaka
4. "Sarki hisztéria?"

IV. A SÁMÁNI VILÁGKÉP
1. A "világfa"
2. Hány lelke van az embernek?
3. Szellemek és emberek
4. "Az elsÅ‘ sámán"

V. "FOGGAL SZÜLETETT"
1. Hogyan lesz a sámán?
2. A sámán születése
3. Elhívás és betegség
4. A "felesleges csont"
5. A szellemparancs: engedelmesség vagy halál

VI. AVATÁS ÉS PÁLYAKEZDÉS
1. "Gyalog" vagy "lovon"
2. Sámándob és dobavatás
3. A sámán avatása

VII. A SÁMÁN ÉS TÁRSADALMA
1. A sámán feladata
2. Társadalmi helyzet
3. Sámánok egymás közt
4. A sámán halála és temetése

VIII. A "MESTERSÉG"
1. A sámán és szellemei
2. A "segítÅ‘"
3. Mi minden kell a sámánkodáshoz?
4. Drámai játék: a sámán "utazása"
5. A sámánének

IX. A SAMANIZMUS TÖRTÉNELME
1. Már a bronzkorban is
2. A sámán mint biztosító szelep
3. A mai Szibéria
4. S a tegnapi sámánok?

KÉPEK

UTÓSZÓ(Morvay Judit)

I."CSALÁDI HAGYOMÁNY"

1. Táltosok

Nem kell a honfoglaló magyarság Å‘si hitvilágával foglalkozni ahhoz, hogy valaki tudjon a táltosokról. Már az elemi iskolában mindenki megtanulta, hogy a honfoglaló magyar törzsek, nemzetségek "papjai" a táltosok voltak, "akik fehér lovat áldoztak Hadúrnak". A "Hadúr" csak késÅ‘i kitalálás, a "pap" kifejezéshez is sok szó férhet, de táltosok valóban léteztek. Nemcsak a krónikák Å‘rizték meg emléküket, hanem az eleven néphagyomány, sÅ‘t, a "táltosló" kifejezésben az irodalmi és a köznyelv is.
Mert csak lelkiismeretes, pontos, szakszerű kutatás kellett hozzá, hogy kiderüljön: nem papok voltak ezek az egykori táltosok, hanem sámánok, olyanok, amilyenek még harminc-negyven évvel ezelÅ‘tt is nagy számban tevékenykedtek Ázsia s még közelebbrÅ‘l Szibéria füves pusztáinak úgyszólván valamennyi nomád vagy félnomád állattenyésztÅ‘ népénél.
Magyarország legfiatalabb és legmodernebb városában, a szocializmus és a technika korszakában született Dunaújvárosban van egy utca, neve: Táltos utca. Ez az utca persze nem a néhány éve épült modern városrészben van, hanem az Óvárosban, az egykori Dunapentelén. Az utcát nem hivatalosan keresztelték el így, hanem a nép adta a nevét az utcában lakó Berceli Jóskáról, aki a századfordulón élt, s ugyanabban a házban lakott, amelyben most az unokái. Az ottaniak szerint - és ezt az unokák is így tudják - Berceli Jóska táltos volt. Megismerték már gyermekkorában két sor fogáról, zárkózott, kódorgó természetérÅ‘l; késÅ‘bb meg arról, hogy meg tudta mondani, hol van kincs a földben. Még a római és bronzkori emlékeket kutató régészeknek is segítségére volt - mondják az óvárosiak. Csak édesanyja tudta, hogy fiára rettentÅ‘ párbaj vár; ezért, mikor Jóska tizennyolc éves lett, karácsony este édesanyja bezárta Å‘t a házba, de még az ablakokat is betapasztotta. Mert a táltosfiú már elÅ‘re elárulta neki, hogy bika képében meg kell küzdenie egy másik táltossal, egy gróffiúval; az is bika lesz. De hiába tapasztott be minden rést az édesanyja, Berceli Jóska azon az estén eltűnt, s bika képében megverekedett a gróf-táltossal. Hetek múlva tért csak haza, összetörve, megtépve, súlyos sebekkel borítva. LegyÅ‘zte a másikat, de Å‘ is nagy sebeket kapott. Sokáig ápolta édesanyja, míg felépült. Attól kezdve mindig megmondta, hol van kincs, meg gyógyítani is tudott, és sokszor évekre eltűnt. Sok szegény emberen segített.
Még számtalan ilyen táltostörténetet idézhetnénk az ország sok falujából. Ezt csak azért mondtuk el részletesen, hogy lássuk: milyen szívós a néphagyomány; a vakító neonfény, a kor istenszobraiként trónoló transzformátorok, magasba nyúló kohók és dübörgÅ‘ automata gépsorok szomszédságában hogyan él tovább az egykor szellemektÅ‘l rettegÅ‘, babonák-igázta ember hite a majdnem-kortárs Berceli Jóska alakjában. A magyar néphagyomány táltosa hűségesen Å‘rzi a sámán jellemvonásait. A kutatás mai állapotában már nem lehet kétségünk afelÅ‘l, hogy ez ázsiai, nomád "családi hagyomány". Hiszen ha megvizsgáljuk a szomszédos és távolabbi indoeurópai népeknek a természetfölötti erÅ‘kkel rendelkezÅ‘ emberi alakokról szóló hagyományait, mindjárt szembeötlik a különbség. A magyar "garabonciás" nem más, mint a táltos. Tudományát akaratán kívül, sÅ‘t akarata ellenére, elÅ‘re való kiválasztás és kényszer útján kapja a "természetfölötti hatalmaktól". Viszont az európai garabonciás "diák" mindezt a maga akaratából, tudatosan tanulja meg. Vagyis Faust valóban és hitelesen német. Berceli Jóskából és sok-sok elÅ‘djébÅ‘l sohasem lehetett volna Faust. Az Å‘ lábnyomaik egyenesen Szibéria füves pusztáira vezetnek

2. Haj, regő rejtem

A népköltészet olyan, mint a föld mélyének kÅ‘szénrétegei. Egymásra rakódott halmazai hűségesen Å‘rzik a régi korok nyomait; ma énekelt dalokban, ma használatos szólásmondásokban, mesékben távoli évezredek emlékei visszhangoznak. Ugyan ki gondolná, hogy a kedves és ártatlan gyermekdalocskában: "bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske..." - a sámándob pereg a múlt irdatlan messzeségébÅ‘l? Hogy is van a dalocska varázsige-szerű vége: "szita-szita péntek, szerelemcsütörtök, dob-szerda"! S a másik gyermekdalban:

Gólya, gólya, gilice,
mitÅ‘l véres a lábad?
Török gyerek megvágta,
magyar gyerek gyógyítja,
síppal, dobbal, nádi hegedűvel.

Mert a sámándobnak a gyógyításban is nagy szerepe volt.
S ki ne hallott volna már mesét a kanászlegényrÅ‘l, aki vállalkozott rá, hogy felmászik az égigérÅ‘ fára? Ez az égigérÅ‘ fa nem más, mint a sámánhit világfája, a kanászlegény nagy tette pedig az egykori sámánavató szertartás emléke, amikor is a sámánjelöltnek a világfát jelképezÅ‘, e célra elkészített, rovátkolt fára kellett felmásznia. A sámánt túlvilági utazásain lova hordja a hátán, ami nem más, mind a dobja; vagyis a dob a szellemvilágban csodás, tüzes hátasló. Hogy is kérdezi meséinkben gazdáját a táltosló? "Édes gazdám, úgy menjünk, mint a szél, vagy mint a gondolat?" S csak a samanizmus ismeretében értjük meg a Szatmár megyei találós kérdést: "Nekem olyan kis lovam van, amelyik minden házba benyerít." Megfejtése: dob!
A római egyház papjai, amikor a magyar népet beterelték a tiarás pásztor nyájába, irgalmatlanul pusztították az Å‘si dalokat, s nyilván a sámánénekeket is, amelyek bizony nem fértek meg a gregorián himnuszokkal. Még a múlt században is nemegy tudósunk és költÅ‘nk kesergett azon, hogy Å‘si hitvilágunk énekes emlékei nyomtalanul eltűntek, s a tanácstalan keresgélésben bizony még Arany János is eltévedt. Ma már tudjuk, hogy a papoknak nem sikerült nyomtalanul kiirtaniuk az Å‘si állattenyésztÅ‘-hit emlékeit. Itt van mindjárt az itt-ott még ma is élÅ‘ régi népi szokás, a regölés. A regölÅ‘ dallamok visszatérÅ‘ refrénje: "haj, regÅ‘ rejtem". Ez pedig nem egyéb, mint az egykori, évezredes sámánének töredéke. A sámán cselekményeinek alapja, mint késÅ‘bb látni fogjuk, ma is - ahol még él a samanizmus - az elrejtÅ‘zés; a táltosokról szóló népi elbeszélések is mind ezt a kifejezést alkalmazzák: "elrejtÅ‘zött". Ennek változata a révülés, ami a táltos, illetve a sámán eksztázisát jelenti.
Ne ijedjünk meg egy kis nyelvészkedéstÅ‘l; olyan ez, mint a legizgalmasabb detektívregény.
Regény? Igen, ez a szó, regény, a rege leszármazottja. A rege régibb alakja pedig - talán a regü, illetve reg: eredetileg melegséget, hevületet jelentett, s egyúttal a sámán hevületét is, az eksztázist. A rege tehát azt jelentette, amit a sámán hevületében, eksztázisában elmondott. Vessünk most egy pillantást az Ob partjára, legközelebbi rokonainkra, a manysikra, más néven vogulokra: az Å‘ nyelvükben taram réj azt jelenti, hogy isten heve, és pupi réj: bálvány heve. Vagyis a "haj, révüléssel révülök". Hevület, rejtÅ‘zés, révülés: minden a sámán eksztázisának emlékét Å‘rzi.
Ha már itt tartunk, a sor elején lévÅ‘ "haj" is megérdemel egy pillantást. A regölésnek egyik formája a Vas megyei Búcsú községben a "hajgatás". "Hajgassuk, hajgassuk, de kinek hajgassuk?" Nyilvánvaló ebbÅ‘l, hogy a "haj" indulatszónak nagy jelentÅ‘sége volt. Hogyne lett volna, amikor ugyanezt a jelentÅ‘ségét megtaláljuk a manysi és hanti (osztyák) samanizmusban! Legközelebbi rokonaink a "haj"-t úgy mondják, hogy "kaj". Nos, a sámánt a manysik úgy hívják, hogy kajné hum, ami annyi, mint "hajgató ember". (Ez a "kaj", illetve magashangú párja, a "kej" maradt meg a magyar kiált, kaját, kajdászik, kajtat szavakban, amelyek mind a kiáltást fejezik ki.) A hantik ugyanígy hívják a sámánt, csakhogy ez náluk kejta honak hangzik, mert a "kaj" náluk "kej". Persze, nálunk is megvan a "haj" mellett a "hej". Éppen ezért a hajgatást a moldvai csángók hejgetésnek nevezik. S az egykori, honfoglalás kori és Árpádkori hejgetÅ‘k, hejgetÅ‘sök neve maradt fenn a hegedÅ‘sben és az egyik legszebb hangszer magyar nevében: a hegedűben.
Ennyi talán elég a nyelvhasonlításból, hogy megvilágítsuk, milyen sok és mély nyomot hagyott népköltészetünkben és nyelvünkben a samanizmus, az emberi kultúra történetének ez a különleges és izgalmas jelensége, amely az európai kultúrába való beilleszkedésünk elÅ‘tt a mai népünknek is sajátja, életformájának része volt. Ahhoz, hogy megismerkedjünk vele, a nyelvésztÅ‘l most már az etnográfusnak kell átvennie a lámpást, hiszen a samanizmusnak mint hitvilágnak és kulturális létformának a kutatása a néprajztudomány feladata.

Vissza az oldal tetejére

II. VARÁZSLÓK, PAPOK, ORVOSOK

1. A samanizmus helye a vallástörténetben és a vallásetnológiában

Ha a samanizmust meg akarjuk érteni, át kell tekintenünk azt a kulturális területet, amelyben a samanizmus színre lép. Az embernek azt a kulturális tevékenységét, amelynek során a természet és a társadalom objektív erÅ‘ihez való személyes viszonyát, a külsÅ‘ világot igyekszik meghatározni, az ismeretlen erÅ‘ket tükrözÅ‘ fantasztikus képzetek alapján, vallás néven szokták összefoglalni. Ennek a kulturális tevékenységnek a története a vallástörténet, összehasonlító tudománya pedig a vallásetnológia.
A ma ismert vallásokig hosszú út vezetett, s tudnunk kell azt is, hogy ezek a vallások korántsem uralkodnak az emberiség egészén. A természeti népeknek eleinte csupán hiedelmeik voltak; a mai természeti népeknek már hitviláguk is van.
A természeti ember úgy veszi tudomásul a természet erÅ‘it, hogy tehetetlennek érzi magát velük szemben és fél tÅ‘lük. Képzeletében ezek az erÅ‘k nem természeti, hanem természetfölötti erÅ‘kként jelentkeznek. A tudatosan cselekvÅ‘ ember tudatot és személyiséget ajándékoz ezeknek a félelmetes "természetfölötti" erÅ‘knek, s ezek a láthatatlan, hatalmas személyek szellemekként vonulnak be fogalomtárába. A természeti ember fél a halottaktól is; a személyiség megszűnését nem tudja elképzelni, ezért úgy gondolja, hogy az ember a halála után szellemalakban él tovább. Az Å‘sök szellemei együtt laknak, vándorolnak a hordával, a nemzetséggel, a törzzsel, az élÅ‘k tisztelik Å‘ket, és minden módon igyekeznek elkerülni az Å‘sök és a természeti erÅ‘k szellemeinek haragját. Mert a szellemek lehetnek barátságosak és lehetnek ellenségesek az ember iránt; hiszen a természeti erÅ‘k is hol hasznosak, hol károsak. A természettel való szoros együttélés olyan képzeteket teremt, hogy az ember, a nemzetség vagy törzs valamilyen természeti jelenségtÅ‘l: növénytÅ‘l, állattól, hegytÅ‘l, folyótól stb. származik. Így keletkezik a nemzetség Å‘sét jelképezÅ‘ totem, amely leggyakrabban állat. A totem vadászata a nemzetség tagjai számára rendszerint tilos, vagyis tabu.
A nemzetségi totembe, a hiedelem szerint, az Å‘sök szellemei költöznek be, s ezeket a szellemeket szűntelenül jóindulatra kell hangolni, hogy a többi állat vadászatában segítsenek.
A szellemek megnyerésének egyik módja az áldozat, a másik a mágia. A mágia már tovább megy egy lépéssel: kényszeríti a szellemeket az ember szolgálatára. Ez a kényszerítés általában a vadászat vagy egyéb szükséges tevékenység drámai eljátszásával történik, vagyis a mágia voltaképpen "edzés", "próba", a szükséges mozdulatoknak a reflexekbe való bevésése. Csakhogy mivel a természeti ember nem tud a reflexekrÅ‘l, Å‘ ezt a szellemek kényszerítésének nevezi.
A természetfölötti erÅ‘k tiszteletének ezeket a megnyilvánulásait latin szóval kultusznak nevezik; az ezzel kapcsolatos jelenségek a kultikus jelenségek.
Nos, a mágia már bizonyos fejlÅ‘dést jelent a kultikus jelenségek között, hiszen azt bizonyítja, hogy az ember már nemcsak fél a természeti - az Å‘ megfogalmazásában "természetfölötti" - erÅ‘ktÅ‘l, hanem bizonyos mértékig befolyásolni is tudja Å‘ket. Ám a vadászaton és a termékenységen kívül egyéb erÅ‘k - az Å‘ képzetei szerint egyéb "szellemek" - is vannak, amelyeket valamilyen módon befolyásolni kell. Így például a betegségek, amelyek e természeti hiedelemvilág szerint ugyancsak szellemek, mégpedig rossz szellemek művei. A gyógyítás a természeti ember szemében annyi, mint az ártó szellemet kiűzni az emberbÅ‘l. Arra is szükség van, hogy a szellemek elárulják a jövÅ‘t, és segítsenek az embernek döntései meghozatalában.
Az ember tehát bizonyos viszonyba lép a megszemélyesített természeti, illetve "természetfölötti" erÅ‘kkel: fél tÅ‘lük, tiszteli, de ugyanakkor igyekszik kihasználni, kívánsága teljesítésére kényszeríteni Å‘ket, esetleg szövetséget köt velük.
Ez a kapcsolat lehet általános: a nemzetség minden tagja érintkezik a szellemekkel, befogadhatja Å‘ket, közvetlenül igénybe veheti gyógyító vagy segítÅ‘ erejüket. Madagaszkár szigetén például, a trumba-kultusz során, a szellemek egyes asszonyokat megszállnak, és ilyenformán gyógyítanak. Ezek a "megszállások" csak alkalomszerűek, és mindenki részese lehet. Elterjedtebb azonban a "beavatott", titkos szövetségek rendszere. Ilyen kultikus szövetséget találunk az észak-amerikai indiánoknál vagy Óceániában, ahol a duktuk vagy ingiet titkos szövetség közvetíti a szellemek és az emberek között, és varázslattal kényszeríti szolgálatára a szellemeket. Leggyakoribb azonban az, hogy a nemzetségnek csupán egyetlen tagja "specializálódik" a szellemekkel való érintkezésre. Ennek az egyetlen embernek a foglalkozása a mágia, a gyógyítás, a jóslás, az áldozatok bemutatása, Å‘ közvetít a természetfölötti erÅ‘k és a nemzetség tagjai között. Ezt az embert általában varázslónak, más esetekben, különösen magasabb fokon, papnak hívják, bár bízvást orvosnak is lehetne nevezni. Az indiánok varázslóját a német szakirodalom valóban "Medizinmann"-nak, orvosságos embernek hívja.
A varázsló általában különleges ember, olyan tulajdonságai vannak, amelyek megkülönböztetik a nemzetség többi tagjától. "Tudománya" van, azonkívül hajlamos az önkívületre, az eksztázisra. Ezt különbözÅ‘ izgató vagy bódító hatású növények élvezetével segíti elÅ‘, és hanghatásokkal, maszkokkal is dolgozik. Ma azt mondanók rá, hogy "hisztérikus" vagy "neuraszténiás", vagy azt, hogy "művészi hajlamai vannak". Magára ölti a nemzetség totemállatának a bÅ‘rét, és totemállatnak képzeli magát. Megérti a szellemek beszédét, és ezek az Å‘ szájával szólnak az emberekhez. Növényismerete segítségével, valamint mágikus tevékenységgel, igen gyakran szuggesztív vagy hipnotikus úton gyógyít, távol tartja az ártó szellemeket, sÅ‘t, Szudánban "lélekÅ‘rzÅ‘" feladata is van: vigyáznia kell, hogy az ártalmas szellemek ragadozó állatok képében meg ne jelenjenek és el ne rabolják az emberek lelkét. Vannak varázslók, akiknek lelke az égbe ragadtatik, akiket szellemek szállnak meg és mint médiumok, a szellem közvetítÅ‘ivé válnak.
Ezeket az Å‘si elemeket nem nehéz fölfedezni a modern vallásokban: az áldozatot bemutató pap, az isteni lény testévé "lényegülÅ‘" táplálék, s az isten "lenyelése", az "isten igéjét hirdetÅ‘" evangélizátor, a "megidézett szellem" megszállta spiritiszta médium - nem egyéb-e mindez, mint az egykor természeti körülmények között élÅ‘ ember hiedelmeinek és kultikus tevékenységének továbbélése?
Szibéria nomád és félnomád állattenyésztÅ‘ népeinek "közvetítÅ‘it" sámánoknak nevezzük. A sámánokat más népek hasonló feladatú varázslóitól és papjaitól mindenekelÅ‘tt az különbözteti meg, hogy a sámán közvetlenül és tetszése szerint "érintkezik" a szellemekkel, hogy a sámánt a szellemek "kiválasztják", "elhívják" és akarata ellenére kényszerítik a sámánságra. A samanizmus nem korlátozódik Szibériára, módosult formáit, vagy legalábbis hatását, fölleljük az észak- és dél-amerikai indiánok között is, akiknek
a szibériai mongol fajtájú népekkel való antropológiai rokonsága és közös eredete legalábbis feltehetÅ‘. Igazi hazája azonban kétségtelenül Észak-Ázsia, tehát a szibériai tundrák, tajgák és a végtelen füves sztyeppek vidéke.

2. Vallás-e a samanizmus?

Tisztáznunk kell még azt a kérdést, hogy vallás-e a samanizmus. Vagyis úgy beszélhetünk-e a samanizmusról, mint a buddhizmusról, a kereszténységrÅ‘l vagy a mohamedanizmusról? Ha egy tunguzt - aki esetleg még ma is sámánhoz fordulna ügyes-bajos dolgaiban - megkérdeznénk, milyen vallású; valószínűleg hallgatna, mert nem tudna mit válaszolni. Azt azonban semmi esetre sem felelné, hogy "sámánhitű vagyok".
A szibériai népeknek általában van, illetve volt egy világképük, mely szerint három világ és még több ég van, egyesek szerint tizenhét. Úgy képzelték, hogy a szellemek beavatkoznak az ember életébe, és ez a beavatkozás a sámán közvetítésével történik, akit a szellemek megszállnak (ezek a szellemek többnyire totememlékek, tehát állatÅ‘sök szellemei), a sámán utazásra indul a különbözÅ‘ világokba és ott szellemekkel érintkezik, mindenfélét megtud tÅ‘lük, továbbá, hogy a sámán állattá (rénszarvasbikává stb.) tud változni, hogy megküzdjön más sámánokkal.
Mindez azonban még nem lépi túl a mindennapi gyakorlati szükségletek kereteit. A sámán a szellemek segítségével felvilágosításokat ad, gyógyít, jósol. Ez még nem teszi vallássá a samanizmust. Hiányzik belÅ‘le az elvont filozófia, hiányoznak a tételes erkölcsi törvények, vagyis nincs filozófiai és morális rendszere. A samanizmusnak nincs tízparancsolata, nincs bibliája, koránja, nincsenek védái. Egyik szibériai nép ezt tiszteli istenként, a másik amazt, a harmadik semmit sem. Ám ezeknek az isteneknek nincs sok szerepük. A legelÅ‘rÅ‘l legelÅ‘re vándorló nomád állattenyésztÅ‘k, pásztorok és vadászok az éghajlat, a természet zord körülményei között napról napra igyekeznek megküzdeni a természeti erÅ‘kkel, a nemzetségi társadalom Å‘si demokráciájában nem ismerve urat és szolgaságot.
A sámán szó maga sem papot jelent. Ez mandzsu-tunguz nyelven "tudó, tudós". ElÅ‘fordul saman, szaman és haman alakban. A többi sámánhitű nép más szavakkal jelöli a sámánt. A manysik és hantik sámánjáról, vagyis a kajné humról és a kejta horól már volt szó. A burját-mongoloknál
a sámán bÅ‘, ami azért nevezetes, mert a magyar nyelvben is megtaláljuk bű alakban, a bűvölés és a bűbáj szavakban.
A dél-szibériai törökök kam, ham, a jakutok ojun, a szamojédek tad'ib'e, a lappok oadie szóval jelölték a sámánt. Ezek a szavak mind a sámán tevékenységére és képességeire vonatkoznak, akárcsak a mandszu-tunguzoké: a jakut szó "ugráló"-t, a szamojéd pedig "eksztázisba jutott"-at jelent.
A samanizmust tehát nem nevezhetjük vallásnak.
A sámánhit - legalábbis feltehetÅ‘ származása szerint - nem más, mint a képzeteknek az a halmaza, amellyel a szibériai (tehát sajátos arktikus, vagy sarki körülmények között élÅ‘) állattenyésztÅ‘, halász és vadász igyekezett szabályozni viszonyát az Å‘t körülvevÅ‘ természeti, illetve saját képzetei szerint természetfölötti erÅ‘kkel.
Ám éppen az a különös, hogy ez a szabályozás végül is milyen alakot öltött.

Vissza az oldal tetejére

III. A SÁMÁNOK VILÁGA

1. Szibéria és népei

Az Urálon túl a Behring-szorosig, az Északi-Jegestenger szomszédságában nyúlik el ezer és tízezer kilométereken az
a hatalmas földterület, melynek neve a telet, a havat és a jeget idézi: Szibéria.
Ez a földdarab igen hosszú ideig ismeretlen és félelemgerjesztÅ‘ volt. Legészakibb tájain, a kietlen tundrán, csak Észak edzett és gyér növényzete tenyészett; délebbre hatalmas nyírerdÅ‘k s fenyvesek, a járhatatlan, áthatolhatatlan tajga húzódott; legelÅ‘in rénszarvascsordák, nyomukban prémekbe öltözött, kiálló arccsontú emberek. Az oroszok már a XVI. században megvetették itt lábukat, de csak a legbátrabbak és legedzettebbek mertek letelepülni, s ezek a telepek is irdatlan messze estek egymástól.
Szibéria szűzföldjét az oroszok próbálták feltörni. Addig Szibéria népei, sem az Å‘snépek, a ketek, a giljákok, a jukagirok vagy a csukcsok, sem a késÅ‘bb bevándoroltak nem próbálkoztak itt földműveléssel. A zord éghajlat csak az állattenyésztést, a vadászatot és a halászatot tette lehetÅ‘vé, s így igen hosszú ideig megrekedtek a fejlÅ‘désben.
Az Urál vidékén éltek a halász-vadász finnugor népek: a manysik és a hantik, s velük az a finnugor néptörzs is, amely késÅ‘bb elvándorolt, s amelyet a tudomány ma "elÅ‘magyarok"-nak nevez. Északabbra a finnek és lappok meg a szamojédek laktak. Ez utóbbi összefoglaló szón négy népet értenek: a nyenyeceket, az enyeceket, a szelkupokat és a nganaszánokat.
A török csoporthoz tartozó népek délebbre laktak, a jakutok kivételével; éppen ezért a törökök általában nomád pásztorkodással foglalkoztak: az altaji és abakáni törökök, a karagaszok, szojotok.
A Bajkál-tó vidékére egy mongol csoport is felvándorolt: a burjátok. Egyébként a mongolok Szibériától délre, Mongóliában és Kína északi részén legeltettek.
Szibériában szétszórtan, e hatalmas terület szinte minden pontján találkozunk mandzsu-tunguzokkal: északon az evenkikkel, és az evenekkel délen a nanajokkal és az udehékkel.
Ezek a népek mind a történelmi idÅ‘kben vándoroltak be Szibériába, esetleg az Urál és az Altaj vidékérÅ‘l, de már itt találták az Å‘sszibériaiakat: a keteket, giljákokat, jukagirokat, csukcsokat, korjákokat, kamcsadálokat, eszkimókat és a rejtélyes eredetű ajnukat.
Milyen volt ezeknek a népeknek az életmódja? Valóban elmondhatjuk, hogy ezek a népek évezredeken át hozzászoktak a nehéz megélhetéshez és a mostoha körülményekhez.
A táplálékot megtermelni nemigen tudták, inkább csak megszerezték; a termelÅ‘ tevékenység legmagasabb fokára azok a népek jutottak, amelyek az állatot nemcsak megölték, hanem tenyésztették is, vagyis a nomád pásztorok. Lakóhelyük többnyire sátor volt; legjellemzÅ‘bb az úgynevezett jurta, a kör alakú nemezsátor; ilyenben laknak ma is a mongol pásztorok, és ilyen volt a honfoglaló magyarok sátra is. A folytonos vándorlás gyakori környezetváltozással jár, újabb és újabb adottságokhoz kell alkalmazkodniok. Társadalmi formájuk a nemzetségi társadalom: a legelÅ‘területeket nemzetségenként jelölik ki, a nemzetség legelÅ‘je közös. A nemzetségek létszáma változó; ma például általában mindössze négy-öt sátoralja.
A nemzetségnek két nevezetes és vezetÅ‘ tagja volt: a nemzetségfÅ‘ és a - sámán.

2. Állatok és emberek

Az emberek élete az állatoktól függ. A növényzet nem olyan, hogy az ember közvetlenül fogyaszthatná; csak az állatok húsa és teje táplálja az embert, s az állatok bÅ‘re, szÅ‘rzete, prémje ruházza. A vadász élete attól függ, van-e elegendÅ‘ terítékre kerülÅ‘ vad, s a pásztor élete attól függ, jó legelÅ‘je van-e az állatoknak.
Csoda-e, ha az ember ilyen körülmények között úgy tiszteli az állatot, mint gyermek az anyját? Ez a szoros függés az állatoktól úgy tükrözÅ‘dik a szibériai ember képzeletében, mintha az állat szülÅ‘je, Å‘se volna, mintha az életét is az állatnak köszönhetné.
A vadállatok közül, amelyek a vadásznépek megélhetését biztosítják, elsÅ‘sorban a szarvas különbözÅ‘ fajtáit kell megemlítenünk: a rént, a jávort, a nemes szarvast és a törpe fajtákat. Azonkívül a medvét és a kisebb prémes állatokat: a rókát, menyétet, nyestet, cobolyt, továbbá a különbözÅ‘ madarakat. A legeltetett patás állatok közül itt, a rideg környezetben, csak a legigénytelenebb él meg, az amelyik jól bírja a hideget és a nem éppen dús növényzetet. Így hát a pásztorok túlnyomórészt rénszarvast tenyésztenek, a rénszarvas határozza meg egész életüket. Egyes helyeken, délen elÅ‘fordul a szarvasmarha is, de ez ritka. A lovat viszont általában ismerik, különösen a törökök és a mongolok.
Miként az ember anyagi léte az állat anyagi lététÅ‘l függ, a természetfölötti erÅ‘ket megszemélyesítÅ‘ szellemek is jórészt állat alakúak. Éppen ezért a sámán minden tevékenysége hangsúlyozza az állati eredetet és a maga állattá válását. Fején szarvasagancsot vagy madarat visel, ruhája rénszarvast jelképez. Más sámánköpenyek valamilyen madárnak (sasnak, búvárkacsának stb.) az ábrázolásai, s jelképesen megtaláljuk rajtuk a madár szárnyát, farkát, csontjait.
A ragadozók és dúvadak az ártalmas szellemeknek adnak alakot. A farkas például igen gyakran ellenséges szellemet jelent.
Jól meg kell értenünk: a szibériai vadász és nomád pásztor képzeletében a maga anyagi léte, mindennapi élete tükrözÅ‘dik, éppen úgy, mint a magasabb kultúrákban. Csakhogy míg a feudális társadalmi és gazdasági rend, a magántulajdon, az úr-szolga viszony, a földesúri despotizmus, a hűbéri hierarchia viszonyai az égi úrban, az égi úrnak soha ki nem fizethetÅ‘ tartozásban, az égi hierarchiában, vagyis a kereszténység vallási komplexusában tükrözÅ‘dtek, addig a halászat-vadászat és a nomád pásztorkodás egyszerűbb viszonyai a természetfölötti világot állatalakokkal népesítették be.
Az emberi képzelet teremtette szellemvilágok mindig az ember földi létének "égi" másai. Lám, az európai spiritiszták szellemvilága sem egyéb, mint félművelt és finomkodó polgár- és kispolgárszellemek polgári köztársasága. A "misztikus" jelenségekben voltaképpen semmi titokzatos nincs, sem a nagyvárosok elsötétített szobáiban, sem a mongol pusztán vagy az evenki sátorban.

3. A féléves éjszaka

A szibériai halász-vadász és nomád népek életviszonyaira nemcsak az a jellemzÅ‘, hogy életük szinte összesimul az állatokéval. Tekintve, hogy a táplálékul szolgáló állatokban nem éppen nagy a választék, s az állatok sem igen válogathatnak eledelükben, óhatatlanul elÅ‘térbe kerül a kérdés: milyen is ezeknek az embereknek a táplálkozása?
Ez a táplálkozás bizony egyoldalú. Sok minden hiányzik belÅ‘le, amit mi megszoktunk. Hiányzik a gabona, a gyümölcs - tehát számos vitamin. FÅ‘táplálékuk a hús, a tej, s a tejbÅ‘l készült szeszesitalok, a kumisz és az arhi. Ez a táplálkozás maga is alkalmazkodik az éghajlathoz: a szibériai embernek állandóan pótolni kell az elvesztett kalóriát. Verhojanszkban, a föld leghidegebb lakott helyén -63°-ot mérnek. Éppen ezért itt mindenki mindig jól fel van öltözve, az emberek bÅ‘rét nemigen éri a nap. Már csak azért sem, mert a nap csak fél évig süt a sarki vidéken, aztán fél évre lenyugszik. Féléves éjszaka! Örökös félhomály, didergetÅ‘ hideg, csípÅ‘s szél. A következÅ‘ fél évben ugyan éjszaka sem megy le a nap, de ekkor is keveset melegít.
Persze, az éghajlati viszonyoknak is sok fokozata van. Mongóliában például kétségtelenül más az éghajlat, mint a csukcsok vagy jakutok földjén, nem is szólva a Behring-szoros túlsó partján élÅ‘ alaszkai eszkimókról, akik még kunyhóikat is jégbÅ‘l és hóból építik. Ám Mongóliában sem sokkal kedvezÅ‘bb a természet: a hatalmas ország nagy része sivatag.
Azokra a kutatókra, akik Európából szoktak kirándulni a szibériai vadászok és nomádok földjeire, általában igen megrendítÅ‘ hatást tesz ez az éghajlat, akárcsak a tundra és a tajga minden emberi méretet felülmúló roppant végtelensége és hideg zordsága.

4. "Sarki hisztéria?"

Az emberek, akik ilyen körülmények között laknak, évezredek alatt nyilván alkalmazkodtak lakóhelyükhöz. Számukra ezek a körülmények a természetesek. Nem egy kutató volt, aki errÅ‘l megfeledkezett. A maga érzékelésein mérte a szibériai népek magatartását, természetét, s így nyilvánvalóan téves eredményekre jutott.
Abból kell kiindulni, hogy az a szervezet, amely gyakori környezetváltozáshoz, alacsony hÅ‘mérséklethez, bizonyos vitaminok állandó hiányához, más tápanyagok túlsúlyához, kevés napfényhez, féléves fehér éjszakához és féléves homályhoz, esetleg sarki sugárzásokhoz szokott, nyilvánvalóan más tulajdonságokat fejleszt ki magában, mint az, amelyik más körülmények között éli le életét. Lehetetlen, hogy ennek ne legyenek meg a megfelelÅ‘ bÅ‘r-, vérkeringési, csont- és idegrendszerbeli elváltozásai. Ám mihelyt ezek az elváltozások állandókká válnak, mihelyt az ember természeteként jelentkeznek, máris normálisaknak tekintendÅ‘k, mint ahogyan azok is.
Egyes kutatóknak az volt a véleményük, hogy a szibériai népek állandó nem normális állapotban élnek, vagyis természetes állapotuk a betegség. A szélsÅ‘ségesen hideg éghajlat alatt élÅ‘ ember idegrendszerbeli sajátosságait egyszerűen betegségnek fogták fel, és elnevezték "sarki hisztériá"-nak.
Mik ennek a "sarki hisztériá"-nak a tünetei?
A szibériai ember könnyen kerül élénk vagy depressziós hangulatba. Hangulatváltozásai érthetetlen cselekedetekre ragadják: például elfut a közeli erdÅ‘be és napokig egy fa ágai között tartózkodik, vagy máshová "rejtÅ‘zik el" a többiek elÅ‘l. Van, amikor nem fut el, csak lefekszik és különös félálomban alszik, álmában beszél, sÅ‘t cselekszik is, mégsem tud magáról, és eszmélése után nem emlékszik semmire. Megtörténik, hogy hirtelen hall egy szót vagy lát egy mozdulatot, s mindjárt utánozza, sÅ‘t ösztönösen meg is tanulja, és attól kezdve öntudatlan állapotban gyakran alkalmazza.
Mindezek arra indították a kutatókat, hogy ezt az idegrendszerbeli állapotot "hisztériának", mégpedig különleges, "sarki" hisztériának nevezzék.
Nem valószínű azonban, hogy évezredes betegségrÅ‘l volna szó. Különben is: a "sarki hisztéria" jelenségei közül nem egy csodálatos módon fellelhetÅ‘ a tropikus vidékeken élÅ‘ népek között is, így például az említett imitatív (utánzó) tevékenység. Afrikai négerek és malájok szintén képesek félig önkívületi állapotban állatok mozdulatainak és hangjának utánzására.
Itt minden bizonnyal nem betegségrÅ‘l, hanem egy idegrendszerbeli sajátosságról van szó, amely kétségtelenül összefügg a szélsÅ‘séges éghajlattal, az alkalmazkodás változó feltételeivel és mindazzal, ami evvel együtt jár.
Különös jelentÅ‘séget kell tulajdonítanunk a rendkívüli utánzó érzéknek. Ez az ösztönös utánzás valami hirtelen, váratlan hatás után jelentkezik. Feljegyezték, hogy a cári hadseregnek egy evenkikbÅ‘l (tunguzokból) álló százada nem kis meglepetésben részesítette parancsnokát: egy hirtelen vezényszó után az egész század kórusban ismételte a vezényszót, s amikor a tiszt ezért lehordta Å‘ket, pontosan ismételték a tiszt szidalmait is. Mindent ismételtek mindaddig, amíg eszméletre nem tértek. Ugyancsak az evenkik között szokásos, hogy majdnem mindenkinek van egy "mutatványa", amelyet csak bizonyos idegállapotban tud bemutatni. Kétségtelen tény az is, hogy a sámánok önkívületi állapotban olyan nyelveken beszélnek, amelyeket józanul sohasem használnak. Ezek a nyelvek azonban csak olyanok lehetnek, amelyeket valamikor, esetleg gyermekkorában, a sámánnak alkalma volt ösztönösen úgy elsajátítani, hogy amit tanult, arra tudatos állapotban nem is emlékezik.
Mindehhez hozzájárul a hallucinációra való hajlam, aminek okát ugyancsak a sarki körülményeknek az idegrendszerre gyakorolt hatásában kereshetjük.
Ezek tehát általános tulajdonságok, az arktikus körülmények között élÅ‘ ember sajátosságai. A hosszú fél-alvások, elrejtÅ‘zések, hirtelen depressziók, az agykéregben nyugvó szavaknak és mozdulatoknak hirtelen elÅ‘bukkanásai, a tudat és a gátlások kikapcsolódásai nem különleges jelenségek
a mongoloknál, a tunguzoknál és Észak, illetve Kelet más sámánhitű népeinél.
S ha ez így van, máris megérkeztünk a samanizmus megismerésének küszöbéhez. ÉrthetÅ‘ tehát: természetfölötti erÅ‘ktÅ‘l való félelem, részben totemisztikus állatkultusz, mint a vadászat és állattenyésztés velejárója, különleges sarki körülmények és az ezeknek megfelelÅ‘ szervezeti és idegrendszerbeli elváltozások: íme, ezek alkották meg azt a komplexust, amelyet samanizmus néven ismerünk.
A sámánban ezek a feltételek nyilván felfokozottan vannak meg: idegrendszere érzékenyebb a többiekénél, s ilyenformán nem tudja elkerülni "a szellemek hívását". Így Å‘ lesz a közvetítÅ‘ az emberek és a "szellemek" között, egész élete fokozott idegtevékenységben telik el. A sámánhit szerint a sámánt sok veszély fenyegeti a szellemek részérÅ‘l. Bármikor meg is halhat vagy "örökre elrejtÅ‘zhetik", vagyis megÅ‘rülhet. Tisztában vannak tehát a sámán túlzott igénybevételének veszélyeivel. A sámán számára azonban a sámánkodás olyan kényszer, amely elÅ‘l nem tud kitérni; nemcsak saját idegrendszere kényszeríti erre, hanem az a "szellem", vagyis objektív erÅ‘ is, amelyet társadalomnak nevezünk. Az évezredes társadalmi szokások összessége igen erÅ‘s "szellem". Ezt a "szellemet" egyetlen sámán sem tudta legyÅ‘zni, csupán a világosságra ébredt, új világot építÅ‘ ember.

Vissza az oldal tetejére

IV. A SÁMÁNI VILÁGKÉP

1. A "világfa"

Ha be akarunk hatolni valamilyen kulturális komplexus lényegébe, mindenekelÅ‘tt tudnunk kell, miként vélekednek az Å‘ket környezÅ‘ világról az emberek, e komplexus hordozói.
Minden nép, minden emberi közösség képet alkot magának a világról. A modern európai ember világképét a tudomány tapasztalati tényei alakítják ki. A természeti embernek azonban csak legszűkebb környezetérÅ‘l állnak rendelkezésére tapasztalatok; a többit képzeletével pótolja. A természeti ember világképe tehát jórészt képzelÅ‘dés, s ezeken a képzelÅ‘déseken szokások és kulturális formák alapulnak.
Nos, hogyan vélekedtek a világról a szibériai, Altaj-vidéki és távol-keleti népek?
Világképük megalkotására elsÅ‘sorban az ösztönözte Å‘ket, hogy a természetfölötti lények lakóhelyét, tevékenységük színterét próbálták elképzelni. Meg akarták határozni a viszonyt az emberi tevékenység színtere, a föld, illetve a szellemek tevékenységének színtere, tehát a földöntúli világ között.
Az evenkik például úgy tudják, hogy a föld valamikor egészen kicsiny volt, és minden oldalról víz vette körül.
A mammut kicsinek találta ezt a szigetecskét, agyaraival földet kotort a tengerfenékrÅ‘l, és a rögöket a már meglevÅ‘ szigetre dobálta. Ám a föld ekkor nagyon hegyes-völgyessé vált, s a mammut segítségül hívta a kígyót. A kígyó csúszkálni kezdett a rögös földön; amerre tovasiklott, nyomában folyómedrek maradtak. Amerre a mammut lépegetett, lábanyomában tavak keletkeztek. Ahol meg a rögök megmaradtak, azok a hegyek.
Más népeknek más elképzeléseik vannak, de lényegében hasonlóak: az állatoknak igen nagy szerepet tulajdonítanak a föld teremtésében.
A föld fölé borulnak az egek. Több ég sorakozik egymás fölött! Számuk általában hét vagy kilenc, bár az altáji törökök hagyományai tizenkettÅ‘, tizenhat, sÅ‘t tizenhét égrétegrÅ‘l is számot adnak. Ám nemcsak az égrÅ‘l vannak ilyen képzeteik, hanem a földrÅ‘l is: a sámánhitű népek véleménye szerint nem egy föld van, hanem három. Ezeket nevezik "világok"-nak. Ez a szám állandó: a sámáni világkép szerint van egy felsÅ‘, egy középsÅ‘ és egy alsó világ.
Jól vigyázzunk: itt más fogalmakkal van dolgunk, mint az európai képzetekben! Az ég az európai hitvilágban a szellemvilág, az isten és az angyalok lakóhelye. A sámáni egek azonban csak rétegek, valódi boltozatok. A lények tevékenységének színhelyei, lakóhelyei a világok. A felsÅ‘ világ például az egek fölött foglal helyet. Bejárata a sarkcsillag, éppen ezért az evenkik a sarkcsillagot "az égbolt nyílásának" nevezik.
Vajon úgy képzelik-e el ezt a felsÅ‘ világot, mint az európaiak a "mennyországot"? Szó sincs róla! A szibériai vadászok közelebb maradtak a természethez és a gyakorlati élethez.
A felsÅ‘ világ a föld mása, csak tökéletesebb: legelÅ‘in gyengébb a fű, folyóin könnyebb az átkelés.
Láthatólag a szibériai "mennyország" szerényebb vágyakat fejez ki, mint az európai. No de ez nem is "mennyország": itt a földi embernek semmi keresnivalója nincs. A földi emberek a felsÅ‘ világ lakói számára szerencsétlenséget és betegséget vinnének. Az odakerült földi embert a felsÅ‘ világ sámánja ismeri fel. Figyelemre méltó okoskodás: eszerint a "természetfölöttiség" kölcsönös! Amennyire nyugtalanító a természetfölötti lények látogatása a földi emberek számára, éppen olyan aggasztó a földi emberé amott; vagyis "a sarkcsillagon túl" a földi ember a természetfölötti lény. Ez a kölcsönösség, ez a mellérendeltség olyan társadalom észjárására vall, amely még nem ismeri az osztályok és a társadalmi alávetettség fogalmát. A természettÅ‘l erÅ‘sen függÅ‘, de társadalmilag szabad emberek észjárása ez.
Az alsó világ a középsÅ‘, vagyis a föld alatt terül el. Bejáratai egyes nyílások a föld színén vagy vizek fenekén. Ez a világ is a mi földünk mása, és az ottani emberek éppúgy nem látják a közéjük került földi embert, mint a felsÅ‘ világ lakói, csupán a sámán, mégpedig a Nagy Sámán képes felismerni. A földi ember az alsó világba is halált, szerencsétlenséget visz.
Ez a világkép tehát függÅ‘leges. A nyugati evenkik azonban mindezt vízszintesen képzelik el. Ők a felsÅ‘ világot "reggeli"-nek (vagyis ahol a nap kél), az alsót pedig "éjszakai"-nak nevezik. Közbül van a középsÅ‘ világ. A három világot hatalmas folyó köti össze, amely a keleti világból folyik az északiba. Az elÅ‘bbiben örök sötétség és hideg honol, nincs élet, és minden fekete. (Ez már minÅ‘ségileg is más, mint a függÅ‘leges világkép felsÅ‘ világa!) Vannak sámánok, akik azt állítják, hogy ez a vidék még a világfolyó forrásvidékénél is távolabb terül el, hét égen vagy felhÅ‘n kell átvergÅ‘dnie annak, aki oda akar jutni. Ebbe a világba csak a sámánok juthatnak el. Itt él a fÅ‘ gazdaszellem, a sámánok tanítója. A világfolyón a sámánok szerint hét, sÅ‘t kilenc vízesés van. A legutolsó, mely után a torkolat következik, a legnagyobb. A nagy sámánok közül is csak egy-kettÅ‘ tudott ezen a hallatlanul veszélyes vízesésen átjutni. A sámánok legnagyobb része ottpusztult. Éppen ezért sámánkodáskor nem mentek tovább a harmadik vagy negyedik vízesésnél. (KöltÅ‘i kép: idegroham tombolása, mint dübörgÅ‘, kavargó vízesés.)
A világfolyónak azonban nincs olyan jelentÅ‘sége a sámán-képzetkörben, mint annak, amelyik a függÅ‘leges világkép három világát köti össze: a világfának. Ez az óriási fa az alsó világban gyökerezik, csúcsa a felsÅ‘ világba ér, törzsének közepén pedig a középsÅ‘ világ, a mi földünk helyezkedik el. Ez a világfa bevonult a samanizmus és a nemzetségek jelképrendszerébe, jelentÅ‘sége van a sámánavatás szertartásában és egyéb cselekményekben, vagyis a sámáni világkép alapvetÅ‘ része. Azt is mondhatnánk, hogy afféle "életfa", mintegy vezérfonala az emberi életnek: tövénél ott találjuk a sámán "anyaállatát" és állat alakú (zoomorf) szellemeit, a törzsön, a középsÅ‘ világon laknak az emberek, a fa csúcsán pedig a rokonok lelkei.
A képzetek persze különbözÅ‘k. A világfának is több változatáról tudunk. Az egyik szerint - éppen az evenkiknél - annyi világfa van, ahány világ, vagyis három. Az alsó fa a sámán szellemÅ‘seinek lakóhelye, a középsÅ‘ a külsÅ‘ sámánléleké, a felsÅ‘n pedig a rokonok lelkei helyezkednek el, mint kicsiny madarak, s idÅ‘rÅ‘l idÅ‘re leereszkednek a középsÅ‘ világba az emberekhez, hogy új nemzedéknek adjanak életet.
Több világfáról tudnak a ketek is. Szerintük a világfák az egeken állnak, kivéve az elsÅ‘ két eget. A szellemek madarak alakjában ülnek az ágakon, és a sámán kérésére hajlandók felszállni a következÅ‘ égbe, hogy megtudakolják azt, amire a sámán kíváncsi. A Bajkál menti evenki sámánok mellkendÅ‘jén szépen ábrázolják a három világot és a világfát. Ezeknek a népeknek a gondolkodása annyira távol van az absztrakciótól, hogy még a világfa sem valamilyen elvont vagy stilizált fa, hanem egyszerű vörösfenyÅ‘; ezen mászik fel a sámán a felsÅ‘ világba.
Az európai tételes, logikus gondolkodás számára némileg szokatlan, hogy e változatok között nem sok logikai kapocs van. De ne felejtsük el: a samanizmus nem tételes vallás, hanem hiedelemvilág. Ám éppen a sok változat segít megtalálni azt, ami mindegyikben közös, és így általános sámáni világképnek nevezhetÅ‘. Eszerint pedig a világmindenség több égbÅ‘l és három világból áll; az utóbbiakat világfa vagy világfolyó köti össze. A sámán pedig a világfán - ritkábban világfolyón - jut el az egyik világból a másikba.
Ám hogyan utazik a sámán, ha az egész szertartás alatt ugyanazon a helyen marad?

2. Hány lelke van az embernek?

A környezÅ‘ világ után nézzük meg most már, hogyan látták ezek a szibériai népek önmagukat.
Idegállapotuk jelenségei, a különbözÅ‘ önkívületi állapotok, s az ezekre való hajlandóság, a hallucinációk és a tudattalan cselekedetek sajátos képzeteket keltettek az ember belsÅ‘ berendezésérÅ‘l. Ezeknek a képzeteknek a kialakulásában segítségül szolgált a buddhizmus egyik válfaja, a lámaizmus is, amely a mongolokra és mandzsukra hatott erÅ‘sebben.
Ezeknek a népeknek az elképzelése szerint az ember testbÅ‘l és lélekbÅ‘l áll. A "lékek" azonban nem egy, hanem három. Az olyan sámánok, akiket már megérintett a buddhizmus filozofikus légköre, azt is hajlandók elmagyarázni, hogy ez a három alkotórész természetesen nem független egymástól, hanem úgy viszonylanak egymáshoz, mint "az ujj körme, húsa és csontjai". Gyakorlatilag azonban ezek az alkotórészek elválhatnak egymástól, egyenként is kiszállhatnak a testbÅ‘l, utazhatnak és más testekbe költözhetnek.
Az emberi lélek három alkotórésze: l. az igazi lélek, 2. a "továbbvivÅ‘" lélek, 3. a külsÅ‘ lélek. Ezek a "lelkek" voltaképpen az ember különbözÅ‘ fiziológiai tevékenységének "megszemélyesítÅ‘i". Az elsÅ‘ lélek nem más, mint a tudat, a második lélek a fajfenntartó erÅ‘ és a magasabb fiziológiai funkciók hordozója, a harmadik pedig a vándorló lélek, amely részben a buddhizmus vulgarizálása nyomán került be ebbe a hiedelemvilágba.
Erre a harmadik lélekre jellemzÅ‘ esetet mesélnek az egyik evenki nemzetség tagjai: egy ember talált egy tükröt, belenézett, és a saját arca helyett egy öszvér képét látta benne. Ez az Å‘ "külsÅ‘ lelke" volt, amely elÅ‘zÅ‘leg nyílván egy öszvér testében lakozott. Ezek az evenkik azóta is keresték az olyan tükröket, amelyekben az ember a "lelkét" látja meg. Ez a külsÅ‘ lélek a félelem következtében is elhagyhatja a testet. Ilyenkor a test mély álomba merül, szinte élettelenné válik.
Íme, a félelem kiváltotta eszméletlenség magyarázata.
Az elsÅ‘ lélek igen gyakran elhagyja a testet. Ilyenkor következik be a tudat elvesztése, az álombéli utazás, az elsÅ‘ léleknek más ember vagy állat testébe való beköltözése stb. Ez tehát az önkívületi állapotok, hallucinációk és szuggesztív ráhatások magyarázata.
Halálos veszély fenyeget azonban, ha a második lélek távozik a testbÅ‘l. A mandzsúriai evenkik véleménye szerint ez biztos halál, hiszen ez a lélek az "életerÅ‘". Ilyenkor ez a lélek visszaszáll az anyaszellemhez, a lelkek elosztójához, aki egy újszülöttnek adja, vagyis az elÅ‘zÅ‘ ember végérvényesen megszűnik.
Érdemes megjegyezni, hogy a természeti népek még fantasztikus képzelÅ‘déseikben is közel maradnak a természethez és a valósághoz: nem a személyiség túlvilági továbbélésében hisznek, mint az európai individualista kereszténység; az embert a természet részének tekintik, a halált pedig olyan fordulópontnak, amikor az alkotórészek új elosztásra kerülnek.
Ám mi történik azokkal a lelkekkel, amelyek nem "épülnek" be valamilyen emberi személyiségbe, nem lesznek egy ilyen lélek alkotórészévé? Ezek a lelkek megmaradnak "szabad" állapotukban, és tetszés szerint költözhetnek be bármilyen testekbe. Oda röppennek, ahová akarnak. Ezek
a szellemek már a természetfölötti világhoz tartoznak.
Nos, ezek után világosan áttekinthetjük, miként képzelték a sámánhitűek a természetfölötti lényekkel való érintkezést, illetve hogyan tükrözÅ‘dnek képzeletükben a különbözÅ‘ önkívületi idegállapotok. A szellem alvás közben háromféle módon költözhetik be a testbe:
l.A lélek eltávozik és utazik valahol, a lélek ott érintkezik a szellemekkel, közli tapasztalatait, a test beszél, miközben tovább alszik.
2.A lélek távol van, ezalatt helyébe egy szellem költözik, birtokába veszi a testet, a test beszél.
3.A lélek jelen van, a szellem belép a testbe, a lélek "gazdája" lesz; a test, miközben alszik, a szellem parancsára beszél.
Mindezek a magyarázatok azokra a "nem teljes" alvásokra vonatkoznak, amelyek közben az alvó ember beszél, énekel, mozog. Ez a jelenség, mint nem normális, beteg állapot, Európában is ismert, a hipnotikus álom és szomnambulizmus (alvajárás, "holdkórosság") formájában. Az elÅ‘bbi a hipnózis jelenségei közé tartozik, az utóbbi pedig a külsÅ‘ agykéregben elraktározott és a normális embernél még tudattalan állapotban is inaktív, lezárt emlékek felszabadulása. Szibériában, a már említett körülmények folytán, ezek a jelenségek hozzátartoztak a normális állapothoz, és a természeti ember számára a "lélek" és a "szellem" fogalma nyújtott segítséget ahhoz, hogy errÅ‘l szóló ismereteit kifejezze.
Mindehhez még csak annyit jegyezzünk meg, hogy a sámánok hite szerint nemcsak az embernek van lelke, hanem az állatnak is. Arra nézve megoszlanak a vélemények, hogy az "elsÅ‘ lélek" része-e az állatnak; mindenesetre az állatok lelke minden szabály nélkül beköltözhetik az emberekbe és viszont.
Ezen a ponton azonban már elérkeztünk az emberek és a szellemek viszonyához.

3. Szellemek és emberek

Sohase felejtsük el azt a különbséget, amely e sarki körülmények között élÅ‘ vadászok és pásztorok gondolkodása és a mi gondolkodásunk között van. Az Å‘ következtetéseik az objektív erÅ‘k megszemélyesítésén alapulnak. Azok a fiziológiai tünetek, amelyek az öntudatlan állapotban végzett különbözÅ‘ tevékenységekhez vezetnek, az Å‘ fogalomrendszerükben úgy jelennek meg, mint szellemeknek a testbe való beköltözése és ottani tevékenysége. Ez viszont nyilvánvalóan azon a szilárd meggyÅ‘zÅ‘désen alapszik, hogy l.léteznek szellemek, 2.a szellem behatolhat a testbe, végül 3.a szellem a testben cselekvÅ‘képes.
A sámánhitű népek mindazt a pszichózist - egyedit és tömegeset -, amely az említett körülményekbÅ‘l, a nomád életmód követelte állandó alkalmazkodásból, az újabb és újabb életfeltételek megjelenésébÅ‘l és az alkalmazkodás nehézségei keltette nyugtalanságból, valamint szexuális zavarokból ered, a szellemek beköltözésének tulajdonítják. (MegjegyzendÅ‘, hogy az ilyen pszichózisra hajlamos egyének túlnyomórészt a serdülÅ‘koron éppen túljutott fiatalokból kerülnek ki, tehát olyanokból, akik még nem heverték ki a pubertás zavarait.) Megtörténik, hogy valamilyen okból valaki egyszerre csak kapja magát, kirohan az erdÅ‘be, felmászik egy fa ágai közé és napokig ott marad, "nem tud lemászni", végül erÅ‘szakkal kell visszavinni. Az is megesik: látván, hogy senki sem megy érte, napok múlva mégiscsak lemászik és saját lábán hazatér. Mások sziklák közé ülnek, mások otthon maradnak, de arcukat hajukba rejtik, kiáltoznak és énekelnek. Ezeket a rohamokat általában félelem, tehetetlen düh, valamilyen felfokozott idegállapot vagy szexuális kielégületlenség váltja ki. Ezekre az esetekre rendszerint felfigyelnek az emberek, és úgy vélekednek, hogy az illetÅ‘t "megszállta" egy szellem. Akivel ez túlságosan gyakran történik meg, lassanként csökkent értékűvé válik a társadalom számára, mert feladatait megbízhatatlanul látja el; egyes esetekben, kiváltképpen, ha a termelésben középponti helyet betöltÅ‘ személyrÅ‘l van szó, minden intézkedést megtesznek, hogy a "szellemtÅ‘l megszabadítsák"; más esetekben pedig vagy megmarad ebben az állapotában, vagy pedig, mint látni fogjuk, sámán lesz. (Egyébként az ilyenek között több a nÅ‘, mint a férfi.)
A szellemek nemcsak a jelenségek magyarázatára jók, hanem egyéb elÅ‘nyökkel is szolgálnak. A "szellem megszállta" ember sok mindent elérhet és kimondhat; a reménytelen szerelmes ilyen állapotban a vágyott személy tudtára adhatja kívánságait; ki lehet mondani sok olyasmit, ami józan és tudatos állapotban tilos. A "szellem" megszabadítja az egyént a társadalmi fegyelem kötelezettségétÅ‘l, leveszi válláról az önuralom felelÅ‘sségét.
A szellemhit tehát "ideológiai" igazolása annak az idegállapotnak, amelynek során az egyén elveszti az ellenÅ‘rzést önmaga fölött. Ez az idegállapot persze ragadós, és tömegpszichózissá válhat; ebben az esetben az egész közösség veszélybe kerül, mert egész életrendje megzavarodik. Ezt viszont ezek a népek szabályozással kerülik el, s a szabályozás eszköze éppen a sámán.
Igen sokféle szellemrÅ‘l tudnak az evenkik, mandzsuk, giljákok, szamojédek, altáji törökök és a többiek. Szelleme van a vadászatnak és szelleme van a tűznek; külön szelleme van minden betegségnek. Vannak szellemek, amelyek az alsó világban laknak, és vannak felsÅ‘ világiak. Már beszéltünk az evenkik fÅ‘ gazdaszellemérÅ‘l; a mandzsuk fÅ‘szelleme, az életet adó omisi, kétnemű.
Rendszerint állat alakúak, de megszámlálhatatlanul sok az egyéb állatszellem, köztük az Å‘sök szellemei. Amikor a sámán révülése közben meghívja a szellemeket, egyszer csak különbözÅ‘ állathangokat kezd utánozni. Ilyenkor a hallgatóság izgalommal veszi tudomásul, hogy megérkeztek a szellemek. Vannak rosszindulatú szellemek és vannak segítÅ‘ szellemek; a sámán az utóbbiak segítségével űzi ki a betegségek szellemeit. Vannak gazdaszellemek, akiknek a sámán engedelmességgel tartozik, de vannak olyan szellemek is, akiknek a sámán a "gazdájuk", Å‘ parancsol nekik.
Természetesen ez a sokféle szellem nem valamilyen meghatározott, állandó rendszerbe foglalt képzetkomplexus. A szellemek a körülmények szerint idÅ‘rÅ‘l idÅ‘re változnak. Egyes szellemek elhalványulnak, visszaszorulnak, mások elÅ‘térbe kerülnek, sÅ‘t, a többi néppel való állandó kapcsolat révén új szellemek is keletkeznek. Mert ebben a kulturális komplexusban nem a szellemek állandók, hanem az, aki a szellemek és az emberek között közvetít: a sámán. A sámán mint valami eleven transzformátor fogja fel magában az embereket és a szellemeket, alakítja át az emberit szellemivé és fordítva.
Ezért a továbbiakban azt vizsgáljuk meg, milyen helyet foglal el a sámán a sámánhitű népek világképében.

4. "Az elsÅ‘ sámán"

Mióta vannak sámánok a földön?
A kérdést ezúttal nem a történelemnek tesszük fel, hanem a hagyománynak és a mitológiának. Most arra vagyunk kíváncsiak, mit tudnak errÅ‘l maguk a sámánok és népeik.
A burjátok szerint kezdetben csak szellemek éltek. A nyugati szellemek jók, a keletiek gonoszok voltak. A nyugatiak teremtették az embereket, akik eleinte boldogan éltek, nem ismerték a betegségeket és a szomorúságot. Ám a keleti szellemek megirigyelték az emberek boldogságát, s ekkor meghonosodtak a földön a betegségek. EttÅ‘l kezdve megszűnt az emberek boldogsága. A nyugati szellemek segíteni akartak: elhatározták, hogy az embernek sámánt adnak segítségül.
A sast küldték le a földre, hogy Å‘ legyen az emberek sámánja. A sas buzgón űzte, kergette az emberekbÅ‘l a rossz szellemeket, tanácsokat azonban nem adhatott, hiszen nem tudott beszélni. Ráadásul az emberek, akiknek fogalmuk sem volt a sas küldetésérÅ‘l, nyilaikkal gyakran le akarták lÅ‘ni. A sas minderrÅ‘l beszámolt a nyugati szellemeknek és kérte, hogy vagy emberi nyelven beszélhessen, vagy egy burjátot tegyenek sámánná. A sas ekkor a nyugati szellemek parancsára ismét leszállt a földre, s egy fa tövében meglátott egy alvó aszszonyt. Rászállt és teherbe ejtette. Amikor a keleti szellemek ezt megtudták, egyikük beröppent abba a jurtába, amelyben az asszony élt férjével. A szellem gyönyörű nÅ‘vé vált, s arra biztatta a férjet, hogy űzze el magától a feleségét, hadd pusztuljon el az asszony magzatával együtt. A sas ekkor csÅ‘rével megragadta a gonosz szellemet és a tengerbe vetette. Az aszszony hamarosan megszülte fiát, ki a "Bölcs Fekete Sámán" (mergen hara bÅ‘) vagy "Felszentelt Fekete Sámán" (boholi hara bÅ‘) nevet kapta. A sas nemzette fiú lett tehát az elsÅ‘ sámán.
Figyeljük meg ebben a mítoszban, hogy a sámán "eszméje" mintegy princípiumként, Å‘selvként jelenik meg; a nyugati szellemek is csak egyetlen természetes megoldást tudtak a betegségek, vagyis a gonosz szellemek ellen: a sámánt. Ez arra mutat, hogy a sámán egyik legfontosabb feladata a gyógyítás. Ugyancsak figyelemre méltó a sastól való származás motívuma, amely nemcsak a burjátok mitológiájának sajátja. Az Å‘sszibériai ketek egyik hagyománya szerint az elsÅ‘ sámán maga a sas volt, a másik szerint a sas tanította meg az embereket a sámánkodásra. Ezt a sast mindkét esetben kétfejűnek képzelik el. S ámbár a giljákok körében ma már nem él ez a hagyomány, egykori meglétének bizonyítéka, hogy a giljákok a sast és a sámánt ugyanazzal a szóval jelölik. S ha egy harmadik népcsoporthoz, a törökhöz fordulunk, ott is ugyanezzel a hagyománnyal találkozunk. Az abakáni törökökhöz tartozó kácsok szerint a "fehér szellem" választja ki a sámánokat, ez pedig a Bürüt, vagyis a "Királysas" nemzetség szelleme. Azt a tényt, hogy nemcsak ebben, hanem más nemzetségben is születtek sámánok, az magyarázza, hogy a más nemzetségbe férjhezment asszonyok révén a sámántehetség elterjedt az összes kács között.
Miért a sastól származtatják a sámánokat? A sas valóban a leghatalmasabb és legerÅ‘sebb madár, és röptének magassága azt a képzetet keltheti, mintha az egekbe repülne. Valóban a legalkalmasabb Å‘s az egeken áttörÅ‘ és világokat beszáguldó sámán számára.
A sámánság eredetére vonatkozólag azonban egy másik hagyománycsoportot is találunk. Hallgassuk csak, mit mesélnek a jakut sámánok:
"Fent, a kilencedik égben lakik a világ ura feleségével és gyermekeivel. ElÅ‘ször megteremtette a világot és az embereket, majd az utóbbiaknak, hogy legyen gyógyítójuk a betegségben és oltalmazójuk a balszerencsében, sámánt adott.
A sámán teremtésekor az udvaron, az ajtóval szemben nyolcágú fát (tüspet turú, "fel nem dÅ‘lÅ‘ fa") növesztett, amelynek ágai között fényes emberek - magának a teremtÅ‘nek a gyermekei - laknak. Ezzel egy idÅ‘ben a földön is növesztett három fát, és alájuk ülve elkészítette az elsÅ‘ sámán valamenynyi sámáneszközét és megtanította, miként kell cselekednie az ember hasznára az ellenséges szellemekkel vívott harcban."
Nem ismerÅ‘s-e ez a fa? Lássuk csak a nanajok meséjét, ott is találkozunk vele:
"Kezdetben két ember élt a földön: Hodaj bátya és Mjamendi néne. Az Å‘ származásukat senki sem tudja. Egyszer Mjamendi néne megszúrta az ujját s eleredt a vére. A földre hullott vércseppekbÅ‘l három ember keletkezett: egy férfi és két nÅ‘. A nÅ‘knek gyermekeik születtek, tÅ‘lük származnak mindazok, akik a mai napig is a földön élnek. Ebben az idÅ‘ben nem egy, hanem három nap volt. Nagy lett a világosság és a meleg. Mjamendi néne ekkor így szólt Hodaj bátyához: "Miért nem ragadsz íjat, miért nem lövöd le a felesleges napot? Vajon nem látod, milyen nehéz így élniök az embereknek?" Erre Hodaj bátya fogta íját, nyilait, felkapaszkodott egy magas hegyre és belelÅ‘tt az egyik napba. A nap kialudt. A következÅ‘ nyilat a második napba lÅ‘tte. Az is kialudt. EttÅ‘l kezdve az emberek jobban szaporodtak. Végül már olyan sokan lettek, hogy szűk lett számukra a föld. "Hé, öreg, miért nem nyitod ki a másik világ felé vezetÅ‘ ajtót?" - kérdezte Mjamendi néne. Az öreg elindult az ajtó keresésére. Hosszas bolyongás után megtalálta és kinyitotta. Csakhogy ettÅ‘l kezdve az emberek elvesztették halhatatlanságukat: a földön csak halmozódtak egymásra a holttestek, mert nem volt, aki temessen, hiányoztak a sámánok. Egy éjszaka Hodaj bátya álmában egy öreg szellem jelent meg és ezt mondta neki: "Sámánná akarlak tenni, hogy eltemethesd az embereket és elkísérhesd Å‘ket a másvilágra. Menj az erdÅ‘be, keresd meg
a sámánfát, amelyen tükrök, harangocskák és szarvak nÅ‘nek. Válassz ezekbÅ‘l, amennyit akarsz, és sámán leszel." Reggel az öreg elment az erdÅ‘be, hamarosan meg is találta a sámánfát, szedett a tükrökbÅ‘l is, harangocskákból is, szarvakból is, valamennyit zsákjába tette és hazavitte. Másnap éjjel a tárgyak megszólaltak: "Miért gyűjtöttél bennünket egyebe? Egymagad számára ennyien nagyon sokan leszünk!" Amikor az öreg kioldozta zsákját, a sámántárgyak kirepültek és a füstnyíláson át különbözÅ‘ vidékeken élÅ‘ emberekhez szálltak, akik az egyes nemzetségekben méltóak voltak a sámáni tisztségre."
Nos, ez a sámánfa nem más, mint a "világfa", amelynek képzete jóval a samanizmus elÅ‘tti idÅ‘kben keletkezett, és megtalálható az indoeurópai népek Å‘seinél is, sÅ‘t, ha visszaemlékezünk a paradicsomi történetre, a suméroknál is. (Egyébként a nanaj mondában éppen úgy az Å‘sasszony biztatja fel az Å‘sférfit a halált elszabadító cselekedetre, mint a paradicsomi történetben.) A sas képzete viszont a totemizmus továbbélése. A két hagyomány kiegészíti egymást: egyik az elsÅ‘ sámán származását, másik a sámáneszközök elnyerését beszéli el.
S most újra föltehetnÅ‘k a kérdést, ezúttal a történelemnek: mióta vannak sámánok? Honnan eredt a sámáni intézmény?
Ám mielÅ‘tt erre a kérdésre választ keresnénk, lássuk a "mai" (helyesebben: tegnapi) sámánokat.

Vissza az oldal tetejére

V. "FOGGAL SZÜLETETT"

1. Hogyan lesz a sámán?

Fontos kérdés: kibÅ‘l, hogyan, mikor, miért lesz sámán? Talán eszébe jut valakinek, hogy sámán lesz, jelentkezik az öreg sámánnál és megtanulja tÅ‘le? Vagy talán öröklÅ‘dik a sámánság, apáról fiúra száll? Ezt a kérdést egyelÅ‘re bizony nemcsak az olvasó, hanem a kutatók sem tisztázták végérvényesen. Még mindig vitatkoznak rajta, bár ma már olyan tények állnak rendelkezésre, amelyekrÅ‘l igen nagy valószínűséggel megadható a helyes válasz.
Mert arra alig van adat, hogy a sámánságot tanulnák.
A nyenyecek azt mondják ugyan, hogy az öreg sámánok tanítják a fiatalokat, de azt már nem tudják megmondani, miben is áll ez a tanítás. Sokkal gyakoribb azonban az a vélemény, hogy a sámánok tanítói a szellemek. A burjátok is ezt állítják és a csukcsok is, akiknél a sámánjelöltek az idÅ‘sebb sámánok segítsége nélkül válnak sámánokká. Egész éltükben öntudatosan mondják: "A szellemek tanítottak erre." A csukcs sámánnak még a "technikát", tehát a hasbeszélést és a különbözÅ‘ mágikus eljárásokat sem kell megtanulnia. Legfeljebb egy másik sámán - halála elÅ‘tt - átruházhatja rá a maga tudományát, varázserejét, de ez is mágikus úton történik. Mi más ez, mint annak a kifejezése, hogy - a mi nyelvünkre lefordítva - a sámánkodás adottság, képesség, amely vagy megvan valakiben vagy nincs - akárcsak nálunk a művészi tehetség.
Az viszont figyelemre méltó, hogy egy-egy családban több sámán is elÅ‘fordul. Ezért egyes kutatók ilyen kijelentésekre ragadtatták magukat: "Sámán csak az lehet, akinek Å‘sei között (apai vagy anyai ágon) voltak már sámánok." S valóban találunk valóságos sámáncsaládokat. Például a burját Bata sámán anyai ágon a Hirbit nemzetségbÅ‘l származik, amelyben a család emlékezete óta Å‘ már a harmadik sámán, sÅ‘t, oldalágon is volt már egy sámán. A karagaszok egyik nemzetségének valamennyi sámánja mindössze két családból származott: az egyiknek két, a másiknak három tagja volt sámán. Egy másik karagasz nemzetségnek valamennyi sámánja egyetlen családból került ki.
Tehát: vannak ilyenek. S ez egyáltalán nincs ellentétben avval, amit az elÅ‘bb mondottunk. Nálunk talán nincsenek olyan családok, amelyekben a művészi képességek öröklÅ‘dnek?
Igen, vannak ilyenek. De nemcsak ilyenek vannak.
Mert hová soroljuk azokat az eseteket, amelyekben a sámán utódai között egyetlen sámán sem akadt többé? S hogyan magyarázzuk, hogy sokan sámánokká váltak, bár "felmenÅ‘ik" között egyetlen sámán sem volt? Vagyis: a sámánképesség örökölhetÅ‘ ugyan, mégsem öröklés útján lesz valaki sámánná.
Az altaj kizsik mesélik, hogy egyszer súlyosan megbetegedett egy fiúcska. Elhívattak hozzá egy sámánt, aki a szellemekkel való érintkezés után kijelentette: a beteg egyik Å‘se, a meghalt Almatok sámán kívánja, hogy a beteg sámán legyen.
Vagyis a sámánt mindig a szellemek választják ki.
A szagájoknál a sámánná válás súlyos, hosszadalmas betegséggel kezdÅ‘dik. A beteg jórészt eszméletlen. Ez idÅ‘ alatt "lelke elmegy sámánÅ‘séhez, "sámánatyjához", és szellemeket kap tÅ‘le. A sámán csak nemzetsége szellemeit kapja, amelyek nemzetsége elhunyt sámánjaitól maradtak rá".
Az öröklésnek azonban biológiai törvényei vannak, s ezek vonatkoznak idegrendszerbeli sajátosságokra és hajlamokra is. Márpedig az öröklés ismeretes törvényei szerint nem minden nemzedék örökli ugyanazokat a tulajdonságokat. Így tehát a "sámáncsaládokban" okvetlenül egész nemzedékek maradnak ki a "szellemi kiválasztásból". A sámánok persze másképpen magyarázzák ezt a jelenséget. Szerintük - mint például a szojotok mondják - az apa néhány szelleme más helyre költözik, más embert választ magának. De az is lehet, hogy "az apát egy másik sámán megölte, és elragadta szellemeit".
Ha pedig valaki sámánÅ‘sök nélkül válik sámánná, a szagájok magyarázata szerint nem nemzetségi szellemek választották ki, hanem valamelyik hegy szelleme. Vannak aztán betegségtÅ‘l lett sámánok is.
Így tehát a sámánság független az ember akaratától: a szellemek dolga. Csakhogy még az a kérdés, mikor történik ez a kiválasztás. A serdülÅ‘ gyermekek között tart-e szemlét a szellem? Nem. Sámánnak születni kell. A sámán sorsa már anyja méhében megpecsételÅ‘dött.
Lássuk közelebbrÅ‘l ezt a szibériai predesztinációt.

2. A sámán születése

A leendÅ‘ sámán még csak embrió, de máris kapcsolatba kerül a szellemekkel. A hiedelem szerint ugyanis, ehhez a magzathoz nemcsak az apának van köze: az anyát valamilyen betegségszellem vagy sámántól lett állat is megtermékenyíti, s így a születendÅ‘ gyermekbÅ‘l sámán lesz.
A jakutok ezt az elképzelést a képtelenségig fejlesztették. Szerintük a sámánok - akár nÅ‘k, akár férfiak - harminc éves korukban teherbe esnek és az erdÅ‘ben kínzó fájdalmak közepette varjat vagy búvárkacsát szülnek (!), amelyek azonnal el is repülnek. A következÅ‘ évben csukát hoznak a világra, a hal tüstént vizet keres és elúszik. A harmadik évben medvét vagy farkast szülnek, s az mindjárt elfut az erdÅ‘be. (Háromszor azonban még szerintük is csak a leghíresebb sámánok szülnek.) A sámán halála után, hosszú idÅ‘ múlva a madár, majd késÅ‘bb sorban a csuka, a medve, a farkas és az egész sámánszülte fauna behatol egy-egy terhes asszonyba, s ezeknek az asszonyoknak a gyermekei sámánok lesznek.
A betegségnek már több a valóságalapja, hiszen akár az illetÅ‘ személyt, akár teherben levÅ‘ anyját érheti olyan betegség, amely döntÅ‘en hat az idegrendszerre. Egy nganaszán sámán mesélte: "Már születésem elÅ‘tt sámánná tett engem a himlÅ‘: amikor anyám ötödik hónapban volt, álmában a himlÅ‘ felesége lett."
A szagájok már valóságos jelzÅ‘rendszerrÅ‘l és "kapcsolótábláról" tudnak. Ez nem más, mint egy magas hegy csúcsán a "gazdag nyírfa", az aranyos levelű, ágasbogas nyír, amelynek törzse hatoldalú hasábhoz hasonló. Ezeket a sík oldalakat a sámánok tulajdonjegyei díszítik. A szellemek birodalmába igyekvÅ‘ sámán útközben megpihen ennek a fának a lábánál. Ha valamelyik nemzetségben valakinek sámánná kell lennie, akkor e nemzetség halott sámánjának a tulajdonjegye megújul. A sámánok ebbÅ‘l tudják, melyik nemzetségben születik új sámán.
Amikor a gyermek megszületik, csalhatatlanul kísérik a jelek.
A lappoknál és a hantiknál a sámán - akárcsak a magyar néphit táltosa! - foggal születik. Rendszerint két elülsÅ‘ fog a jel. Az is sámánság jele, ha a gyermek burokban jön a világra. Például egy nganaszán sámán határozottan állította, hogy burokban született.
S amint növekszik a gyermek, szaporodnak a jelek. Egyre jobban elkülönül a többi gyermektÅ‘l. A magyar néphit szerint a "táltosgyerek" részben erÅ‘sebb, részben magába vonuló, a manysi hagyomány szerint élesebb felfogóképességű, érzékenyebb és ideges; a csukcsok azt mondják, hogy
a sámánságra kiválasztott gyermek már korán megismerszik a tekintetébÅ‘l: mintha valami olyat nézne, amit mások nem látnak. A szelkupok egy sor külsÅ‘ ismertetÅ‘jelet is megkülönböztetnek: fejebúbján világos a haja, az ajka magas, tekintete éles.
A szellemek akkor jönnek érte, amikor eléri a serdülÅ‘kort.

3. Elhívás és betegség

A "serdülÅ‘kor" - legalábbis a sámáni elhivatás tekintetében - elég tág fogalom. A sór Kujuga sámánasszony például azt mondta, hogy hatéves korából kezdte Å‘t kínozni a szellem. A jakutok az elhívás idejét a képesség fokával hozzák összefüggésbe: szerintük a leghíresebb sámánok három-öt, a középszerűek öt-kilenc, a silányak pedig tizenkét-tizennyolc éves korukban kezdenek betegeskedni. (Ez az elÅ‘forduló korai elhívás összefügg a sámángyermek egyéb "abnormitásaival": koraérettségével, esetleges korai nemi fejlettségével, amire nem egy példa van a magyar táltostörténetekben is.)
Leggyakrabban mégis a serdülÅ‘korban kezdÅ‘dik el a sámánná válás folyamata. A kamaszkor, a teljes nemi érettségbe való átmenet kora még a normális gyermekeknél is nagyfokú érzékenységgel, lelki egyensúlyának labilitásával, különféle zavarokkal jár. Fokozottabban jelentkezik ez a szibériai népek már ismert idegrendszerbeli sajátosságai következtében, s rendkívül heves tünetekkel jár azoknál, akiknél a lelki stabilitás még az ottani körülményekhez viszonyítva is rendellenesen kicsiny. A leendÅ‘ sámánokat ebben a korban roppant megrázkódtatás éri. A sámánok szerint ilyenkor a sámánjelölt "megbetegszik". A betegség tünetei hisztérikus és epileptikus rohamokhoz hasonlóak: a jelöltet görcs rázza, egész testében reszket, tagolatlanul üvöltözik, tengelye körül forog, Å‘rjöng, végül a földre zuhan és hosszan tartó ájulásba esik.
Egy utazó éppen tanúja volt egy ilyen elhívásnak egy gilják sámánnál. A sámán tizenkét éves fia ebéd után elaludt, majd váratlanul felébredve Å‘rjöngeni kezdett: ide-oda dobálta magát és úgy kiabált, mint a sámánok. A roham után rettenetesen kimerült volt. Álmában, mint késÅ‘bb mondotta, két szellem jelent meg: egy férfi meg egy nÅ‘. Apja szellemei voltak. Így szóltak hozzá: "EzelÅ‘tt apáddal játszottunk, most veled fogunk!"
Világos, hogy a pszichopatológiai tényezÅ‘höz itt egy társadalmi és etnikai tényezÅ‘ is járul. A sámánjelöltet körülvevÅ‘ légkör maga is olyan, hogy szinte ösztökéli Å‘t az ilyen képzelÅ‘désekre. Az elÅ‘bbi esetben az apa is sámán volt, tehát a gyermek benne élt a sámánkodás légkörében: de egyébként is: a szellemek elhívásával már elÅ‘zÅ‘leg annyit foglalkoznak, félnek, tartanak tÅ‘le, várják vagy szeretnék elkerülni, hogy ez az esemény hallucináció formájában meg is történik. Nyilvánvaló, hogy a hiedelem maga teremti meg az illúziót, és az illúzió tovább erÅ‘síti a hiedelmet. Egy másik gilják sámán elmondotta, hogy elhívása idején teljesen önkívületi állapotban feküdt, annyi ideig, hogy csonttá-bÅ‘rré aszott.
Az altaji török sámánjelölt is merevgörcsbe esik, teste megfeszül és reszket. Tagolatlanul üvölt, szemét forgatja, gyakran felugrál, sebesen forog-pörög, majd verítékkel borítva ismét a földre zuhan. Hasonló jelenséggel találkozunk a forró égöv alatt is, például a dervisek táncában.
Az idÅ‘leges, heves rohamokon kívül megváltozik a jelölt egész viselkedése. A Bajkálon túli evenkiknél az ifjú, mielÅ‘tt sámánná válik, megzavarodik és félénk lesz. Az elÅ‘ször megszállt csukcs legény is közömbös lesz a megszokott mindennapi élet iránt. Minden munkától félrehúzódik, keveset és kedvetlenül eszik, senkivel sem áll szóba, a hozzá intézett kérdésekre nem válaszol, idejének nagy részét átalussza. Van olyan, aki mind csak otthon gubbasztana, mások viszont vadászat vagy csordaÅ‘rzés ürügyén kiszöknek a tundrára.
Fellép a már említett elrejtÅ‘zési kényszer: gyakran lefekszenek a hóra és elalszanak. Megtörténik, hogy az ilyen napokig alszik egy hóbucka alatt, amelyet a hóvihar hordott össze felette. Amikor felébred, sejtelme sincs, mennyi idÅ‘ telt el azóta. Néha úgy elcsavarognak, hogy napokig nem kerülnek elÅ‘, s nem is tudják merre jártak. Egyesek idegállapota már az elmezavarral határos: hallucinálnak, tombolnak, tűzbe-vízbe hemperednek, minduntalan fára másznának, nemegyszer öngyilkosságot kísérelnek meg. Vannak egyéb szervi elváltozásaik és panaszaik is: húzódnak a végtagjaik, szaggatnak
a csontjaik, hasuk megduzzad.
Úgy látszik, jóval a honfoglalás elÅ‘ttrÅ‘l származik a mi népünknek ez a tapasztalata: "aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni..."

4. A "felesleges csont"

Ha nálunk ilyen valakit látnak az emberek, azt mondják róla: "egy kerékkel több van neki".
Hasonlóan vélekednek a sámánhitű népek is, csakhogy nem "kerékrÅ‘l" beszélnek, hanem csontról. Nem véletlen a "foggal születés", mégpedig a több foggal születés hiedelme, a két sor fog és a hat ujj.
A sámán utolsó vizsgája ez; a sámáni "diplomát" csak úgy adják ki a "szellem-professzorok", ha minden kétséget kizárólag megállapították a fölösszámú csont meglétét.
A betegség végén történik a sámán "nevelése", "kioktatása". Hallgassuk csak meg, mit mond errÅ‘l egy evenki sámán:
"A nappal és az éjszaka határán áll egy fa, a turu. Annak a fának kilenc ága, kilenc ágán fészkek, egymás felett. Ezekben a fészkekben nevelik a jövendÅ‘ sámánok lelkeit."
A jakutok képzeletbeli "sámán-egyeteme" a Dzsokus-hegy alatt van. Ott áll egy magas fenyÅ‘, minden ághajlásában egy-egy fészek. Minél magasabban levÅ‘ fészekbe jut a sámán lelke, annál erÅ‘sebb, nagyobb sámán lesz belÅ‘le.
Már ismerjük a jakutokat élénk képzelÅ‘erejükrÅ‘l. Ez nem hagyja cserben Å‘ket a sámánná válás képzetkörében sem. Ők az ember három lelkének egyikét még háromfelé bontják: levegÅ‘-lékekre, föld-lélekre és anya-lélekre. A sámánjelölt betegsége idején mindhárom lelkét elviszik "nevelni". Arra
a magas fenyÅ‘re a levegÅ‘-lélek kerül, és egytÅ‘l kilenc évig marad ott, attól függÅ‘en, hogy milyen "képzettséget" akarnak neki adni, milyen híres sámánnak szánják a szellemek.
A tanulmányi idÅ‘ végeztével a levegÅ‘-lélek visszakerül a jelöltbe. A másik két lélek ezalatt teljesen újjászületik és nem tér többé "haza". A "föld-lélek" hal alakjában örökké a "betegségek vizében" marad. Az "anya-lélek" a betegségek vizének partján "anyaállattá" alakul. Ez az állat rendszerint szarvasbika, ritkábban medve, sas stb. A sámán mindössze háromszor látja anyaállatát: az elsÅ‘ sámánkodáskor, élete közepén és halála elÅ‘tt.
A legkülönösebb dolog azonban akkor történik a leendÅ‘ sámánnal, amikor már visszatért a szellemek sámán-iskolájából. Ez a "betegség" legutolsó, befejezÅ‘ szakasza.
A jakut sámánjelölt a betegség végén "meghal". Három-négy napig teljes eszméletlenségben fekszik a jurta jobboldali heverÅ‘jén, se nem eszik, se nem iszik. Nem lehet mellette más, csak egy serdülÅ‘ legény, aki nem ismer még semmiféle "tisztátalanságot". Ez sem tehet egyebet, mint olykor-olykor "fekete vizet" ad inni a jelöltnek. Mert ezalatt megy végbe az utolsó aktus: a jelöltet a szellemek "feldarabolják"!
ElÅ‘ször a fejét vágják le, majd egész testét apró darabkákra vagdalják és szétosztják a gonosz szellemek között. Kellemetlen, ha egy-egy szellemnek véletlenül nem jut a jelölt testébÅ‘l: az ilyen szellem okozta betegséggel szemben egész sámán-pályafutása alatt tehetetlen lesz, mert csupán azokat a betegségeket gyógyíthatja meg, amelyeknek a szellemei megízlelték testének egy-egy darabkáját. A kóstoló után a szétszedett testet ismét összerakják, a csontokra új húst erÅ‘sítenek és életre keltik. Azt mondják, a jelölt fekvÅ‘helyét ilyenkor vastagon borítja a vér. A kisebb sámánokat egyszer darabolják fel, a híreseket háromszor is.
A sámánok maguk mesélik el ezt a fantasztikus kalandot. A nyenyec sámán csak egyszerűen kijelenti, hogy feldarabolták. A nganaszán sámán már egész történetet mesél el a meztelen emberrÅ‘l, aki levágta a fejét, testét feldarabolta és három napig fÅ‘zte egy üstben. Ez a meztelen ember kovács volt. Így szólt: "Minden csontod folyóvá változott." "S én valóban egy folyót láttam, ebben úsztak a csontjaim." A kovács a fogójával halászta ki a csontokat. Az Altaj hegységben lakó teleutok szerint is feldarabolják, s katlanban fÅ‘zik a szellemek a leendÅ‘ sámánt, és kínos pontossággal megszámlálják minden csontját.
A jelölt feldarabolásának célja ennek a fölösszámú csontnak a megkeresése. Ez a fölösleges csont a végsÅ‘ hiteles igazolás. Lám, mit hallottam errÅ‘l magától egy szagáj sámántól:
"Amikor beteg voltam, álmokat láttam. Álmomban elvittek és darabokra vagdaltak egy fekete asztalon. Miután feldaraboltak, egy katlanba tettek és fÅ‘ztek. Mindezt láttam. Amikor darabokra vagdaltak és fÅ‘ztek, a borda körül találtak egy középütt lyukas csontot. Ez volt a fölösszámú csont. Az emberek csak akkor válhatnak sámánná, ha találnak náluk ilyen csontot."
Szibéria-szerte megtalálható ez a képzet. És megtalálható ábrázolása a sámántárgyakon is. Egyes népeknél szokásos a sámánkesztyű. Nos, a leningrádi Állami Néprajzi Múzeumban Å‘rzött egyik nyenyec sámánkesztyűnek hét ujja van.
A sámánkesztyűre tenyeret ábrázoló fémlapocskát szoktak erÅ‘síteni. A hamburgi Néprajzi Múzeumban Å‘rzött jakut fémtenyér, valamint a leningrádi múzeumban levÅ‘ nyenyec fémtenyér hatujjú. Egy udehe sámánszobron ugyancsak hat ujjat faragtak ki.
Akinek nincs fölös csontja, nem lehet sámán. Ezért mondják nálunk is: "a táltosnak két sor foga van".
Egyes népek hiedelme szerint igen rosszul járt az a kiválasztott sámán, akinek nem volt fölös csontja: meghalt. Más népek úgy tudják, hogy meg lehet váltani a fölös csontot, emberéletekkel. A jakutoknál egy elhívott sámánnak - mint mondották - öt csontja hiányzott. Ha beleegyezett volna öt ember halálába, sámán lehetett volna. Ő azonban inkább lemondott a hivatás elfogadásáról. Meg is vakult.
Önkéntelenül felvetÅ‘dik a kérdés: ilyen körülmények között ki megy szívesen sámánnak?
Jogos a kérdés. A válasz: senki!

5. A szellemparancs: engedelmesség vagy halál

Már említettük, hogy az idegrohamokra való hajlandóság és maguk az idegrohamok egyáltalán nem tetszenek a szibériaiaknak, és igyekeznek ezeket elkerülni, hiszen zavarják a mindennapi megélhetésért folytatott küzdelmet. Nem örülnek a "szellemek látogatásának". Az evenkik például, amikor orosz hittérítÅ‘k révén megismerkedtek a keresztény hitvilággal és a keresztény "szellemekkel" - vagyis Krisztussal, Szűz Máriával és a szentekkel -, irigykedve mondták: "A ti szellemeitek nem ártottak az oroszoknak, de a mi szellemeink sokat ártanak nekünk." A sámánra éppen azért volt szükségük, hogy felvegye a harcot ezekkel az ártalmas szellemekkel.
Nyilvánvaló, hogy egyetlen családban sem okoz örömet a sámáni elhívás. A sámánjelöltet valamennyien sajnálják, és a sórok például azt mondják, hogy "a szellem lenyomta".
A jakutok így fejezik ki: "a szellem megragadta".
Akár valamelyik rég elhunyt sámánÅ‘s, akár hegy, folyó vagy tó, akár a himlÅ‘ vagy a szarvasrüh szelleme jelenik meg, hogy a gyermeket "elhívja", a családban erÅ‘s ellenkezést vált ki. A gyermekbÅ‘l minden eszközzel, ravaszsággal, erÅ‘szakkal "normális", mindennapi gyermeket akarnak faragni. Ha történetesen egyetlen gyermekrÅ‘l van szó, az apa szinte vigasztalhatatlan. Még az is megtörténik, hogy elköltöznek onnan, hátha így megmenekülnek az erÅ‘szakos szellemektÅ‘l. A lappok mesélték, hogy egy öreg házaspárhoz három legény képében szellemek érkeztek, és három gyermekükkel akartak játszani, hogy varázslóvá tegyék Å‘ket. A szülÅ‘k megijedtek, azonnal fölkerekedtek, és mindenestül a nagy tó másik oldalára költöztek, ott telepedtek le.
Azonban ne higgyük, hogy a jelöltnek különösen csábító a sámáni elhivatás tudata. A jelölt is menekülni akar, Å‘ is ellene szegül! A samanizmus egyik legjellemzÅ‘bb vonása éppen az, hogy a leendÅ‘ sámán nem akar sámán lenni, hanem a szellemek választják ki és kényszerítik a hivatás elfogadására. Ezt az irtózást itt, Európában talán akkor értjük meg legjobban, ha elképzeljük, mit érez az, aki megtudja, hogy rákja van. A csukcs legény is megrémül, amikor érzi a hívást, és rémülettel teli hallucinációiban ráadásul hallja is. Hozzá sem akar nyúlni a sámáneszközökhöz, nem hajlandó dobolni, a sámánamuletteket elszórja a mezÅ‘n, beveszi magát az erdÅ‘be, vagy idegen telepre menekül. Ugyanígy az altaji török sámánjelölt is: világért se tenne semmi olyat, ami csak emlékeztet is a sámánkodásra.
De nincs menekvés. A szellemek könyörtelenek.
Aki átesett a "betegségen", annak sámánkodnia kell, különben belehal. A sámánjelölt sajátos tudathasadásos állapotba jut: ellenállhatatlan kényszert érez olyan cselekvésre, amely ellen ugyanabban az idÅ‘ben minden erejével tiltakozik. S a hagyományok tele vannak az elhívás visszautasításának tragikus eseteivel. Az elÅ‘bbi lapp család történetének nincs vége ott, ahol abbahagytuk. A történet úgy folytatódik, hogy a szellemek nem mutatkoztak ugyan többé, a kiválasztott gyermekek azonban hamarosan meghaltak. Az altaji török sámánjelölt, ha következetesen visszautasítja az elhívást, legjobb esetben megÅ‘rül vagy nyomorékká válik. Egy gilják sámán kereken kimondta: "Meghaltam volna, ha nem lettem volna sámán." A csukcsok is engedelmeskednek elÅ‘bb-utóbb; tudják, hogy a szellemeknek ellenszegülni: halál.
Az ember hajlamos azt hinni, hogy a sámánság a paranoiának valamilyen különleges fajtája. Hiszen itt valóban egy "fixa ideál"-ról van szó, amelynek erejét megsokszorozza társadalmi és etnikai súlya. Viszont éppen ezért nem ajánlatos a puszta egyszerűsítés kedvéért a következtetést ilyen mederbe terelni. Lehet, hogy az az idegállapot, amely a sámánkodást megelÅ‘zi, valóban tébolyodottsághoz vezetne, s talán éppen a sámáni tevékenység az, a maga társadalmi funkciójával, ami a paranoiát megelÅ‘zi és elkerüli. A kényszer olyan erÅ‘s, hogy az ellenállás még akkor is veszélyes, ha nem ellenszegülésbÅ‘l fakad. Volt egy Tüspüt nevű jakut sámán, aki félt, hogy az emberek nem hiszik elhivatását. Ezért kilenc évig hordozta magában a titkot. Már csaknem belehalt a sámántevékenység megtagadásába, amikor végre mégiscsak a sámándobhoz nyúlt. Mindjárt megkönnyebbült. A sórok mesélik, hogy egyik nemzetségben "megbetegedett" egy legény, kiválasztották a szellemek. A szülÅ‘k elhívták a nemzetség egyik sámánját, hogy szabadítsa meg a fiút a szellemektÅ‘l. A sámán alighogy odaért, megrettent; azt mondta, az elhunyt sámán szellemei megfenyegették, hogy Å‘t is megölik a beteggel együtt, ha a jelölt nem engedelmeskedik.
Így hát a kiválasztottból akarata ellenére lesz sámán.
A heveny idegbaj egész életét meghatározza. S az ellenállás ösztönös voltát bizonyítja az, hogy a sámán helyzete igen elÅ‘nyös és kivételes a maga társadalmában. Nem volna tehát ok arra, hogy a "szerencsés" kiválasztott kézzel-lábbal kapálózzék ellene. Ebben az esetben azonban "erÅ‘szak a disznótor".
Ma már megszabadultak a szellemektÅ‘l a szibériai ifjak. De nem sámánok és nem mágia szabadította meg Å‘ket.

Vissza az oldal tetejére

VI. AVATÁS ÉS PÁLYAKEZDÉS

1. "Gyalog" vagy "lovon"

A jelölt tehát elÅ‘bb-utóbb megtörik, és hozzákezd a sámánkodáshoz. Ez persze újabb problémákat jelent, mert "sámánkodni" csak bizonyos eszközökkel lehet - ezeknek az eszközöknek a fontosságát jól láthattuk a nanaj mesékbÅ‘l -, az eszközöket pedig a sámánnak meg kell szereznie, illetve el kell készíttetnie.
A sámáni "révülés" lényege az utazás. A sámán az alsó vagy felsÅ‘ világba utazik szellemeihez. Kérdés, hogyan történik ez az utazás: gyalog vagy lóháton? Ennek a lélekutazásnak normális körülmények között külsÅ‘ anyagi eszköze a dob, amely, mint látni fogjuk, a ló szerepét játssza. Az új sámánnak azonban még nincs dobja, mert a dob elkészítése bizonyos meghatározott idÅ‘t vesz igénybe. Ilyenformán addig is, amíg a dob elkészül, más eszközökkel kell helyettesítenie, amelyek lehetnek "lovak", de lehetnek csupán egyszerű vándorbotok is a sámán kezében, aki ebben az idÅ‘szakban gyalog rója a szellemvilág útjait.
Mint minden mesterségnek, ennek is megvannak az inasévei. A burját sámán avatásáig korbáccsal és úgynevezett "gyalogos" sámánbottal sámánkodott. Az elsÅ‘ avatás után már "ló" sámánbotot kapott, de csak a második avatás után jutott dobhoz és dobverÅ‘höz. De még ezután is használhatott vörösfenyÅ‘ágat, oldalán meghagyott zöld hajtással, zászló módjára ráaggatott szövetdarabbal vagy irhadarabokkal teleaggatott nyírfaágat. Ezen utazott a szellemvilágba. Botja volt az új sámánnak a kumandinoknál - késÅ‘bb "a szellemek megparancsolták", hogy térjen át a nyírfaágnyalábra -, "kis" sámánkodás esetén botot vagy korbácsot használnak a jakut sámánok és a szojotok is. A szojot sámánbotot mindig nyírfából faragták és agyaggal vörösre festették. Amíg a sámánnak botja volt, csak "gyalog" járt. Volt olyan sámán, aki egész életében megmaradt a bot mellett, mert "szelleme nem akart dobot".
Ezek a sámánbotok mind faragottak. Elágazásaik számában különböznek egymástól. Az ágakat "fej"-nek nevezték és általában arcszerűen képezték ki: kifaragták a szemet, szájat, orrot, fület. A szojotoknál volt két-, három-, öt- és kilencfejű bot. Színes pamutszövet szalagok és csengÅ‘k lógtak róla.
A szamojéd sámánok botjai vasból készültek. A szelkupok azt mondták, hogy a vasbot a sámánfát ábrázolja, amelyen "a szó az istenhez megy", rajta "kapaszkodik fel a sámán a felsÅ‘ világba". A ket sámánok a sámáni szertartás elÅ‘estéjén a szertartás színhelyéül szolgáló kéregsátor bejárata mellett szúrták botjukat a földbe. Ilyenkor azt mondták: "Íme, fája nÅ‘tt a sámánunknak, de még milyen gyorsan!"
A dobot megelÅ‘zÅ‘ kezdÅ‘ sámáneszközök között kell megemlíteni az íjat: ezt használták a különbözÅ‘ dél-szibériai török népek. A szamojéd szelkupoknál viszont a bot mellett a dobverÅ‘ is szokásban volt: amikor az elhívottról teljes bizonyossággal megállapította a sámán, hogy sámán lesz, mindjárt dobverÅ‘t rendelt neki, esetleg a sajátját adta kölcsön, hogy avval sámánkodjék. Mivel dobja még nem volt, a fiatal a bal lábát verte a dobverÅ‘vel, úgy énekelt. A ket sámán is lábát verte tánc közben.
Ezek az ütések a lovát korbáccsal ösztökélÅ‘ lovas mozdulataihoz hasonlítanak. Vagyis mágikus jelképpel állunk szemben: a sámán "eljátssza" túlvilági lovaglását, s ily módon szinte "gerjeszti" önmagát. Az igazi "ló" viszont a dob, amely ebben az önszuggesztióban hanghatásokkal is segít.

2. Sámándob és dobavatás

Voltaképpen nem is különös, hogy a sámán legfontosabb eszköze a dob, és majdnem olyan "központi alak" a sámáni komplexusban, mint maga a sámán. A dob széles e világon mindenütt fontos eszköze a varázslónak és a mágiának, azért, mert kiváló eszköze a szuggesztiónak; a tömegszuggesztió eszköze a legutóbbi idÅ‘kig Európában is. Lám a modern hadseregek: a katonákat dobpergés kísérte rohamra, és a dob ütemes dobogása szabta meg a menetelés ritmusát. SÅ‘t: gondoljunk csak mindennapjainkban a dzsesszdob szerepére, és különösen a dzsesszzenekarok dobszólójának hatására.
A dob hangja különlegesen hat az idegekre. Az afrikai tamtamnak kifejezetten társadalmi funkciója van: szuggesztív hatásával a tömeges cselekvés elÅ‘segítÅ‘je. Bizonyos idegállapotban egyenesen szükséges a dob hangja; az ideges ember ujjaival dobol az asztalon, és az általános idegfeszültségben tömegszükséglet a dzsesszdob monotóniája.
A sámáni idegállapotban is szükséglet a dob. Szüksége van rá a sámánnak a maga autoszuggesztív révüléséhez, és a hallgatóságra gyakorolt szuggesztív hatás céljából is. A sámándob a sámán lova, amelyen eljut az alsó vagy a felsÅ‘ világba, a szellemek birodalmába. DobverÅ‘jével úgy üti a dobot, mint a lovat, és minél izgatottabb, minél gyorsabb a dob verése, annál gyorsabb a vágta. Ha jól meggondoljuk, ez a képzettársítás a mi észjárásunk szerint sem logikátlan: hiszen többek között - ha ugyan nem elsÅ‘sorban - a dob hangja az, amely a sámánt valósággal "belelovalja" a rendkívüli idegizgalomba, ez pedig víziókkal és hallucinációkkal jár, miközben tömegszuggesztív hatásával kielégíti az idegfeszültség levezetésének tömegszükségletét is. KöltÅ‘i képnek is elfogadható tehát: a sámán dobján lovagol be a "szellemek birodalmába".
A dobnak mint a sámán elsÅ‘számú eszközének a jelentÅ‘ségéhez mért az az ünnepélyesség is, amellyel elkészítik és átadják a használatnak.
Természetesen ez is a szellemek kívánságára történik.
A sámánt sámánÅ‘sének szelleme hívja, hogy megparancsolja neki, hány és milyen dobot készítsen.
Az "utazás" elÅ‘tt nagy elÅ‘készületekre van szükség. A szagájoknál birkát ölnek, megfÅ‘zik jobb szegyét, fejét és lábait, belsÅ‘ részei közül a tüdejét és a szívét. Ezeket viszi majd el a sámán a sámánÅ‘snek.
Egy szagáj sámán maga beszélte el nekem ezt az "utazást". Itt most képet kaphatunk azokról a lázálmokról, fantasztikus víziókról, amelyeket ez a görcsös állapot vetít a sámán elé, s amelyeket a sámán és hallgatósága valóságos utazásnak hisz.
"Amikor a sámán a nemzetségi sámánÅ‘shöz tart, rátalál egy hegyre. Ennek csúcsán áll a hatoldalú fenyÅ‘. Miután a fa lábánál megpihent, továbbindul. Hamarosan keresztúthoz ér, ahol egy láthatatlan sámán ül: a keresztút Å‘rzÅ‘je. ErrÅ‘l a helyrÅ‘l ágazik el minden út: a szellemeknek szentelt állatok ösvényei, a különbözÅ‘ betegségek útjai, valamennyi vadon élÅ‘ állat csapásai. Az érkezÅ‘ most könyörög a láthatatlan sámánhoz, és gabonából erjesztett itallal kínálja; ekkor az megmutatja a helyes utat. Ezen az ösvényen halad tovább és egy igen gyors folyócskához ér, fölötte bürü, azon kell átjutnia. Ha már átkelt a folyón, nincs messze a nemzetségi sámánÅ‘stÅ‘l. Hanem még elÅ‘tte van két szikla, amelyek hol összezáródnak, hol eltávolodnak egymástól. Így mozognak éjjel-nappal. Abban a pillanatban, amikor a sziklák összecsukódnak és kezdenek szétválni, a sámánok áthaladhatnak közöttük. Ha a sámán nem elég fürge, nem sikerül átjutnia és elpusztul. Innen kezdve már a nemzetségi sámán földjei következnek. Itt mindent fekete sziklák borítanak. Itt él a nemzetségi sámánÅ‘s. A sámánok nem látják, csupán érzik a jelenlétét. Az odaérkezÅ‘nek megmutatják sámánfelszerelésének minden tartozékát. ElÅ‘ször a dobverÅ‘t mutatják meg, majd arra a helyre vezetik, ahol a dobokat Å‘rzik. A dobok után megmutatják neki sámán-fejviseletét és sámánköpenyét is."
A sámánjelöltnek pontosan olyan felszerelést kell készíttetnie, amilyent a sámánÅ‘s rendelt neki. Nyilvánvaló, hogy a sámándobok és egyéb felszerelések különbözÅ‘ típusait ismerik, és a kezdÅ‘ sámán jó ideig foglalkozik gondolatban leendÅ‘ felszerelésével. Mihelyt egy bizonyos típusnál megállapodott, már jöhet is a szellemhívás. Persze a komplexus etnikuma itt már szinte gépiesen működik; a sámánnak a dob elkészítésére vonatkozó "elragadtatása" akkor történik, amikor a szokások, a konvenciók értelmében történnie kell. (A természetfölötti lénynek valamilyen tárgy elkészítésére önkívületi vagy álomállapotban adott parancsa egyéb komplexusokban is ismert; elég, ha a bibliában Noé bárkájára vagy Ezékiel templomára hivatkozunk: az utóbbi esetben a próféta "álmában" szinte műszaki pontosságú leírást és méreteket "kapott az Úrtól".)
A dobnak a sámáni komplexusban elfoglalt központi helyzetére jellemzÅ‘, hogy "a szellem" aprólékosan megadja az elkészítendÅ‘ dob minden adatát, sÅ‘t, az altaji törököknél a dobok számát is meghatározza, mert a dobok számától függ a sámán életkora. Eszerint a dobok száma három és kilenc közt változhat, és meghatározott az egyes dobok használatának idÅ‘tartama is: egytÅ‘l kilenc évig terjed. Amikor az utolsó dob határideje is letelt, a sámán meghal.
Ennek megfelelÅ‘en ünnepélyes a dob anyagának megszerzése is. A fa kivágása és a dob elkészítése kollektív munka, társadalmi esemény. Csak egyetlen példát idézünk a szelkupoktól:
A dob és a dobverÅ‘ számára kiszemelt fát két férfi vágta ki: egyiknek a Sas, másiknak a MagtörÅ‘ Holló nemzetségbÅ‘l kellett származnia. A dob faabroncsól állt, csak egyik oldalán fedték be, rénszarvasbika bÅ‘rével. A kávát vörösfenyÅ‘bÅ‘l, jegenyefenyÅ‘bÅ‘l, ritkábban nyírfából készítették. Olyan fát kerestek, amelynek csúcsán a nap felÅ‘li oldal irányában hét egyenes ág nÅ‘tt. Miután kivágták, lemezt hasítottak belÅ‘le, a tuskón két csapot faragtak, és közöttük fokozatosan meghajlították. A kávára asszonyok feszítették a bÅ‘rt. A fogantyú és a fémfüggÅ‘k elkészítése férfiak dolga volt.
Az altaji törököknél a fa kivágása még ünnepélyesebb és szertartásosabb. Külön fát vágtak ki a dob kávája, és ismét másik fát - nyírfát - a dob fogantyúja számára. A fákat teljesen kidöntötték. Rezonátorokat is kerestek: nyírfataplót.
Ám nem mindenütt döntik ki az egész fát: sok helyütt csak egy-egy szeletet vágnak ki a fából a dob számára. Az altaji kizsiknél egyenesen azt hiszik, hogy a dob fájának kidöntése a sámán gyors halálát vonná maga után. Így vélekednek, sok más néppel együtt, a karagaszok is.
Vagyis a változatok megoszlanak: egyik helyen mindkét fát kidöntik, a másik helyen egyiket sem, a harmadikon a dobkáva fáját kidöntik, a fogantyúét nem, a negyedik helyen fordítva. Az azonban valamennyi változatban közös, hogy a dob fájának jelentÅ‘sége van; nemcsak a dob, hanem még a fa is, amelybÅ‘l származik, összefügg a sámán életével. A dob tehát majdnem olyan fontos, mint maga a sámán.
Ezek után szinte természetes, hogy a dobot - európai kifejezéssel élve - valósággal "felszentelik", illetve ahogyan Å‘k mondják, "felélesztik" vagy "betanítják". Amint a kifejezések különbsége is mutatja, itt minÅ‘ségileg teljesen különbözÅ‘ gondolatokról van szó. A szibériai képzetek szerint a dob nem "szent tárgy", nem "élÅ‘ személy". A dobot a sámán nem segédeszközének, hanem élÅ‘ segítségnek, valósággal is "lovának" tekinti.
A dob felélesztésének szertartása igen különös, megérdemli a figyelmet. Annál is inkább mert az olvasónak ezúttal közvetlen élménybeszámolóban lehet része.
A karagaszoknál történt. Amikor a dob elkészült, fehér rénszarvast öltek. MegfÅ‘zték a húsát, és minden belsÅ‘ részébÅ‘l levágtak egy darabkát. Ezeket a húsdarabokat odavitték a dobhoz, amely a sátor ajtónyílásával szemben függött a falon, és mind a dob alá tették, egy földre terített rénszarvasbÅ‘r takaróra. A takarón még hat csésze állt: háromban tea, háromban pedig pálinka. Most megkezdÅ‘dött a sámáni szertartás. A jelenlevÅ‘k sorban sámánkodni kezdtek, noha nem sámánok voltak, hanem a nemzetség tagjai. Aki kezébe vette a dobot, az elÅ‘zÅ‘leg felöltötte a sámánköpenyt és a fejviseletet is. Tizenöt-húsz percig verte egy-egy vendég a dobot, majd átadta a következÅ‘nek. Összesen heten verték a dobot; számuk háromtól kilencig váltakozhatott: a fontos csak az volt, hogy mindig páratlan legyen. Amikor az utolsó vendég is "kipróbálta" a dobot, megkezdÅ‘dött az ünnepi lakoma, amely késÅ‘ estig tartott.
A lakoma után maga a sámán vette kezébe a dobot. Révülése reggelig tartott, mert sokfelé kellett "utaznia". Szavaiból a következÅ‘ket lehetett megtudni:
ElÅ‘ször is meg kellett találnia azt a helyet, ahol az a szarvas született, amelynek bÅ‘re a dobra került. Ezután sorra járta mindazokat a helyeket, amerre a szarvas élete folyamán megfordult: végig kellett járnia valamennyi folyó mentét, ahol a szarvas járt, fel kellett keresnie azokat a helyeket, ahol a szarvas inni, legelni szokott. Mindenütt a szarvas nyomában lépkedett, egészen addig a helyig, ahol a vadász megölte. Amikor a sámán ideért, elbeszélte a vadászat történetét: ki lÅ‘tte le a szarvast, hogyan történt, továbbá, hogy a két vadász mirÅ‘l beszélgetett. Minden részletre kitért: hány éves volt az állat, ki nyúzta meg, ki szabta ki a bÅ‘rt és hogyan varrták fel a dobkávára. Nem kis teljesítmény volt ez a szertartás. A sámán nemcsak beszélt, hanem mindent el is játszott: utánozta a vadászat, a bÅ‘rkikészítés, a varrás minden mozdulatát. Ezzel a szarvasrész befejezÅ‘dött; most rátért a sámán arra a fára, melybÅ‘l a dob kávája készült. Elmondotta, hogy a fa igen öreg volt, háromszáz éves. Arról is beszélt, hol nÅ‘tt a fa, milyen volt az élete, mikor volt sok vagy kevés a tápláléka, mikor kapott sok vagy kevés esÅ‘t, mikor tépázták viharok. Eljátszotta a fa kivágását, és idézte, mit mondtak közben egymásnak az emberek.
Ezzel tehát a dob története befejezÅ‘dött, most már a dob funkciója következett. Kiderült, hogy a dob itt, a karagaszoknál rénszarvas: ez az Å‘ hátasállatuk. Most a dob, illetve rén betörése következett: csökönyösködött, nem akarta vinni a sámánt. Reggelig tartott a rénszarvas betörése: a sámán mind avval biztatta, hogy azokra a helyekre lovagolnak majd, ahol életében járt, amelyeket annyira kedvelt. A dob csak reggelre juhászodott meg. Akkor újra hozzáláttak a lakomához, és a levágott rénszarvast - a dob elé tett részek kivételével - teljesen elfogyasztották.
Az éjszakai "utazás" hét napon át ismétlÅ‘dött meg.
A sórok dob-élesztÅ‘ szertartása is hasonló, csakhogy ezek sörrel elevenítették meg a dobot: meglocsolták vele a kávát. Ekkor a káva megelevenedett, és a sámán szájával maga mesélte el a jelenlevÅ‘knek erdei életét. Ezután a sámán a dob bÅ‘rét hintette meg a sörrel, és most az a szarvas éledt fel, amelynek bÅ‘rét a kávára feszítették. Ez is elbeszélte életét, azzal az ígérettel fejezve be, hogy jól fogja szolgálni a sámánt.
Az elbeszélés végeztével a sámán átadta a dobját a vendégeknek, és általános dobolás kezdÅ‘dött: az asszonyok kivételével reggelig mindenki verte a dobot, miközben rögtönzött felszólításokat intéztek hozzá és sámáni varázsigéket idéztek. Érdemes az egyiket meghallgatni, mert - különösen a második fele - ismert a magyar hiedelemvilágból is:

Ki nem festett fekete dob,
körben befedett káva,
hétszemű tarka párduc,
hatszarvú tiszta dob,
kÅ‘re lépsz, meg ne botolj!
Jégre lépsz, el ne csússz!
Vízbe gázolsz, bele ne essél!

Amikor aztán a dobra ráfestették a szükséges rajzokat is, ráaggatták a függÅ‘ket, díszeket, s így teljesen elkészült, a sámán "elindult", hogy megmutassa dobját a szellemnek, aki a dob készítését elrendelte. A szellem aztán apróra megvizsgálja a dobot, ellenÅ‘rzi méreteit, a függÅ‘k számát stb. (Persze mindezt a sámán "játssza el".) Ha valami nem egyezik az elÅ‘írással, a sámánÅ‘s haragra gerjed. Ezt a "dob-bemutatást" különösen a szagájoknál veszik komolyan. A dob ellenÅ‘rzése után a nemzetségi sámánÅ‘s szellemeket ad a sámánnak, s ezzel a "mestervizsga" befejezÅ‘dik. A sóroknál nem a nemzetségi sámánÅ‘s, hanem valamelyik hegyi szellem rendeli el a dobkészítést. Rendszerint a Musztag-hegy szelleme rendelkezik a sámánok sorsával, az Å‘ három fia vizsgálja meg a dobot. Ennek külsÅ‘ megnyilvánulása az, hogy a sámán háromszor egymásután teljes erejével beleüt a dobba. Ha nem reped meg, akkor a dob használható. A cselkanoknál kilencszer ütnek teljes erÅ‘bÅ‘l a dobba.
A sámándobnak oly nagy a jelentÅ‘sége, hogy nem egy sámánhitű népnél a dob-felélesztés után a sámánavatás már el is maradhat. Vannak azonban népek, amelyeknél a dobavatás mellett a sámánavatást is meg kell tartani.

3. A sámán avatása

A sámán avatása nem egyéb, mint az új sámán bemutatkozása a szellemvilágban. A gyakorlatban ez voltaképpen próba, amit az új sámánnak meg kell állnia. Nemcsak a sámán egyéni képességeit próbálja ki a nemzetség, hanem a "szerencséjét" is, vagyis, hogy mennyire oltalmazzák a szellemek. Ez a próba már kizárólag a babonás hiedelmeken alapszik, és semmiféle valódi, gyakorlati jelentÅ‘sége nincs; a hiedelem már elszakadt valóságalapjától és önálló életet él. A szellemek oltalmazó erejének kipróbálása a sámán életét veszélyezteti, anélkül hogy a próba sikerének valami jelentÅ‘sége lenne további sámántevékenységére nézve.
Itt van például az a képtelen "próba", amelynek a Tarbagatáj-hegységben lakó mandzsu-tunguzok déli ágához tartozó sibók vetik alá sámánjukat. Létrát készítenek két hosszú rúdból és kardokból: a kardok a létra fokai. Ezt a létrát éjjel állítják fel, teljesen merÅ‘legesen: alsó végét beássák a földbe. A "sámánvizsgára" nagy tömeg gyűlik össze. Az avatandónak a rokonai fehér bikát hoznak, ezt a vizsgázó sámán megsebesíti, és száját a sebre tapasztva iszik a bika vérébÅ‘l. Ezután magára ölti a sámánöltözéket, és lassan megindul felfelé a kard-létrán. A lábán nincs cipÅ‘. Derekán kötél, ennek végét odalent fogják. Mikor az új sámán elérte a legfelsÅ‘ fokot, szellemeihez és sámánÅ‘seihez fordul, segítséget kér tÅ‘lük. Ekkor odalent meghúzzák a kötelet és lerántják az új sámánt a magasról a földre. Bár a létra köré elÅ‘zÅ‘leg szalmát terítettek, a zuhanás így is elég veszélyes, és az új sámán nemegyszer súlyos zúzódásokat szenved a fején, karján, lábán vagy testének más részén, sÅ‘t, az is elÅ‘fordul, hogy azonnyomban szörnyethal. Ha a zuhanást aránylag ép bÅ‘rrel megúszta, akkor teljes joggal sámánná válik.
A magyarázat persze önként adódik: ha nagy baja történt a sámánnak, akkor a szellemek elutasították; ha szerencsésen megúszta, nyilván a szellemek oltalma alatt áll. (Ez a gondolat nem ismeretlen az európai eszmevilágban sem: emlékezzünk csak a középkori boszorkányperek vízpróbáira. Ha a vádlott lemerült - és természetesen megfulladt -, akkor ártatlan volt, nem volt boszorkány; ha a víz felszínén maradt, azt csakis a gonosz segítségével érhette el, következésképpen boszorkány volt, s bírái halálra ítélték.) A sámánavató próba esetében a "szellemek" hite már nyilvánvalóan puszta babonaság, és nem a megsejtett objektív erÅ‘k gondolkodásbeli transzponálása; hiszen itt egy tudatos emberi cselekvés elÅ‘re kiszámítható következményeirÅ‘l van szó, amelyeknek kimenetele csakis a vak véletlentÅ‘l függ. Erre sem árt rámutatni, mert eleve meg kell cáfolni azokat, akik a vallásos gondolkodást mint "költészetet" veszik védelmükbe, és nem hajlandók tudomást venni azokról a veszedelmekrÅ‘l és károkról, amelyekbe a fantasztikus elképzeléseken és illúziókon alapuló hit sodorja az embert.
Ugyanezen az éjszakán még egy jelképszerű létramászást kell a jelöltnek elvégeznie. Saját házában állítanak fel egy kilencfokú létrát. Peregnek a dobok, és az új sámán felszökken a létra elsÅ‘ fokára. Akkor az öreg sámán megkérdezi: "Meddig jutottál el?" Az új sámán így válaszol: "Az elsÅ‘ sorompóig jutottam." A következÅ‘ ugrással már a második fokon terem. Összesen öt ilyen ugrást tesz. Az ugrások között dobját veri és táncol. Nos, a létra kilenc foka az ég kilenc tájának felel meg; eszerint az új sámánnak nem kell az ötödik égnél tovább jutnia.
Figyelemre méltó, hogy ezt a létrát a sibók sajátos névvel jelölik: csakoran. Ez pedig "feketehajú nyírfá"-t jelent.
Vagyis a létra eredetileg nyírfa volt.
S valóban: nem egy sámánhitű népnél a sámánavatás fÅ‘ kelléke nyírfa. A burjátoknál két nyírfát gyökerestül ásnak ki a földbÅ‘l: az egyiket a sámán jurtájában beássák a földbe a tűzhely mellett úgy, hogy koronája kiemelkedjék a jurtából a füstnyíláson. Ezt a fát "ajtóÅ‘rnek" nevezik, mert "megnyitja az utat a sámán elÅ‘tt a felsÅ‘ világba". (A fa az avatás után is ott marad, így könnyen felismerhetÅ‘ a burját sámán jurtája.) A másik fát a jurtán kívül ássák be a földbe: ezen fognak az avatási szertartás alatt a felsÅ‘ világba felmászni. Felállítanak még kilenc "száraz nyírfát" (nincs gyökerük), felavatják a "vesszÅ‘paripát" (ez lesz a sámán lova), majd az avatás reggelén kumiszt áldoznak, az új sámánt pedig behintik és bekenik kecskevérrel. Ez voltaképpen tisztító eljárás, amit a vízzel való tisztításnak kell követnie.
Ez után kezdÅ‘dik az "utazás a felsÅ‘ világba". Az öreg sámán, a "sámán-atya" a nyírfán felmászik a fa tetejéig, közben kilencszer megkerüli a törzset, mintha csigalépcsÅ‘n menne. Ez a kilenc égréteg bejárását jelenti. A "sámán-atya" után az új sámán kezdi meg "utazását", az elÅ‘bbihez hasonló módon. A fa tetején közli a szellemek kívánságát: a lent levÅ‘k melyik szellemnek áldozzanak pálinkát.
Ennek a famászással egybekötött avatásnak sok változata van; igen sok helyen berovátkolják a fát, lépcsÅ‘fokokat vágnak belé. A "felsÅ‘ világba" való utazás mágikus eljátszásán kívül ez a fáramászás bizonyos pszichikai szükségletek kielégítésébÅ‘l származhatott: emlékezzünk csak arra, milyen gyakran járnak a szibériai idegrohamok famászással és ágak között való elrejtÅ‘zéssel. (Az alvajáró, a "holdkóros" mászási kényszere is közismert!) Az általánosan elterjedt fáramászástól csak a jakutok mutatnak eltérést: náluk a jelölt nem fára, hanem hegyre mászik fel, a vérrel való megtisztítás azonban itt is ugyanúgy szokásban van.
Mindezek után végre "révbe jutott" a kiválasztott: most már teljes értékű sámán, akinek határozott helye és feladata van a nemzetség közösségében.

Vissza az oldal tetejére

VII. A SÁMÁN ÉS TÁRSADALMA

1. A sámán feladata

Ahhoz, hogy a samanizmus lényegét megismerjük, elsÅ‘sorban arra a döntÅ‘ fontosságú kérdésre kell választ keresnünk, hogy milyen szerepet játszik a sámán a maga társadalmában. MindenekelÅ‘tt meg kell állapítanunk, mi a sámán feladata, miért van rá szükség a nemzetségben. TudvalevÅ‘leg az emberi közösség minden tagjának van valami feladata, amely a munkamegosztás keretében hozzájárul a mindennapi szükségletek elÅ‘állításához. Vajon a sámán milyen szükségletet elégít ki?
A vallás védelmezÅ‘i és az idealisták az ember "transzcendens" iránti vonzódásáról beszélnek, és azt állítják, hogy az embernek a maga anyagi és kulturális szükségletein túl van egy transzcendentális szükséglete is, az ember Å‘si "istenkeresése". Ha azonban közelebbrÅ‘l megvizsgáljuk a samanizmust, azt látjuk, hogy ebben a komplexusban nyoma sincs semmiféle transzcendentális szükségletnek. Mint már láttuk, a szellemekben való hit egyszerűen az objektív erÅ‘kkel szemben érzett tehetetlenségbÅ‘l származott, és a szibériai vadász és pásztor nem akart egyebet a szellemektÅ‘l, mint a maga anyagi szükségleteinek optimális kielégítését. EbbÅ‘l következik, hogy a sámán is, ha nem is közvetve, hanem bizonyos áttételekkel, az anyagi szükségletek kielégítése céljából tevékenykedik.
Ha össze akarjuk foglalni a sámán feladatát, így fogalmazhatjuk meg: mindazoknak a dolgoknak a megismerése vagy elvégzése, amelyekre a mindennapi halandónak szüksége volna, megoldásukra azonban a maga emberi erejével képtelen.
ElsÅ‘sorban a térben vagy idÅ‘ben távoli események feltárása a feladata. Így például a sámánhoz fordulnak, hogy az elveszett rénszarvas hollétét felderítse, a leendÅ‘ halászat vagy vadászat sikerét kitudakolja. Ezen a voltaképpen jósló, jövendÅ‘mondó tevékenységen kívül a sámánnak a gyógyító ember, az orvos szerepét is be kell töltenie: meg kell állapítania, mi a beteg baja, és hogyan szüntethetÅ‘ meg a betegség. Az ember testén kívül az ember lelkével való törÅ‘dés is az Å‘ feladata; Å‘ vezeti a halott lelkét a holtak birodalmába, mivel az egyedül nem találna oda, és ha a földön, az emberek közelében maradna, zavarná az élÅ‘k nyugalmát. Végül, mint a természetfölötti lények és az emberek közötti közvetítÅ‘nek feladata a különbözÅ‘ áldozatok bemutatása is, amelyekkel a szellemektÅ‘l engedményeket és elÅ‘nyöket csikarhatnak ki.
A sámán ezt a tevékenységet mesterségszerűen folytatja. Akkor teremthet kapcsolatot a természetfölötti lényekkel, amikor akar, illetve, amikor erre a hozzáfordulónak szüksége van. A természetfölötti lényekkel való érintkezés módja a "révülés", az eksztázis: ez erÅ‘s dobolás, táncolás, éneklés és kurjongatás közben gerjed a teljes révületig.
Ami az eksztázist illeti, a sámánnak tömegpszichológiai szükségletet is ki kellett elégítenie: a sámán eksztatikus állapota levezetett bizonyos feszültségeket. Ennek az eksztatikus állapotnak az alapja, mint láttuk, a sajátos szibériai neurotikus alkat, illetve a sámánnak még az ezen belül is kirívó rendkívüli érzékenysége; de az eksztázis elÅ‘idézésében segítségére vannak a dob hanghatásai, az erre a célra szolgáló különös dallamok és szövegek - köztük a megismétlÅ‘dÅ‘ felkiáltások -, és végül a különbözÅ‘ kábítószerek: italok, növényi fÅ‘zetek és füstök. E tekintetben a sámán hasonlít a világ valamennyi más varázslójához. A kábító italok között legáltalánosabb a pálinka. Az északkelet-szibériai sámánok tengervizet, a nyugat-szibériaiak légyölÅ‘ galócából készült fÅ‘zetet, a dél-szibériaiak szarvas-, a délkelet-szibériaiak disznóvért szoktak inni a szertartás elÅ‘tt vagy alatt. A füstölÅ‘ növények közül Szibéria keleti részén a vadrozmarint, délen a borókafenyÅ‘t használták.
Az eksztázis víziókkal és hallucinációkkal járt, és a sámán szellemekkel való érintkezését kétféleképpen képzelték el: vagy úgy, hogy a szellem "megszállta" a sámán testét, vagy úgy, hogy a sámán lelke "utazott el" a szellemek közé.
A szellem befogadása után a sámán már csak a szellem szócsöve. "Naplemente után az ojun (jakut sámán) leültette az embereket, azután elkezdett sámánkodni. Verte a sámándobot, közben rögtönzött énekeket énekelt; ezekben a rögtönzésekben a környezetet festette le, a környezÅ‘ tájat mesélte el. Így teremtette meg misztériumjátékához a díszleteket. Azt is emlegette, hogy elmegy oda. Énekrögtönzéseiben beszélt az ég rétegeirÅ‘l is, és hívta ezeknek a rétegeknek a szellemeit, hogy jöjjenek el hozzá. Nagyon sokáig kérte, órákon át, míg végre a szellem beköltözött a sámánba. Akkor a sámán többé nem sámán volt, hanem azzá vált, aki beléhatolt." A nanaj sámán viszont, amikor segítÅ‘-szellemeit magához hívta, kitátotta a száját, hogy lenyelhesse Å‘ket.
A "naplemente után" kifejezésnél álljunk meg egy pillanatra. A révülés és eksztatikus állapot számára általában kedvezÅ‘bb napszak az este, a sötétség. Nappal a sámán és a közönséges idegbeteg is gyakran elrejti arcát, hogy ne zavarja a külvilág látása.
Most lássunk egy eredeti élményleírást az orocs Keonka sámán révülésérÅ‘l:
"Néhány ruhadarabját levetette, majd feldíszítette magát forgácsokkal és kezébe fogta a dobot. Ünnepélyesen hívta a szellemeket. Kérését suttogással kezdte, amely mind hangosabbá vált. Szipogott, fogát csikorgatta, néha-néha a dobverÅ‘vel megérintette a parazsastálat. Lába egyre erÅ‘sebben reszketett, keze mind fürgébben futott végig a dobon.
A remegés egész testének rángatózásává erÅ‘södött, övének fémdíszítései meg-megzörrentek, ez a zörgés egyre hangosabb lett, végül fülsiketítÅ‘ csörömpöléssé változott. A szellem beköltözésének pillanatában Keonkán nagy izgalom vett erÅ‘t. Görcsösen rángatózott, teste meglepÅ‘en rugalmas lett. Kígyó módjára vonaglott, arcáról patakokban ömlött a verejték: görcsös mozdulatai késÅ‘bb rángatózásokba csaptak át, és végül vad tánccá változtak. Mind lejjebb és lejjebb guggolt, azután egyszerre teljes magasságában felemelkedett, és valahányszor különösen nagy erÅ‘vel kellett a dobra csapnia, felkiáltott: "E-e-e-eh!"... Egy ízben keresztülugrott a parazsastálon, és akkorát csapott a dobra, hogy valamennyien aggódni kezdtünk a hangszer épségéért. Aztán megállt egy helyben, és igen élethűen utánozni kezdte a farkas üvöltését. Azt hittük, hogy erÅ‘s láz gyötri. Hánykolódott és közben ezt kiáltozta: "A-scse-to-to-to-to-to!"... Keonka megparancsolt valamit szellemének, követelt tÅ‘le valamit, és semmiféle ellenvetést nem volt hajlandó meghallgatni.
A szellemidézés hirtelen ért véget. Keonka egy pillanat alatt, egyszerre szabadult meg szellemétÅ‘l."
Az érintkezés másik módja a túlvilági "utazás", ezzel még részletesebben foglalkozunk. Az elÅ‘bbi jelenséggel szemben ennek az a jellemzÅ‘je, hogy sámán miután dobolással és egyéb módszerekkel ugyancsak elÅ‘idézte az eksztatikus állapotot, mély álomba vagy hipnotikus álomhoz hasonló "nem teljes álomba" merül. Vagy e "nem teljes álom" alatt öntudatlanul, vagy felébredése után meséli el, hol járt, mit tapasztalt, kivel beszélt. ElÅ‘fordul az is, hogy a sámán egyszerre él mindkét formával: elÅ‘ször beléhatol a szellem, majd elvezeti lelkét
a szellemvilágba.
ElképzelhetÅ‘-e ezek után, hogy mindez ne szerezzen tiszteletet és tekintélyt a sámánnak, hogy ne féljenek tÅ‘le, hogy sajátos képessége ne adjon hatalmat a kezébe?

2. Társadalmi helyzet

A polgári tudomány képviselÅ‘i évtizedekkel ezelÅ‘tt annyira beléfeledkeztek a samanizmus érdekes és izgalmas külsÅ‘ jelenségeibe, és az ezekhez tartozó hiedelemvilágba, hogy nem sok ügyet vetettek a sámán társadalmi helyzetének vizsgálatára. Azok pedig, akik a sámánban romantikusan "Ázsia lelké"-nek megtestesítÅ‘jét, vagy a "megszentelt turáni hagyományok hordozóját" látták, valóságos glóriát vontak a sámánok feje köré.
Volt olyan néprajztudós, aki dicshimnuszt zengett a sámánok önzetlenségérÅ‘l, mondván, hogy nem kapnak díjazást tevékenységükért, sÅ‘t, a nanaj sámán maga gondoskodik a hozzá érkezÅ‘ emberek és szánkutyáik ellátásáról.
Ez nem így van. Teljesen hazug és értelmetlen dolog a sámánból valamiféle "turáni szentet" faragni.
Természetes, hogy a sámán igyekszik kihasználni különleges helyzetét és az embereknek a természetfölötti erÅ‘ktÅ‘l, vagyis az objektív természeti erÅ‘ktÅ‘l való félelmét. Személyes tapasztalat: az evenkiknél a szegény családok egy, a gazdagok két-három, sÅ‘t négy rénszarvast fizetnek a sámánnak egy-egy révülésért. Az altaji törököknek rendszerint két-három évenként, néha évenként áldozatot kellett bemutatniok. Ilyenkor fiatal, harmadfű, negyedfű csikókat öltek le. Nyilvánvaló, hogy a feláldozott lovak húsát nem "a szellemek" ették meg. Ezen a szabályos "adón" vagy "párbéren" kívül természetesen az egyes gyógyításokért is kapott ajándékokat a sámán és szelleme. Természeti csapások idején a sámán szintén gazdagon aratott. Ha a család valamelyik tagja megbetegedett, hullott a jószág vagy balsiker üldözte a vadászatot, a sámán utasítására minden esetben állatot kellett áldozni. Ez gyakran az egész gazdaságot felemésztette. Egy megbetegedett altaji török például két év alatt a sámán tanácsára tizenkét szarvasmarhát, huszonöt kád sört, harminc pud gabonát áldozott.
Az altaji török közmondás igen találóan határozza meg
a sámán társadalmi helyzetét:
"Megbetegszik az állat: hízik a kutya; megbetegszik az ember: hízik a sámán."
Az evenkiknél a nemzetség valamennyi tagjának kötelessége volt, hogy a sámánt anyagilag segítse. A legjobb termelÅ‘helyet a sámánnak biztosították. A tavaszi és nyári halászóhelyek kiosztásakor a sámánnak juttatták a halban leggazdagabb folyórészt, sÅ‘t a halfogó eszközöket is felállították számára. Segítettek neki a rénszarvasok legeltetésében, az Å‘szi behajtásban, télen pedig nagy patás állatokat vadásztak számára. Végül idÅ‘rÅ‘l idÅ‘re prémeket ajándékoztak neki.
Ami a társadalmi megbecsülést illeti, a sámánnak mindig megkülönböztetett tisztelet járt, vendégségben Å‘ kapta az ennivaló legjavát. A sámánnak rendszerint nem mondtak ellent, és még háta mögött sem mertek róla elítélÅ‘en nyilatkozni.
Végül nyilvánvaló - és errÅ‘l a szibériai népek története tanúskodik -, hogy ez a gazdasági és társadalmi helyzet gyakran politikai hatalmat is juttatott a sámánok kezébe. A szamojédoknál elÅ‘fordult, hogy a sámán egyidejűleg törzsfÅ‘ vagy a törzsszövetség vezetÅ‘je volt. Az eszkimóknál a sámán és
a katonai vezetÅ‘ tisztsége egybeesett. Hogy ismét a nyelvet idézzük tanúnak: a sámán neve az eszkimóknál angakok, a katonai parancsnoké pedig angajkok. A törzsek és nemzetségek élén Mongólia északi erdÅ‘vidékein sámánok álltak, és a XVII., XVIII. században a burjátokat az oroszok ellen vívott harcaikban sámánok vezették. A Jenyiszej mentén a "balparti" és a "jobbparti" evenkik közötti küzdelmekben a nemzetségek és fegyveres csoportok élén mindkét oldalon sámánok álltak.
EbbÅ‘l következik az is, hogy a sámánok között állandó volt a vetélkedés és hatalmi villongás. És errÅ‘l maga a sámáni hitvilág is tanúskodik.

3. Sámánok egymás közt

A sámánok társadalma - tagjainak sajátos alkatát tekint-ve - különleges társadalom. Azt már az eddigiekbÅ‘l is megállapíthattuk, hogy a sámán magányos ember; vagyis az emberi közösségben különleges helyet foglal el, a többiektÅ‘l, a "normálisaktól" elkülönül, de nem tud közösséget alkotni a hozzá hasonlókkal sem, mert különlegesen érzékeny idegrendszere, a maga fantasztikus belsÅ‘ világa nem tűri a hasonlót, nem is szólva arról, hogy a sámánok, mint minden ritka és kiváltságokat biztosító mesterség űzÅ‘i, féltékenyen Å‘rzik egymás elÅ‘tt mesterségbeli titkaikat.
Azonban e nyilvánvaló következtetéseken túlmenÅ‘en még egész sor éles különbség van a sámánok között Szibéria-szerte, mégpedig nemben, minÅ‘ségben és fokozatban is.
Nagy jelentÅ‘sége van a sámánok közti nemi megoszlásnak. Az egyes népcsoportokon belül szembeszökÅ‘ a különbség a férfi- és nÅ‘sámánok arányában, illetve erejében. Ez az eltérés szemmel láthatóan összefüggésben van népcsoportok földrajzi elhelyezkedésével.
Az adatok szerint a lappoknál, nyenyeceknél, csukcsok-nál és az eszkimóknál a sámánok túlnyomó része férfi, és a nÅ‘sámánok "ereje" elmarad a férfisámánoké mögött. Ezek a népcsoportok mind a 60. szélességtÅ‘l északra, a tundraövezetben, a magas arktikus vidéken élnek. A magas északon tehát a "sámánbetegség" elsÅ‘sorban a férfiakat támadja meg.
Más képet látunk azonban a délebbi területeken.
Ezeken a területeken feltűnÅ‘ a sámánság feminin jellege. Nemcsak olyan értelemben, hogy a sámánok között a nÅ‘k vannak túlsúlyban, mint például az irtisi hantiknál, a szojotoknál, a karagaszoknál (ahol szinte kizárólag nÅ‘sámánok tevékenykedtek), hanem, úgy is, hogy ezeken a területeken igen gyakori a férfisámán "nÅ‘vé változása". SÅ‘t, ez elÅ‘fordul az északibb vidékeken is, például a csukcsoknál, ahol pedig a férfi-sámánság az uralkodó. Az ilyen sámán nÅ‘i ruhát ölt, nÅ‘ként viselkedik, sÅ‘t, rendszerint "férjhez megy" valamelyik hímnemű szellemhez. A nÅ‘vé változott sámánt mindenki nÅ‘nek is tekinti, nem mernek csúfolódni vele, mert félnek a szellemférjtÅ‘l. Ez a jelenség egyfelelÅ‘l a sámáni tisztségnek egykor nÅ‘i jellegére mutat, másrészt félreérthetetlenül utal a sámán-neurózisnak egy további következményére: a homoszexualitásra, amelynek a kiélése is pusztán neurotikus jelegű, mert a homoszexualitás más természetű gyakorlatára nincs adat. Ez a jelenség elsÅ‘sorban a tajgaövezetben, a szubarktikus területeken gyakori.
Ez az arányeltolódás nyílván összefüggésben van az éghajlati viszonyokkal. A szubarktikus vidékeken még érvényesül a nÅ‘k nagyobb hajlama a neurózisra, a hisztériára és általában az idegrendszeri elváltozásokra, míg a magas arktikus területeken a súlyos viszonyok általában fokozzák a pszichikai labilitást, nemre való tekintet nélkül.
A nemi különbségen kívül figyelemre méltó a sámánok minÅ‘ségi különbsége: a "fehér sámán" és a "fekete sámán" ellentéte.
A különbség abban mutatkozik meg, hogy a sámán milyen szellemekkel teremtett kapcsolatot. Ez a különbség elsÅ‘sorban az altaji törököknél éles. A fehér sámánok a jó istenséghez (ülgen), valamint a jó szellemekhez, a fekete sámánok a gonosz istenséghez (erlik) és gonosz szellemeikhez folyamodnak. A képzet erÅ‘sen emlékeztet az iráni dualisztikus felfogásra. A jó és gonosz fÅ‘istenségeket megkülönböztetÅ‘ hitvilág már igen fejlett. Ezért nem lehetetlen, hogy az altáji törökök és a hasonló hiedelmeket valló többi szibériai nép - akik mind nemzetségi társadalomban éltek - fejlettebb társadalomtól kapták ezt a képzetüket. A kétfajta sámán külsÅ‘re is különbözik egymástól: a fekete sámán sajátos sötét színű köpenyt visel a szertartás idején, a fehér sámán viszont fehér báránybÅ‘rsapkát tesz a fejére, amelyrÅ‘l három fehér szalag csüng alá.
A karagaszoknál is találkozunk hasonló képzetekkel. A fehér sámánok itt általában féltek a fekete sámánoktól, akiken minden fekete volt: a köpeny, a függÅ‘k, a fejfedÅ‘, sÅ‘t még a dobot is fekete bÅ‘rrel vonták be.
A burjátok fehér sámánjai a "nyugati kánokat", vagyis a jó szellemeket szolgálták, s "az emberek jóságos közbenjárói"-nak nevezték Å‘ket. Lovuk is fehér volt, áldozatuk is fehér ló. Ezzel szemben a fekete sámánok a "keleti kánoknak" szolgáltak, áldozataikat a "fekete ló gazdájának" (erlen han) mutatták be, a hiedelem szerint betegségeket okoztak, az emberek lelkét felfalták vagy átadták a gonosz szellemeknek.
Végül fokozati különbségek is elválasztják egymástól a sámánokat. A jakutok szerint vannak "utolsó", "középsÅ‘" és "nagy" sámánok. Az "utolsó" sámánok "képességei" nem haladtak túl a közönséges hisztéria és a kezdeti paranoia tünetein. Álmokat láttak, ezeket megfejtették, néha gyógyítottak is, és el tudták űzni a jelentéktelenebb ártó szellemeket. Dobbal azonban nem sámánkodhattak. A "középsÅ‘" sámánok közönséges sámánok voltak, a "nagy sámánok" viszont hatalmas erÅ‘vel rendelkeztek, kéréseiket még maga a "sötétség uralkodója" is meghallgatta. A jakutok földjén egyszerre csupán négy "nagy sámán" élhetett. Ez volt tehát a sámánok "felsÅ‘ rétege", hogy modern társadalomtudományi kifejezést alkalmazzunk. A karagaszok ezeket a sámánfokozatokat a szellemekre is vonatkoztatták: a sámán fokozata szellemének fokozatától függött. Egyesek a szellemek számában látták a fokozati különbségek okát. "Én kis sámán voltam, mert csak hét szellemem volt, más nagy sámán volt, huszonhét szelleme volt" - mondotta egy karagasz sámán. A szojot sámánok fokozati különbsége énekükben is tükrözÅ‘dött. A nagy sámán így énekelt:

Az ég alatt,
felhők felett
repülök én!

A "középsÅ‘" sámán éneke:

Felhők alatt
a fák felett
repülök én!

Mert a nagy és a középsÅ‘ sámán révülése alatt "kirepült" a jurtából. A kis sámán viszont mindig a sátorban maradt, és hozzá jöttek el a szellemek.
Ha tehát a szinte természetes súrlódásokon kívül még ennyiféle különbség is szakadékokat mélyített a sámánok közé, elgondolható, milyen örökös ellenségeskedés jellemezte általában a sámánok egymáshoz való viszonyát. A dél- és észak-szibériai török sámánok szava szerint "igyekeztek egymást felfalni".
A minÅ‘ségi különbségen (fehér és fekete sámán) kívül nyilvánvaló oka volt az ellenségeskedésnek, hogy a sámánok egy-egy nemzetséghez tartoztak, és ha a nemzetségek között ellentétek törtek ki, ezek elsÅ‘sorban a nemzetségek sámánjainak acsarkodásában jutottak kifejezésre. Gyakori volt azonban
a sámán erkölcsi sérelme, sÅ‘t az anyagi kár is, amit egy másik sámán okozott neki. Az evenkik között olyan okai voltak a "sámánháború"-nak, hogy az egyik sámán "gonosz szellemeket küldött" a másik nemzetségre. A szojotok azt mondták, a sámánok azért igyekeznek megölni "kollégáikat", hogy megszerezhessék a legyÅ‘zött sámán segítÅ‘szellemeit, s így erÅ‘sebbek legyenek.
A sámánviadalok indokolásában a földi, anyagi okok keverednek fantasztikus, szellemvilágbeli képzetekkel. Gondoljuk csak el: két sámán találkozik, és azon vesznek össze, hogy látták egymást az égigérÅ‘ vörösfenyÅ‘n, amikor az egyik a kilencedik ágon levÅ‘ fészekben nevelÅ‘dött, a másik pedig a felsÅ‘ világban járt emberi lelkek kiszabadítására! S a fiatal sámán megöli az öreg sámánt. Aligha láthatták valaha egymást, ellentétük oka pusztán az volt, hogy összekerültek, és két dudás nem fért meg egy csárdában. Az indokolás azonban a sámáni képzeletkörbÅ‘l való, s nem lehetetlen, hogy maguk is elhitték, amit mondtak egymásnak. Ez a jakutok között történt. Akárcsak a másik, prózaibb eset: egy jakut sámán egyszer ellopta a másik sámán szárítotthal készletét, s ez lett az oka késÅ‘bbi gyűlölködésüknek.
A hiúság is nemegyszer volt halálos végű sámánviadalok okozója. A híres Mongkurdaah jakut sámánt egy viljuji sámán csak azért ölte meg viadalban, mert a helység elöljárója kétségbe vonta a viljuji sámánnak azt a képességét, hogy fel tudná "falni" a másik sámánt.
Az is elÅ‘fordult, hogy több sámán fogott össze egy ellen.
A népi hiedelem sok sámánviaskodásról tud, de ezek mindig állat alakban történtek. Az elbeszélések a sámánok állat alakú élet-lelkeinek öklelÅ‘zésérÅ‘l szóltak. Emlékezzünk csak Berceli Jóska történetére!... S most hallgassuk meg a történet jakut változatát:
"Egy este Icsim sámán, amikor vetkÅ‘zött, hogy lefeküdjék, azt mondotta háza népének: "Hát, úgy látszik, közeledik az óra, amikor ellenségem, Belüeke Uola végez velem. Emberek, akik az én Napom alatt jártok, amikor viaskodom vele, gyertek és segítsetek, ki mivel tud: jégtörÅ‘vel, vadászlándzsával. Csak mindig maradjatok mögöttem, semmi szín alatt ne kerüljetek elibém." Ezután lefeküdt, de rögtön bukfencet vetett a földön, és bika módra bÅ‘gve, kezével túrni kezdte a földet (mint a bika szokta, öklelés elÅ‘tt). Ebben a pillanatban szarvak nÅ‘ttek a fején. Szarvaival tovább túrta a földet, gödröt ásott az ajtóküszöb alatt, és ezen a nyíláson át kirohant az udvarra. A háziak szemmel tartották és látták, hogy egyedül - bika módjára -, nagy nyögések közepette öklelÅ‘zik láthatatlan ellenfelével. Megrémülve a látottaktól, elrejtÅ‘ztek. Icsim végül abbahagyta a küzdelmet, bement a jurtába és zokogva így szólt: "Hogy lehet az, hogy ti, bár láttátok, mi történt, hagytátok, hogy az az ördögi fajzat felökleljen?" Kis idÅ‘ múlva nyaka körben megduzzadt, és nemsokára meg is halt."
A sór és a teleut sámánok is rénszarvasbikák módjára viaskodtak egymással. A nagyobb erejű sámán megölhette ellenfelének élet-lelkét. Ha ez az "anyaállat" elpusztult, a sámán is meghalt néhány nap múlva.
Amerre csak nézünk ebben a hiedelemvilágban, mindenütt a pásztorkodás, halászat és vadászat képei tűnnek szemünkbe. A jakutoknál a "föld-lélek", mint már tudjuk, halként él a betegségek vizében; ennek a víznek egész halállománya nem más, mint a sámánok föld-lelkei. A sámán révülésekor a szellemek szabadon bocsátották a betegségek vizének gátja mögül hal alakú föld-lelkét. Ilyenkor az ellenséges sámánok föld-lelkei - a halak - azon igyekeztek, hogy a révületbe esett sámán föld-lelkét beszorítsák az ott felállított három varsába. Ugyan miért és kik állítottak fel ott három varsát? A halásznép képzeteiben a felállított varsa éppen úgy hozzátartozik a víz képéhez, mint a természeti feltételek.
A jakut sámánok nagyon vigyáztak "levegÅ‘-lelkükre", mert ennek megsemmisülése a sámán halálát okozta. A hiedelem szerint be szokták zárni jurtájukba ezt a lelküket, hogy ki ne tudjon szökni. A viaskodó sámánnÅ‘knek megvolt az az elÅ‘nyük, hogy "levegÅ‘-lelküket" nemi szervükbe tudták rejteni.
A sámánviaskodásnak fegyverei is voltak; a szojotoknál köpenyük fémfüggÅ‘ivel nyilazták egymást. A fémkúpok szolgáltak nyílvesszÅ‘ gyanánt. Ezek ellen különbözÅ‘ "pajzsokat" varrtak köpenyükre. A sámánfegyverek között szerepel ezenkívül az önlövÅ‘-íj és a kés.
Mindezeknek alapján bátran mondhatjuk, hogy nem sámán halt meg természetes halállal. Saját idegállapotukon kívül a többi sámán gyűlölködése is állandó életveszedelmet jelentett. Egyes népek egyenesen tagadták, hogy a sámán természetes halállal is meghalhat.
S ha meghalt a sámán?
Meg voltak gyÅ‘zÅ‘dve róla, hogy nem véglegesen halt meg!

4. A sámán halála és temetése

Már eddig is lépten-nyomon hallottunk "sámánÅ‘sök"-rÅ‘l, vagyis annyi már bizonyos, hogy a sámán "potenciális szellemjelölt", akinek lelke majdnem bizonyosan szellemmé, tehát természetfölötti erÅ‘vé válik halála után. Ám a hiedelmek nemcsak a sámán szellemi továbbélésére, hanem testi feltámadására is vonatkoznak. Mindenfelé számos monda él a sámán feltámadásáról.
A jakutok mesélték: "Valamikor élt nálunk egy sámán, akit mindenki csak Állkapocstalannak nevezett. Nevének története a következÅ‘: egyszer ez a sámán két-három lovas kíséretében elutazott valahová. Útközben ellovagoltak egy vadász mellett, akit a sámán nem tisztelt meg köszöntésével. A sámán véletlenül éppen ennek a vadásznak a jurtájába tért be pihenni. A hazaérkezÅ‘ vadász, meglátva a kikötött lovakat, azonnal felismerte, hogy az a sámán tért be hozzá, aki megsértette Å‘t. Fiai segítségével megölte a sámánt, testét az ízületek mentén feldarabolta, majd szerteszét szórta. A sámán szellemei azonban összegyűjtötték a csontokat, húsdarabokat, és a megölt sámán csodálatosan feléledt. A vadász másodszor is megölte, teste darabjait megint szétszórta, a sámán azonban megint életre kelt. A vadász harmadszor is elfogta a sámánt; az menekülni akart, behatolt a földbe. Szerencsétlenségére gyökerek közé keveredett, azok fogva tartották, és a vadász így elfogta. Most már nemcsak szétszórta testét, hanem állkapcsát el is égette. A sámán harmadszor is újraéledt, az elhamvasztott állkapocs helyébe azonban egy borjú állkapcsát kellett helyezni. Még sokáig élt, de attól kezdve csak Állkapocstalannak hívták."
A monda a sámán tiszteletére tanít és arra, hogy közönséges halandó hiába küzd sámán ellen. Ez a tisztelet, amely a sámán személyében a természetfölötti erÅ‘knek is szól, megnyilvánul a sámán temetésében. Mindjárt nézzünk is végig egy sámán-temetést, ezúttal a burjátoknál.
Nagy esemény ez. Sok nép gyűlik egybe, a sámánok is összesereglenek. A holttest három napig az aulban (sátorfalu) marad: a sámánok illatos füvekkel füstölik.
Harmadnap indulnak el a tetemmel. Az elhunytat takaróval leterített ló viszi: a fekete sámán takarója kék, a fehér sámáné fehér. A holttestet lovagló helyzetben ültetik a lóra, egy öreg ember ül a háta mögé, az tartja, nehogy leessék.
A sámán nyugvóhelyéül egy berket vagy ligetet választanak ki. Amikor ideérnek, az elhunytat leemelik a lóról, ülÅ‘ helyzetben egy nemez szÅ‘nyegre teszik, majd egy nyílvesszÅ‘t lÅ‘nek ki a visszafelé vezetÅ‘ út irányába. Ezután frissen döntött fenyÅ‘hasábokból máglyát hordanak össze. Tetejére egy sor fenyÅ‘gally, rá nyeregtakaró és a lovat fedÅ‘ kék, illetve fehér takaró kerül. Erre fektetik az elhunytat. Feje alá teszik a nyerget, mellé a kantárt, az íjat és nyolc nyílvesszÅ‘t. A környezÅ‘ fákat teleaggatják: az egyikre borral telt teáskannát, a másikra borral teli palackot akasztanak, a harmadikra a sámán dobja kerül. A sámánbotot és a fejviseletet néhány egyéb tárggyal együtt egy ládába teszik, és vasabroncsokkal ezt is felerÅ‘sítik egy fára. A környezÅ‘ fákra irhákat aggatnak.
Ezután ital- és húsáldozatot mutatnak be, majd meggyújtják a máglyát. Ekkor a halott sámánt szállító ló fején és hátán mély vágást ejtenek, majd az elsÅ‘ nyakcsigolyákba irányított késszúrással megölik. A lótetemet vagy ugyancsak elhamvasztják, vagy azonmód otthagyják. Amikor a máglya elhamvadt, a parázsló tüzet eloltják és sietve hazaindulnak.
Senki sem néz vissza, nehogy magával vigye a kiváncsiskodót a sámán. Útközben felveszik a kilÅ‘tt nyilat, és elviszik az elhunyt sámán sátrába.
Hanem a temetéssel csak a szertartássorozat elsÅ‘ része ért véget. Harmadnap újra összegyűlnek a rokonok és az aul lakói: kost, bort, tejbÅ‘l párolt pálinkát, valamint irhákkal teleaggatott nyírfát hoznak magukkal. Az állatokat leszúrják, húsukat megfÅ‘zik, majd elindulnak a sámán elhamvasztásának a helyére. Minél nagyobb tiszteletben részesül a sámán, annál többen gyűlnek össze az utolsó halotti szertartáson. Miután megérkeztek, a tejbÅ‘l párolt pálinkát és a húst egy nyírfa tövébe teszik, majd vízszintesen elnyújtanak egy nyírfát, amelyre irhákat aggatnak.
Most a legközelebbi rokonok hozzálátnak, hogy összegyűjtsék az elégetett sámán csontjait. Mindig a koponyával kell kezdeniök. A csontokat kék vagy fehér anyagból készült zsákba teszik, aszerint, hogy a halott fekete vagy fehér sámán volt-e. A csontokkal telt zsákot egy doboz alakú mélyedésbe helyezik, egy vastag fenyÅ‘ törzsében. A nyílás száját fafedÅ‘vel fedik le, a lehántott kérget újra ráborítják és szögekkel a törzshöz erÅ‘sítik. A sámán csontjait Å‘rzÅ‘ fát nem szabad kidönteni: aki megtenné, családostul a halál fia.
Az elhamvasztás csak a burjátoknál szokásos, az viszont általános, hogy a sámán tetemét nem a földbe temetik, hanem sajátos "függÅ‘ koporsóban" helyezik el. Az evenkik a koporsót madarakkal díszített rudakra erÅ‘sítik, s kerítéssel veszik körül. Ennek a kerítésnek a sarokcölöpeire is famadarat faragnak. A koporsóhoz támasztott két horgas rúdra rókaprémeket akasztanak. Állatjelképeket helyeznek el a függÅ‘ koporsó környezetében: jávorszarvas- és lóábrázolásokat, kissé távolabb, az erÅ‘ fái között, egy rúdon néhány rénszarvasagancsot. Az észak-szibériaiaknál általános a függÅ‘koporsó.
A dél-szibériaiak, ha nem is függÅ‘koporsóba, de ugyancsak a föld fölött helyezik el a sámánok tetemét. A szojotok erdÅ‘be temetik a sámánt, és mivel életében mindig a "föld fölött repült", halála után is a levegÅ‘ben kell elhelyezni. Erre a célra emelvényt vagy állványt készítenek cédrusfenyÅ‘bÅ‘l vagy vörösfenyÅ‘bÅ‘l, kb. 150 cm magasat; ezt leborítják lóbÅ‘rrel vagy szarvasbÅ‘rrel, s erre helyezik a sámán holttestét. Mellé rakják használati tárgyait, például pipáját és dohányzacskóját, térde magasságába csészét hússal, teáskannát, lábához pedig a nyergét. Minden tárgyat megcsonkítanak. A sámán fejénél levÅ‘ fára akasztják viseletét. A dobot a dobverÅ‘vel együtt cédrusfenyÅ‘re teszik, mert maguk is abból készültek. De mindent vékony ágra függesztenek, hogy hamar leessék és mielÅ‘bb elkorhadjon. A dob bÅ‘rét kilyukasztják és felhasítják. Erre azért van szükség, nehogy a sámán halála után is használni tudja a dobot, és emberek lelkét fogja el vele. (Ti. betegség idején, amikor az ember valamelyik lelke távol van.)
Ezeket a sámánsírokat nagy tiszteletben tartják, tilos hozzájuk nyúlni. Sok történet szól a kegyetlen büntetésekrÅ‘l, amelyeket a sámánsírok megsértÅ‘i szenvedtek el.
Ez a tisztelet odáig terjed, hogy egyes népek újra meg újra megújítják sámánjaik sírját. A jakutok ezt a csontok "felemelésének" nevezik. Háromszor kell megismételni ezt a szertartást, három, hét vagy kilenc sámán részvételével. A hagyomány szerint a csontok felemelésének szertartása idején a sámán valamelyik rokonának meg kell halnia. Az elhunyttal vérrokonságban álló sámán szarvasmarha- vagy lóáldozatot mutat be. FeltűnÅ‘, hogy a harmadik "felemeléskor" a sámán csontjait a földbe temetik.
Egyébként már tudjuk, hogy a sámán tevékenysége halálával egyáltalán nem szűnik meg. S mert a sámánoknak nem eshetik híja, a fÅ‘-gazdaszellem az elhunyt sámán jelentkezése után vagy Å‘t, vagy valamelyik másik sámánszellemet (az elhunyt nemzetségébÅ‘l) elküldi, hogy a középsÅ‘ világban az emberek közül válassza ki az elhunyt meghatározott rokonát sámánnak.
Amint meghalt a sámán, máris gondoskodnak utódjáról a szellemek. A sámán halála után valamelyik rokon hamarosan megbetegszik a "sámánbetegségben", valakinek egy-kettÅ‘re vállalnia kell a sámánhivatást.
A sámán tehát halaszthatatlan szükséglet, a társadalom egy pillanatig sem nélkülözheti. MásfelÅ‘l viszont nem lehetetlen, hogy ebben a hiedelemben nagy része van a buddhizmus, pontosabban a lámaizmus hatásának.

Vissza az oldal tetejére

VIII. A "MESTERSÉG"

1. A sámán és szellemei

A sámán és mágikus ereje nem egyéb, mint a pszichikai labilitásból származó ön- és tömegszuggesztió, az ezekbÅ‘l eredÅ‘ kényszerképzetek, amelyek Å‘t egy fantasztikus, természetfölötti világ részesévé teszik.
Ezeket a kényszerképzeteket a sámán a maga "szellemeinek"-nek nevezi. Mesterségében alapvetÅ‘ fontosságúak ezek a képzetbeli lények, hiszen saját és népének hiedelme szerint egész ereje ezekben rejlik. A "segítÅ‘-szellemek" vezetik a sámánt a legtávolabbi, közönséges halandó számára megközelíthetetlen helyekre, hogy felkutassa és visszakapja a beteg lelkét, Å‘k űzik ki a betegségeket a betegekbÅ‘l, Å‘k segítenek elvezetni a halott lelkét a másvilágra, és Å‘k sugalmazzák a feleleteket mindazokra a kérdésekre, amelyekre a sámánnak - a hozzáfordulók kérésére - válaszolnia kell. Szellemei nélkül a sámán erÅ‘tlen, az a sámán, aki elveszti szellemeit (vagyis "normális" lesz), megszűnik sámánnak lenni.
A pásztorok és vadászok munkaszervezése nyilatkozik meg abban, hogy a sámánnak nem egy szelleme van. Van egy kiválasztó-szellem, aki a sámánt felszólította hivatása elfogadására, a többiek pedig segítÅ‘-szellemek, akiket a kiválasztó-szellem bocsátott a sámán rendelkezésére. A jakut sámánok a maguk fÅ‘-szellemét, aki kiválasztotta Å‘ket, az emegetet, fémlapra vésve a viseletükön hordják. A sámán csak az emeget közvetítésével lát és hall a szertartás alatt. A fÅ‘szellemen kívül azonban egész sereg segítÅ‘-szellem (keleni) áll szolgálatára, akiket a sámánkodás idejére hív a jurtájába. Arról, hogy ezeket a szellemeket hogyan képzelik el, beszéljen egy nanaj sámán maga:
"Egyszer, betegségem (sámánbetegség) idején, megjelent nálam egy szellem és így szólt: "Én sámánÅ‘seid ajamija (szelleme) vagyok. Én tanítottam Å‘ket sámánkodni, most téged tanítlak majd!" Három sevent (segítÅ‘t) adott nekem: a Párduc-, a Medve- és a Tigris-szellemet. Ezek álmomban jöttek hozzám, és megjelennek hívásomra, amikor sámánkodom. Ha valamelyik nem akar megjelenni, az ajami kényszeríti, hogy eljöjjön. Sámánkodáskor az ajami és a segítÅ‘-szellemek bennem ülnek; ha nagyok, ha kicsik, füstként, gÅ‘zként hatolnak belém."
Révülés elÅ‘tt a sámán füstöléssel kábítja el magát, és eksztatikus állapotában fantasztikus víziókat lát. Éppen ezért a szellemek alakja szerintük igen változatos: állat, ember, madár vagy különleges szörnyalak. Egy másik nanaj sámán ezt mondotta kiválasztó-szellemének alakjáról:
"Kicsi, mindössze félrÅ‘f magas, igen szép asszony. Arcra és ruházatra szakaszott olyan, mint a mi asszonyaink. Fekete haja válláig ér, hajfonatai rövidek. Mások azt mesélik, hogy elÅ‘ttük olyan asszonyok jelennek meg, akiknek fél arca fekete, fél arca vörös. Néha öregasszony, néha farkas alakjában jelenik meg. Félelmetes a külseje! Olykor szárnyas tigris alakjában jön el."
Egy harmadik nanaj sámán így sorolta fel segítÅ‘-szellemeit: egy veszett kutya, egy veszett róka, egy törpe, egy fejetlen ember és egy fajdkakas.
A sór sámánok segítÅ‘-szellemei is rendszerint állatok, a kiválasztó-szellemek viszont hajfonatos, feszes mellű kedves leányalakok. Még fehérhajú lány is van közöttük. A jakut kelenik sánta, dadogó, félszemű öregemberek vagy fekete pillangók. A hagyományok, szokások, konvenciók hozzásegítik
a sámánt a képzelÅ‘déshez, így alakulnak ki ezek a típusok.
A segítÅ‘-szellemek a sámán tanácsadói; a sámán minden tevékenységében kikéri tanácsukat. Ha a segítÅ‘-szellem nem jelenik meg például gyógyítás elÅ‘tt, a sámán bizonytalan; ilyenkor nincs meg az önszuggesztió biztonsága, és a szuggesztív hatás is elmarad. Ezt a sámán a maga nyelvén úgy mondja, hogy "nem tudja, melyik szellemtÅ‘l jött a betegség, melyik világba kell behatolnia".
A sámánt oltalmazzák is segítÅ‘-szellemei. Az ilyen sámánról azt mondják, hogy "a halál nem fog rajta", egyszerűen nem lehet elpusztítani. A mondák egyik típusa szerint, amelylyel már találkoztunk, a sámán gyilkosa akár fel is darabolhatja a sámánt, mégsem tudja megsemmisíteni. Persze a sámán is vigyáz a szellemeire, különösen arra, hogy el ne mulassza táplálni Å‘ket. A sámán nemcsak a maga számára, hanem a szellemek számára is eszik-iszik. Talán nem is meglepÅ‘, ha eláruljuk, hogy a szellemek nagyon szeretik a pálinkát. Ha nem kapnak elég pálinkát, akkor nem segítik a sámánt. S valóban: józan állapotban nagyon nehéz sámánkodni. (Mi európaiak ezt a segítÅ‘-szellemet Alkoholnak hívjuk...) Ezt az említett nanaj sámánok egyike kereken ki is mondta:
"Amikor áldozatul hozott ételt eszem, vagy a disznó vérét iszom, akkor azt nem én eszem, nem én iszom, hanem a kiválasztó-szellemem. SegítÅ‘-szellemeimet is táplálom, neki azonban csak húst vagy kását szórok szét, és Å‘k maguk szedik fel. Láttál már sámánt a halottak nagy emlékünnepén? Mint ember, nem tudna meginni annyi pálinkát. Ezt mind a kiválasztó-szelleme issza meg. A kiválasztó-szellemet és a segítÅ‘-szellemet táplálni kell. Ha nem táplálják Å‘ket, akkor szitkozódnak és panaszkodnak: "Segítünk neked, hogy az embereket gyógyítsd, te pedig siralmasam táplálsz bennünket." Ha panaszkodnak, akkor disznót kell ölni..."
A nanajok egyik nagy sámánja faluról falura járt, hogy a halottak lelkét a túlvilágra vezesse. Ez az Å‘ "monopóliuma" volt. Munkáját megszakítás nélkül végezte, ezért állandóan magánál tartotta kiválasztó-szellemét. A kiválasztó-szellemet pálinkával kellett táplálni, tehát a sámán állandóan részeg volt.
A mi nyelvünkön: izgató- vagy kábítószerrel tartja fenn eksztatikus, izgalmi állapotát. Az Å‘ nyelvükön: táplálja szellemeit.
Persze, az is elÅ‘fordul, hogy a szellemek táplálása jelképszerű vagy mágikus: az altaji török sámánok áldozati itallal hintették meg szellemeik ábrázolásait.
Ezeknek az ember alakú (antropomorf) és állat alakú (zoomorf) szellemeknek azonban nemcsak önfenntartási szükségleteik vannak; szexuális életet is élnek. A különleges idegállapot szexuális zavarokat is okoz a sámánoknál, miként a "nÅ‘vé változott" férfi-sámánok esetében láttuk. A képzeletbeli szexuális kielégülés a férfi- és nÅ‘sámánoknál egyaránt gyakori; természetszerűleg úgy jelenik meg képzeteikben, hogy szellemet vesznek feleségül vagy szellemhez mennek férjhez.
A sámán és szelleme közötti nemi kapcsolat Szibéria-szerte megtalálható. A szexuálpatologikus esetek egész skáláját vehetjük szemügyre. A nanajoknál szinte természetes a sámánnak ez a furcsán onanikus, öngerjesztÅ‘ nemi élete.
"A férfisámán kiválasztó szelleme mindig nÅ‘, a nÅ‘sámáné pedig férfi - mondta az elÅ‘bb idézett nanaj sámán. - Éppen olyanok, mint a férj meg a feleség. Némelyik sámán együtt hál valamennyi segítÅ‘-szellemével. Volt egy nagy nÅ‘sámán, aki férj nélkül élt. Sok segítÅ‘-szelleme volt, és valamennyivel együtt hált."
Tökéletesen érthetÅ‘.
Ez a mi fogalmaink szerint aberráns nemi kielégülés tragédiához is vezethet, vagy legalábbis ahhoz, hogy a sámán közömbös lesz a normális szexuális élet iránt. A sórok fantasztikus féltékenységi drámát beszéltek el, amelyben a feleség maradt alul a láthatatlan vetélytárssal folytatott küzdelemben:
"Az elsÅ‘ sámán földi feleségén kívül szellemével is nemi életet élt. Egyszer részegen elárulta, hogy van egy láthatatlan felesége is, akit senkinek sem szabad meglátnia. Felesége kényszerítette, hogy mutassa meg neki. Végül sámánkodni kezdett, hogy meghívja égi feleségét. Sokáig dobolt, révült, majd dobját a fal melletti padkára állította. Felesége kiabálni kezdett: "Hol a másik feleséged? Hazudtad az egészet, semmiféle feleséged nincs rajtam kívül." A sámán megbotránkozva válaszolta: "Hogyne lenne másik, láthatatlan feleségem! Nélküle milyen sámán lennék? Nézz a dobba!" Az asszony ahelyett, hogy óvatosan belenézett volna, bosszúsan a kezébe kapta. A dobból vakító sugár ragyogott ki, és egy hang hallatszott: "Íme, férjedre féltékeny voltál..." A sámán felesége hirtelen elvágódott és szörnyethalt."
A sámán és szellemházastársa közti viszony sokszor szinte túlfűtötté válik. Az ember fantáziája általában hatványra emeli vagy megsokszorozza a valóságot: az igazi szerelmek sohasem olyan buják és túlfűtöttek, mint ezek az idegi eredetű erotikus képzelÅ‘dések. És a sámán saját képzelÅ‘déseiben jobban kielégül, mint a normális szerelmi életben, amelyre hovatovább képtelenné válik. Íme, egy teleut sámánének részlete, amelyben a sámán és szellemfelesége, név szerint Ak Csecser, beszélget:

(Ak Csecser, a szellem mondja sámánjának:)

Miután meghallottam jöttödet,
attól a hónaptól fogva
arany tálba tettem az ételt,
férjem, ifjú sámán.
Megérkezésed napjától fogva
ezüst tálba tettem az ételt,
drágalátos fiatal sámán.
A kék asztalnál egymás mellett ülünk,
ezüst tálból esszük eledelünket.
A fehér asztalnál egymás mellett ülünk,
drágalátos férjem, fiatal sámán!
Arany tálból esszük eledelünket,
elrejtÅ‘zünk a függöny árnyékába,
enyelgünk majd és tréfálkozunk,
férjem, fiatal sámán!

(A sámán feleli:)

Fiatal feleségem, Ak Csecser,
drágalátos feleségem, Ak Csecser,
felkúszva a sámánfán,
a sámánfa csavarodó rovátkáin,
magasztalva a teliholdat
siettem találkozni véled.
Én drágaságom, Ak Csecserem,
látod, földön élÅ‘ feleségem
szürkésfekete hajával,
fekete dióbarna arcával, -
ó, ifjú Ak Csecser, te fenti feleség! -
földön lakó feleségem
még arra sem méltó,
hogy vizet hintsen két kezedre!

A fordítás nem műfordítás, hanem szó szerinti. S még így is érezni a szenvedélyt és a kétségtelen művészetet. A sámán az ilyen jellegű átélést a paroxizmusig képes fokozni. A szibériaiakra jellemzÅ‘ "imitatív kényszer", amelynek megszállottját a mandzsu-tunguzok olonnak szokták nevezni, a sámánban túlzott méreteket ölt. Így lehetséges, hogy eksztatikus állapotban az egyébként rokkant aggastyán fiatalembereket megszégyenítÅ‘ ügyességgel és élénkséggel ugrik méteres magasságba súlyos viseletében, vagy égési fájdalmakat képes elviselni, esetleg olyan mutatványokra képes, hogy késeket szúr magába. A sámánhit ezt is a szellemeknek tulajdonítja. "Élénk, mozgékony szellem költözött a sámánba, vagy fájdalmakra érzéketlen szellem szállta meg." A már említett "nyelveken szólás" magyarázata is az, hogy "idegen törzshöz tartozó szellem költözött a sámánba".
Így tehát ez az abnormis idegállapot a sámán normális, természetes állapotává válik. Ha a sámán más magatartást erÅ‘ltet magára, vagy elfordul szellemeitÅ‘l, a szellemek bosszút állnak rajta. Ha abbahagyja a sámánkodást, pusztulás vár rá. A csukcsok szerint a szellem és a sámán közti legkisebb ellentét is a sámán halálát okozza.
Amikor egy megbomlott lelki egyensúly válik egyensúlyállapottá, milyen következményei lehetnek az "egyensúlytalan egyensúly" legkisebb megingásának is!

2. A "segítÅ‘"

A szellemeken kívül még sok egyébre is szüksége van a sámánnak. MielÅ‘tt a segédeszközökrÅ‘l beszélnénk, vegyük szemügyre a sámán emberi segédeit. Ezek a "ministránsok" maguk is beavatottak, de nem sámánok, legfeljebb sámánjelöltek.
Egyik fÅ‘ feladatuk, hogy elÅ‘segítsék a sámán révületbe esését. Érdekes adatot találunk a régi lapp sámánszertartások leírásában: ebbÅ‘l kiderül, hogy a sámán segítÅ‘i nÅ‘k voltak. A nÅ‘k ilyen szerepe egyébként már az ókorból is ismeretes; nem lehet tudni milyen rejtett szexuális indokai voltak a lapp sámánnak arra, hogy nÅ‘ket használjon fel eksztatikus idegállapotának gerjesztésére. Az adatok szerint két ünnepi ruhába öltözött nÅ‘ háromszor megkerülte a sámánt, miközben kezében baltát tartott.
A nyenyeceknél a sámán segítÅ‘je "végigministrálja" az egész szertartást. A szertartás megkezdése elÅ‘tt a dobot melegíti, a sámánnal együtt énekli a szellemidézÅ‘ éneket, vezeti a hallgatók kórusát, és megmagyarázza a sámán révületben kiejtett homályos szavait. A jakutoknál ugyancsak a dobot szárítja a segítÅ‘, öltözteti a sámánt, a szertartás alatt pedig kiáltásokkal buzdítja.
A mandzsu-tunguzoknál rendszerint nem is egy segítÅ‘je van a sámánnak. "Minden egyes nanaj sámánnak segítÅ‘ jár, néha több is. Fiatal legények ezek, akik állandóan kísérik a sámánt, és részt vesznek minden szertartásban. A dobot fel kell hevíteni a sámán számára, éppen ezért sámánkodáskor rendszerint két dobra van szükség, az egyik a sámán kezében van, a másikat ezalatt a sámán segítÅ‘i a tűz fölé tartják. Mikor a dob megmelegedett, a sámán segítÅ‘je átadja a sámánnak, és átveszi a sámán kezébÅ‘l a másik dobot, amelyet ugyancsak megmelegít."
A keteknél is van segítÅ‘je minden sámánnak: vagy a fia vagy valamelyik rokon, aki állandóan vele lakik. Itt is egyik fÅ‘ feladata a dob melegítése. A csukcs sámán segédje afféle "kántor": válaszolgat a sámánnak, azonkívül átnyújtja neki a szükséges dolgokat.
A sámán segítÅ‘jének intézménye általános a szibériai népek körében. A segítÅ‘ lehet férfi vagy nÅ‘, rokon vagy idegen, fiatal vagy öreg. Ez azonban nem foglalkozás, csupán állandó feladat, amelyet "társadalmi munkában", önkéntesen végeznek.
Nagyobb jelentÅ‘ségűek a sámán számára mesterségének eszközei: hogy teljes képet kapjunk, vegyük most ezeket szemügyre.

3. Mi minden kell a sámánkodáshoz?

Az eddigiekbÅ‘l már sejthetjük, hogy a sámán eszközeinek igen nagy jelentÅ‘sége van. A sámánkodáshoz szükséges tárgyak eredeti feladata a hatáskeltés, a szuggesztív hatás fokozása. A sámán megjelenésének különösnek, megdöbbentÅ‘nek, esetleg félelmetesnek kell lennie, meg kell mozgatnia közönségének fantáziáját és hozzá kell járulnia a szertartás társadalmi és etnikai funkciójának betöltéséhez. Ez egyébként nem csupán a sámánra jellemzÅ‘, hanem, a világ valamennyi varázslójára, Afrikában, Óceániában, Dél-Amerikában és másutt. Az álarcok, az állatjelmezek mindenütt a tömegszuggesztió fokozását szolgálják, akárcsak a különbözÅ‘ hangszerek, dobok, kereplÅ‘k vagy színes zászlók stb. A tömegszuggesztió külsÅ‘séges eszközeiért egyébként nem kell Szibériába vagy Afrikába menni: a római egyház tömjénfüstje, miseruhája, színes templomablaka és csengettyűje pontosan azt
a célt szolgálja, amit a sámán komor öltözéke, agancsa, dobja és fémcsörgÅ‘i.
A sámándobról már sok mindent tudunk, de azért nem árt, ha visszatérünk hozzá és még egy pillantást vetünk rá. Mint tudjuk, a körbehajlított fakávának csak az egyik oldalára feszítenek bÅ‘rt; a burjátok szerint valamikor kétfenekű volt a sámándob, de a szellem kettévágta, hogy csökkentse
a sámánok hatalmát.
A dobok rendszerint ellipszis alakúak. Kerek dobot inkább csak a dél-szibériai törökök és a csukcsok használnak.
A dob bÅ‘rét sokféle ábrával díszítik. A török népek díszítÅ‘ hajlama közismert: valóban, a dél-szibériai török sámándobok ábrázolásai a leggazdagabbak és legváltozatosabbak. Az abakáni törököknél a dob felületét vízszintes sáv választja ketté: a felsÅ‘ mezÅ‘ a "felsÅ‘ világot", az alsó az "alsó világot" ábrázolja. A "felsÅ‘ világot" ábrázoló mezÅ‘ben égitesteket láthatunk (nap, hold, csillagok), valamint fákat, madarakat, házi- és vadállatokat: lovat, Å‘zet, szarvast, kecskét, jávorszarvast, azonkívül embereket, akiknek a kezében bot, íj, nyíl, néha dob van. Az "alsó világ" ábrázolásai elsÅ‘sorban csúszómászók: kígyók, gyíkok, békák, kukacok, piócák, azután állatok: hal, medve, farkas, ló, kutya. Olykor fát és gyalogos, illetve lovas emberalakokat, gyalogos sámánt is festenek az "alsó világba". Az altaji kizsiknél a dob átmérÅ‘jében szétterjesztett karú emberi alak áll. KülönbözÅ‘ díszítéseket találunk a nyugati és keleti evenki, ket, szelkup, Bajkál vidéki és csukcs dobokon: különbözÅ‘ változatokban embereket és állatokat, égitesteket és körbefutó sávokat ábrázolnak. A többi szibériai nép sámándobjai általában díszítetlenek.
Ugyancsak változatosak a dobfogantyúk. Legelterjedtebb a kereszt alakú, a függÅ‘leges és egyenes botfogantyú. Az obi-ugorokra a Y és X alakú fogantyú jellemzÅ‘, a csukcsok fogantyúja pedig kinyúlik a káván kívülre.
A dobverÅ‘ fából vagy agancsból faragott sulyok, amelynek ütÅ‘felületét prémmel vonják be. Van dohánylevél alakú, mosósulyokhoz hasonló, és hosszú, keskeny, lapos pálca. Ezt is szokták ember- vagy állatalakokkal díszíteni, mégpedig akár véséssel, karcolással, akár fém- vagy csontrátétekkel.
Azt is láttuk már, hogy a dobnak kettÅ‘s feladata van: részben ezzel idézi meg a sámán a szellemeket, részben pedig a dobon mint hátasállaton utazik el hozzájuk. A dobverÅ‘ ebben az esetben korbács, tehát lovagló eszköz. A szojotok énekeiben a dobot a "sámán lovának" nevezik, a dobverÅ‘t pedig a "sámán korbácsának". A szojot sámán szavakkal fordul dobjához, mintha élÅ‘ állat lenne:

Ó én lovam,
hátas maralszarvasom,
ó, szépséges dobom!
Megsántultál, ó, én szépségem!

A kácsoknál, a szagájoknál és az evenkiknél is, ahol a folyók a fÅ‘ közlekedési utak, a dob nem hátasállat, hanem csónak, a dobverÅ‘ pedig evezÅ‘.
A dobverÅ‘ önálló szerepérÅ‘l még csak annyit, hogy a szojot sámán jövendÅ‘mondásra használja fel. Minden jelenlevÅ‘höz odadobja verÅ‘jét, annak esésébÅ‘l tudja meg a jövÅ‘t. Prémes oldalával lefelé jót jelent, prémes oldalával felfelé rosszat.
Azt már tudjuk, miért ennyire fontos sámáneszköz a dob. A hanghatáson kívül azonban a látvány is lényeges eszköze a tömegszuggesztiónak. Éppen ezért valamikor a sámánok minden bizonnyal álarcot hordtak, s ennek maradványai megvannak a burjátoknál, evenkiknél és a kumandoknál is. Az utóbbiaknál a sámán a lóáldozat bemutatásakor zsírkéreg-álarcot visel. Az álarc azonban a legutóbbi idÅ‘kben általában eltűnt, szerepét a fejviselet vette át.
A sokfajta fejviselet három alaptípusra oszlik: a homlokszalagokra, amelyek abroncsként fogják körül a fejet, a koronákra, amelyeknél az abroncsot a fejtetÅ‘ felett két keresztcsík köti össze, és a sapkákra, amelyek az egész fejet befedik.
Az ajnu és az Amur menti sámánok forgácsból készült homlokszalagot viselnek. Ez nem más, mint a homlok köré csavart hosszú faforgács-köteg, amely hosszan lenyúlik a hátgerinc fölé.
A szelkup és ket sámánok keskeny homlokszalagot viselnek, tolldíszítés nélkül. Ez irhából, néha pamutszövetbÅ‘l készül, szélessége kb. 15 cm. Ábrák díszítik: a szelkupoknál madár- és emberalakok, a keteknél a hím és a nÅ‘i nemi szervek ábrázolásai. A szalag alsó szélérÅ‘l rojtok csüngnek.
A karagasz és szojot sámánok fejviselete tollas homlokszalag: a kb. 15 cm széles homlokszalag felsÅ‘ szélébe fülesbagoly, süketfajd, császármadár, daru, vadliba vagy héja tollait dugdossák.
A széles homlokszalag, amely olyan magas, hogy visszahajlik a fejtetÅ‘re, sÅ‘t lenyúlik a vállig, az altaj-kizsi sámánok jellegzetes fejviselete.
Igen jellemzÅ‘ sámán-fejviselet az agancsos korona. A burját, szamojéd és evenki sámánok között nagyon elterjedt. Az egymást keresztezÅ‘ két félabroncs csúcsán van az "agancs", rendszerint vasból. A madaras korona is fémbÅ‘l készül, azzal a különbséggel, hogy agancs helyett madár díszíti, de az is elÅ‘fordul - például a mandzsu-tunguzok között -, hogy az agancsos korona agancságai között egy madár ül.
Végül szokásosak a fÅ‘kötÅ‘k, valamint a süveg, illetve kúp alakú sapkák. A süveg igen elterjedt, az abakáni törökökre és az altaji törökök jó néhány csoportjára egyenesen jellemzÅ‘.
A süvegeket gyakran tollak, sÅ‘t egész madarak díszítik.
Az álarc maradványai azok a rojtok, melyek a fejviseletrÅ‘l az arc elé lógnak. Az is szokásban volt, hogy a sámán bekormozza arcát a szertartás idejére. Ebben is van földrajzi megoszlás: a rojt a dél-szibériaiakra, a kormozás az Amur mentiekre jellemzÅ‘.
Figyelemre méltó a sámánköpeny szerepe a szertartásban. Csak a csukcs és a korják sámánok sámánkodnak úgyszólván meztelenül, egyébként mindenütt szinte kötelezÅ‘ a megfelelÅ‘ sámánköpeny. Ez már valódi ruhadarab, mégpedig "népviselet", tehát vidékenként és népcsoportonként számos változatot mutat. A változatok a köpeny anyagára éppen úgy vonatkoznak, mint díszítésére, és kialakításukban a földrajzi körülmények éppen úgy részt vettek, mint a környezÅ‘ népeknek és civilizációknak (kínai, orosz), továbbá a környezÅ‘ vallásoknak (buddhizmus, mohamedanizmus, kereszténység) hatása.
A köpeny díszítései mágikus és szimbolikus jellegűek, a fémtartozékok nagyrészt a hanghatás fokozására szolgálnak.
A köpenyek általában állatbÅ‘rbÅ‘l vagy pamutszövetbÅ‘l készülnek. Az állatbÅ‘rök között leggyakoribb a rénszarvasbÅ‘r, de elÅ‘fordul a jávorszarvas- és a medvebÅ‘r is. Egy szelkup sámánnak két köpenye volt: az egyik rénszarvasbika, a másik medve bÅ‘rébÅ‘l készült. Az elÅ‘bbit akkor hordta, ha a "felsÅ‘ világba", az utóbbit akkor, amikor az "alsó világba" utazott. A szabásmód öt alaptípust mutat; ezek között a fÅ‘ különbség abban áll, hogy egyetlen bÅ‘rbÅ‘l, illetve szövetvégbÅ‘l varrták-e, vagy többÅ‘l. Az evenkiknél úgynevezett "farkat" varrtak a kiszélesedÅ‘ aljhoz, akárcsak a jakutoknál.
A sámánköpenyek díszítése rendkívül gazdag volt: rajzolt, festett minták, rátétek, kivarrások, függÅ‘k, csengÅ‘k, tükrök, szalagok. A sámánköpenyek általában fantasztikus látványt nyújtottak. Sokfelé - így a karagaszoknál és a szojotoknál - a sámánköpenyt az emberi, máshol viszont a rénszarvastest szimbólumaként dolgozták ki. SÅ‘t, olyan köpenyek is voltak, amelyek madarat ábrázoltak. A köpeny motívumai emberi vagy állalti testrészeket, és fÅ‘képpen csontokat jelképeztek. Ez a körülményes és gondos "csontkultusz" nyílván összefüggésben van a "fölösszámú csont" hiedelmével, amely a sámánnak mintegy jelvénye és "igazolványa" a szellemvilágban. A karagasz sámánköpeny elején a nyaktól a mellcsont végéig függÅ‘eleges sáv fut, a "mellcsont". Jobbra és balra kilenc-kilenc ferdén lefelé hajló csík ágazik ki belÅ‘le, a "bordák".
A mellbimbó magasságában egy-egy fehér korongot varrtak ki, az "emlÅ‘t". A köldök magasságában van a "köldök"-korong. A köpeny vállánál a "vállforgót", az ujjakon a "karcsontot", végén pedig az "öt ujjat" varrták ki. A köpeny hátán látható kivarrások a "hátgerincet" és a "bordákat" jelképezik. A szojotok ezt még azzal egészítették ki, hogy az "emlÅ‘höz" vörös és fehér szalagot varrtak - az elÅ‘bbi a "vér", az utóbbi a "tej" -, a háton pedig fémfüggÅ‘kkel ábrázolták a "lapockacsontokat".
A madárköpenyeknek farkuk volt, a köpeny ujjain szövetszalagok jelezték a szárnyakat, a köpenyen lógó fémfüggÅ‘k pedig a tollakat. A szelkupok a "szárny" csontjait csontokból készítették. Az evenkik ezt a különös totemkultusz-maradványt összefoglalóan meg is magyarázzák:
"Ha a sámán anyaállata madár, a köpeny szabása madárhoz hasonlít, ha anyaállata rén- vagy jávorszarvas, akkor köpenyén agancsok függnek. Ennek megfelelÅ‘en a sámánköpeny ujjaihoz varrt irharojtok az elÅ‘bbi esetben tollakat, az utóbbiban pedig az állat szÅ‘rét ábrázolják. Az irharojt fölé vaslapot erÅ‘sítenek; ez vagy szárnycsont, vagy lábcsont."
Gyakran a sámán kesztyűje és lábbelije is az anyaállat képzetéhez igazodott. A medvemancs-kesztyűn a karmok is rajta maradtak, a lábbelin pedig gyöngyökbÅ‘l madárlábat varrtak ki vagy rénszarvaspatát ábrázoló vaslapot erÅ‘sítettek rá.
Vannak a köpenyen olyan függÅ‘k is, amelyek a meggyógyult és hálás betegek ajándékai. Már volt szó a fémkúpokról, amelyek a sámán "nyilai" az ellenséges sámánok ellen.
A díszítések sok csörgÅ‘, csengÅ‘, fémlap, a mandzsu-tunguzok és mongolok egy részénél pedig kínai fémtükör egészítette ki. A csörgÅ‘k, csengÅ‘k, fémlapok zajkeltÅ‘ eszközök, amelyekkel a sámán elijeszti ellenségeit, illetve révülés alatt a dob hangját kiegészítve valóságos zenekart intonál, fokozva
a tömegszuggesztív hatást.
Végül a sámánkodás tárgyai közé tartozik a sámánfa. A fakomplexus éppen olyan jellemzÅ‘ a samanizmusra, mint az állatkomplexus. A "világfa" központi helye a világképben, az "égigérÅ‘ fa" jelentÅ‘sége a sámán nevelésében, a rovátkolt nyírfa funkciója a sámánavatásban azt jelenti, hogy a fa-képzet végigkíséri a sámánt egész életében és minden tevékenységében.
A sámán jurtájában vagy jurtája elÅ‘tt, a bejárat mellett rendszerint ott áll a sámánfa.
Egy evenki sámán - az Alsóköves Tunguzka mentén - azt mondotta, hogy annak a fának az emlékére, amelynek egyik fészkében nevelték a lelkét, minden szertartás elÅ‘tt felállít sátra mellett egy több keresztbottal ellátott lombos fát.
A szelkupoknál általában vörösfenyÅ‘ vagy nyír a sámánfa, és a sámán szalagokat akaszt rá. A teleutoknál a nemzetség nagy ünnepén a sámán egy tizenhat rovátkás nyírfa elÅ‘tt végezte szertartását. A fa lépcsÅ‘fokai az égrétegeknek feleltek meg.
A sámánfa az általános hiedelem szerint útként szolgál a felsÅ‘ világba. Az említett evenki sámán azt mondta, hogy "a mi hitünk szerint a révülÅ‘ sámán lelke ezen a fán kúszik fel az istenhez, mert a szertartás alatt ez a fa megnÅ‘, és láthatatlanul felér az égig".
A jelkép tehát "valóságosan" funkcionál mágikus szerepében.
A szelkupok szerint ezen a fán "a szó az istenhez megy".
A teleutoknál a sámán minden alkalommal meg is játssza a felsÅ‘ világba való felkúszást, mert a rovátkákba lépve fel is mászik a fára.
Ezt a képzetet kiegészíti a másik: a fa élete sajátos összefüggésben áll a sámán életével. Általában azt tartják, hogy a sámánfa kivágása a sámán halálát okozza, illetve, ha a sámán meghal, egy éven belül elszárad a fája. A szelkupoknál az úgynevezett "sámáneskü"-ben van nagy szerepe a fának. Ha két sámán között vita támad, hogy melyikük az "erÅ‘sebb", akkor sámánesküt rendeznek. A sámánok átadják egymásnak sámánfájukat, apró darabokra tördelik és a vízbe vetik. Közben mindegyik meghatározza a másik életének határidejét, amelynek lejártával az ellenfélnek el kell pusztulnia. Azt tekintik gyÅ‘ztesnek, akinek a jóslata teljesedik.
A sámánfa tehát egyesíti magában a "világfa" és az "életfa" sajátosságait: a sámán eszköze és életének jelképe.
Ezeknek az eszközöknek a felhasználásáról már sokat tudunk. Érdemes azonban részletesebben belemélyedni a "sámántechnikába", abba a tevékenységbe, amely bizonyos fajta természeti emberek valamennyi kulturális igényét is kielégítette.
Lássuk tehát a sámánt mint művészt.

4. Drámai játék: a sámán "utazása"

A sámáni szertartás nemcsak gyakorlati gyógyító, jósló vagy áldozó tevékenység, hanem egyszersmind drámai is. Az ember és a világmindenség drámája, amelynek "konfliktusa" az ember és a "természetfölötti" erÅ‘k között zajlik le.
A szertartás helyéül szolgáló sátor a színház; a tűz körüli tér, ahol a sámán a szellemeket idézi, a színpad; a sátor fala mentén van a körbefutó nézÅ‘tér; a meghívott szellemektÅ‘l megilletÅ‘dött nemzetségbeliek az áhítatos nézÅ‘közönség; a sámán segítÅ‘je a világosító és a díszletezÅ‘: majd magasra szítja, majd parázslóvá fojtja a tüzet, amely így mindenféle árnyakat, fantasztikus alakokat vet a jurta falára; a láng közé szórt illatos füvek nemcsak a díszletet gazdagítják más-más színű, más-más sűrűségű füstjükkel, hanem bódító illatukkal is hozzásegítik a nézÅ‘t, hogy mindazt látni vélje, amit a cselekmény megkövetel.
A sámán pedig a színész.
SÅ‘t, nemcsak színész, hanem táncos, énekes és teljes zenekar is. Álomszerű látvány a tűz fényében táncoló alak lobogó szalagjaival, meg-megvillanó tükreivel, miközben csengnek-bongnak, csörögnek, csilingelnek a fémfüggÅ‘k és a csengÅ‘k.
És szüntelenül döng, dübörög a dob.
A sámándob hangja nemcsak a sámánt hozza izgalomba, hanem hallgatóságát is. A lovaglás sebességét más és más dobszóval érzékelteti. A hallgatóság szinte látni véli: a ló most lassan baktat, majd futásnak ered, váratlanul megijed valamitÅ‘l, ismét könnyedén galoppozik, hirtelen vágtába csap, szinte látszik a ló úszó sörénye. Már messze száguld, patáinak dobogása szinte visszhangként ér a hallgatók füléhez.
S a dob hangját kíséri a zenekar.
A dob maga is kíséri önmagát: fémfüggÅ‘i, fémkarikái adják a kíséretet ehhez a különös zengéshez. De ott van kíséretnek a sámánköpeny is: a sámán szertartás közben olyan ritmusban, olyan erÅ‘vel rántja meg a vállát, hogy a rajta levÅ‘ fémfüggÅ‘k a kívánt ütemben, az óhajtott hangerÅ‘vel csendüljenek össze. S mindehhez széles skálán zeng a sámán eksztázis fűtötte hangja.
Ennek a drámának az az elÅ‘nye, hogy a képzeletet, ezt a csodálatos vetítÅ‘gépet kapcsolja be, amely tetszés szerint alakuló és felragyogó képeket varázsol a nézÅ‘ elé.
Éppen ezért a bemutatott cselekmény minden színdarabnál magávalragadóbb, hiszen a nézÅ‘közönség nem egyszerűen szemléli, hanem mélységesen hisz is benne.
Vegyünk részt egy ilyen "elÅ‘adáson". A személyes élmény érzékeltetni fogja az ott történteket. A szertartás a Jeniszej vidéki evenkiknél zajlott le.
A sámánsátor közepén kis máglya ég, a sátorban félhomály borong. A falak mentén csendesen beszélgetve ülnek a nemzetségbeliek. A levegÅ‘ben érezni lehet, hogy hamarosan valami rendkívüli történik, s ez a nyomasztóan várakozó érzés még fokozza az ideges ingerlékenységet, a misztikus hangulatot.
A sámán a bejárattal szemben ül. Szikár, ideges arca halvány, hallgat, figyelmes, ingerlékeny, vállait rándítgatja, s enyhén egyik oldalról a másikra hajlong. Arca rángatózik, keze remeg. Jobbra és balra szellemábrázolások hevernek, pisztrángok, szigonyok, behasított és szétfeszített botok.
A máglya pisztráng alakú szellemábrázolásokkal van körülrakva.
Most jelt ad a sámán. A segítÅ‘ elÅ‘veszi a sámán szertartási öltözetét: a köpenyt, a mellkendÅ‘t, a lábbelit, a sapkát és a kétujjas kesztyűt. Most fogja a dobot, a tűz fölé tartja, melegíti. A meleg dob jobban szól. Halkan kipróbálja.
Egyre suttogóbb, egyre el-elapadóbb a beszélgetés. A segítÅ‘ hozzáfog a sámán felöltöztetéséhez. Mikor az öltöztetés befejezÅ‘dik, a sámán egy kis tutajra ül, amely hal alakú szellemábrázolásokkal van tele. A dobot jobb térdére állítja és bal kézzel fogja, jobb kezében a dobverÅ‘.
S most ráüt a dob külsÅ‘ felére.
A beszélgetést mintha elvágták volna. A tűz halványabban pislákol, félhomályban szól a dob. A sátor oldalához lapuló nemzetségbeliek szorongva várják a sámán szavait, akárcsak a messze nyugatról jött vendég. KépzelÅ‘désre igen hajlamosan, nagyon fogékonyan, tágra nyitott, izgatott szemekkel bámulják a sámán sötét alakját.
A sámán a dob ütemére jobbra-balra ing és énekbe fog.
A szellemeket idézi. Melodikus, belsÅ‘ érzésektÅ‘l és feszültségtÅ‘l fűtött a dallam. EgyelÅ‘re halkan szól, sejtelmesen. Az evenkik szellemidézÅ‘ sámánénekei mindig ritmikusak és rímesek. Szövegük tele van virágos, színes metaforákkal, s újra meg újra visszatérnek a ritmikus refrének.
A sámán elénekli az elsÅ‘ strófát, és a jelenlevÅ‘k karban megismétlik. Ezután a sámán - bizonyos idÅ‘közökben - a dobra üt, ezzel a hanggal kísérve az elénekelt kétsoros verset, majd a dob üteméhez igazodva a ritmikus refrént énekli, amit a jelenlevÅ‘k ugyancsak megismételnek. A refrént megint
a dob váltja fel, majd az ének második strófája következik.
MirÅ‘l szól ez az ének?
A rögtönzött énekben a sámán saját segítÅ‘-szellemeihez fordul: harcra hívja Å‘ket a betegség szellemével szemben. Sorban odafordul segítÅ‘-szellemeihez, részletesen leírja Å‘ket a hallgatóságnak, alakjukat gazdag hasonlatokkal teszi plasztikussá. Mindegyik segítÅ‘-szellem elÅ‘tt felemlegeti a nemzetségnek tett korábbi szolgálatait és természetfölötti erejének jellemzÅ‘ vonásait. Az ének azt is elmondja, hol van most a szellem, jelenleg mit csinál, szívesen vagy vonakodva tesz-e eleget a sámán felhívásának. Végre arról számol be, hogy a szellem - engedelmeskedve a sámán kívánságának - elhagyta a nemzetségi területét, s elindult a sámánhoz a sátorba.
Az ének ebben a pillanatban elhallgat, a dobolás is fokozatosan halkul, végül csak lágy dobpergés marad belÅ‘le.
A jelenlevÅ‘k lélegzetvisszafojtva várják a szellem megjelenését. A feszült csendet csak egy-egy heves dobütés szakítja meg, majd folytatódik a lágy dobpergés.
A feszült csendben a sámán valóságos artistamutatványt végez: pontosan hallani lehet a "szellemek hangját". Vadállati hörgés, madarak csipogása, szárnycsapások, süvítések hagyják el a sámán száját, aszerint, hogy ez vagy az a szellem jelent-e meg elÅ‘tte.
Ez a sámán valóban művésze mesterségének: nem mindegyikük tudja ilyen kiválóan eljátszani szerepét.
Egyszer csak a sámán nagyot ásít - lenyelte a megérkezett szellemet -, majd újra ráüt a dobra. A jelenlevÅ‘k az idegekre ható élmény hatása alatt elkábulva, ugyancsak félig "transz"-ban ülnek. A sámán most a következÅ‘ szellemet hívja, a felrezzent nézÅ‘k pedig ismétlik a sámán szavait.
Így megy ez mindaddig, amíg valamennyi szellem "össze nem gyűlik".
Mikor a szellemek már mind összegyűltek, megkezdÅ‘dik a dráma második felvonása.
A sámán kiosztja közöttük a feladatokat: az egyiket azzal bízza meg, hogy a sátrat Å‘rizze, a másikat, hogy Å‘rszem legyen a révülés minden útján, a harmadikat pedig azzal, hogy mellette maradjon további megbízásainak teljesítésére.
A szellemek között az egyik elsÅ‘ helyet a hargi, a sámán állat alakú élet-lelke foglalja el. A sámán egy sereg szellem védelme alatt útnak indítja a hargit az "alsó világba", hogy ott tudja meg a nemzetségbeli rokon betegségének okát.
MegkezdÅ‘dik tehát a túlvilági "utazás".
A dob hangosabban szól, a sámán éneke szenvedélyesebbé válik. A hargi a szellemek kíséretében elindul az "alsó világba", a világfához. Ott találja a mangit, a sámán-Å‘sszellemek fejét, akitÅ‘l minden Å‘t érdeklÅ‘ dolgot megtud. (ElÅ‘fordul, hogy a mangi erÅ‘tlennek mutatkozik a betegség okának megállapítására; ilyenkor a sámánnak a felsÅ‘ világba is el kell "utaznia", illetve el kell indítania hargiját.)
Ami most következik, páratlan élmény.
A hargi alsóvilági utazását a sámán olyan elképesztÅ‘ átéléssel játssza meg, olyan fantasztikus módon énekli el és olyan pompásan alkalmazott kísérÅ‘mozdulatokkal, komikus és drámai párbeszédekkel, a szellemek hangjának utánzásával, vad felkiáltásokkal, hörgésekkel, olyan virtuóz dobolással írja le, hogy még a babonától távolállót is megdöbbenti: színpadra való, kiváló művészi teljesítmény! Az ének üteme állandóan gyorsul, a sámán hangja mind izgatottabbá válik, s a dob mind hangosabban szól. Elérkezik az a pillanat, amikor az ének eléri a feszültség csúcspontját, a nyugtalanság érzékeltetését.
A sámán keze szinte vibrál a dobon, amely úgy tombol, zeng és dübörög, mintha csak a sámán lelkében dúló vihar hangos megjelenítÅ‘je volna; ez a hang mozdulatlanná bűvöli a hallgatóságot, amely remegve, kitágult szemmel mintha maga is részesévé vált volna a sámán eksztázisának. Néhány fülsiketítÅ‘ dobütés következik, majd a sámán felugrik helyérÅ‘l. Ide-oda billeg, félkör alakban a földre hajol, ezután folyamatosan felemelkedik, és a hangok olyan zuhatagát indítja el, hogy úgy tetszik, mintha a sátorkaróktól kezdve a ruhán levÅ‘ gombokig minden bÅ‘gne. A sámán - miután a szellemek számára elkiáltotta az utolsó útravalót is - mind erÅ‘sebben az eksztázis állapotába került; végül a dobot segédje kezébe hajítja, két kezével megkapaszkodik a sátorkarókra erÅ‘sített szíjakban, s megkezdi a sámántáncot.
Ebben a pillanatban Å‘ maga volt a hargi, aki a szellemek egész seregének kíséretében teljesítette a sámán akaratát, és száguldott veszedelmes útján. Most a sámánsegéd dobolt. Ő is értett hozzá: kezében hevesen pergett a dob. A hanghatások elérték a csúcspontot. A sátor megtelt vadállati hangokkal, morgással, bÅ‘géssel, vijjogással, üvöltéssel, a sámán ugrált, csengtek, csörögtek, csattogtak rajta a köpeny fémfüggÅ‘i, majd a sátorpóznákról lecsüngÅ‘ szíjakon függve keringett
a sátorban, mintegy jelképezve szellemeinek rohanását és röptét. A nézÅ‘közönség most már az eksztázis hipnotikus hatása alá került: mindenütt elragadtatott arcokat lehetett látni, szinte érzékelhetÅ‘k voltak a víziók és hallucinációk, a résztvevÅ‘k önmagukat is a révülés részeseinek érezték.
Végül is a sámán elérte eksztázisának végsÅ‘ fokát, és habzó szájjal a kiterített szÅ‘nyegre zuhant.
A sámánsegéd felszította a tüzet és a sámán megmerevedett, élettelen teste fölé hajolt. A sámán, aki ebben a pillanatban
a holtak világában levÅ‘ hargiját személyesítette meg, külsÅ‘leg halottnak látszott. A sámán segédje, mivel "nyugtalankodott", hogy a sámán esetleg nem tér vissza a középsÅ‘ világra, igyekezett rábeszélni, hogy térjen vissza az "alsó világból", igazodjék annak a tűznek a fényéhez, amelyet Å‘ - a sámánsegéd - a sátorban felszított. A sámán kezdett életjeleket adni: gyenge, alig érzékelhetÅ‘ dadogás hallatszott: a szellemek kevéssé világos hangjai. Ez azt jelentette, hogy a hargi és az Å‘t kísérÅ‘ szellemek visszafordulnak a középsÅ‘ világba.
A sámánsegéd fülével a sámán ajkaihoz hajolt és suttogva közölte a jelenlevÅ‘kkel mindazt, ami a sámán kijelentése szerint a hargival és a szellemeivel történt. A sámán gyenge, alig hallgató suttogása erÅ‘s mormogásba, összefüggéstelen mondattöredékekbe és vad felkiáltásokba ment át. A segéd elÅ‘vette a dobot, a tűz felett megmelegítette, majd arra kérte a sámánt (azaz a sámán hargiját), hogy ne tévessze el az utat, figyelmesebben nézze a sátor tüzének fényét és gyakrabban füleljen a dob hangjára. Egyre gyorsabban és erÅ‘sebben dübörgött a segítÅ‘ kezében a dob, egyre világosabbak és tagoltabbak lettek a sámán felkiáltásai. A sámánt visszahívó dob még hangosabban szólt, ismét az eksztázis kísérÅ‘zenéjévé fokozódott.
A sámán felugrott és újból megkezdte a sámántánc-némajátékot, amely most a harginak és az azt kísérÅ‘ szellemeknek a középsÅ‘ világba való visszatérését jelképezte. A sámán tánca mind nyugodtabbá, mozdulatai pedig mind lassúbbakká váltak. Végül is - ütemében állandóan lassulva - a tánc megszakadt. A sámán szíjakon lógva, a dob ütemére egyik oldalról a másikra hajladozott. Azután elrecitálta a jelenlevÅ‘knek a hargi túlvilági utazását és az eközben átélt kalandokat. Majd megszabadította magát a szíjaktól és leereszkedett a helyére. Átnyújtották neki a dobot s újból felhangzott a sámán éneke. A sámán közölte az Å‘sök szellemének tanácsait, hogy miként kell harcolni a betegség gonosz szellemével; ezután felhagyott a dobolással és szünetet tartott. A jelenlevÅ‘k közül valaki egy meggyújtott pipát nyújtott át neki.
A sápadt és erÅ‘tlen sámán mohón szívta egyik pipát a másik után. Ezzel a sámánkodás elsÅ‘ része befejezÅ‘dött.
Miután kipihente magát, újból elÅ‘vette a dobot és hozzálátott a betegség szellemének "kiűzéséhez".
Kezdetben arra igyekezett rábírni a szellemet, hogy önként "távozzék" a beteg testébÅ‘l. A szellem ezt "megtagadta". A sámán és a szellem között sokáig húzódó szóváltás felingerelte a sámánt, a perpatvar féktelen dühkitöréssé, kiáltásokká és fenyegetésekké fokozódott, a sámán odavetette segédjének a dobot, felugrott helyérÅ‘l, kezével ismét a sátorpóznákról lecsüngÅ‘ szíjakba kapaszkodott és a beteg körül veszett táncba kezdett, így kísérelte meg a betegség szellemének "kiűzését". Ezután fáradtan és erÅ‘tlenül bocsátkozott le a helyére. Kezébe vette a dobot, és újból rázendített egy énekre. Most azt kérdezte meg segítÅ‘-szellemétÅ‘l, hogy ezután mit kell cselekednie.
A hargi tanácsára úgy kísérelte meg a betegség kiűzését, hogy a beteg részt különbözÅ‘ állati és madártestrészekkel legyezgette, dörzsölgette. Ilyen állati testrészként összefűzött szarvasszÅ‘r, jávorszarvas pofájából való bÅ‘r, medvehomlok, vad rénszarvasszarv, torkosborz vagy farkas homlokbÅ‘re, sastoll és más hasonló szolgált. De nyílván ezek sem bizonyultak elégségeseknek. Az ingerült sámán mindenféle szemrehányást tett a betegség szellemének, újból leült és felindultan verte a dobot, majd mérsékelte a dobütéseket, fokozatosan nyugodtabb és halkabb dallamra tért át, és segítÅ‘-szellemeivel azon kezdett tanácskozni, hogy mi a további teendÅ‘.
A hargi tanácsára a sámán most azt javasolta a betegség szellemének, hogy költözzék át az áldozati szarvasba. A sámán és a betegség szelleme között újból hosszas párbeszéd kezdÅ‘dött, a sámán a szarvas húsának ízét, egyes testrészeit dicsérte, és a beteg testét becsmérelte. A betegség szelleme ellenkezÅ‘ véleményen volt. Végül a sámánnak mégis sikerült "rábeszélni" a betegség szellemét, hogy a váltságdíjat elfogadja.
Az áldozati szarvast a sátorhoz vezették, az áldozati hurkot nyakára vetették, a beteg kézbe vette a szíj végét és húzni kezdte. Abban a pillanatban, amikor a meghúzott szíj megfeszült a szarvas fején, a mellette álló férfiak egyike az áldozatot egy késszúrással megölte. Ez azt jelentette, hogy
a betegség szelleme a megfeszített hurkon keresztül átment a szarvasba. A szarvast megnyúzták, irháját felakasztották a felsÅ‘ istenség számára hozott áldozatként. Szívét a sámánnak adták, aki mohón rávetette magát s fogaival beleharapott.
A leharapott szívdarabot azután a sámán az egyik szellemábrázolás elÅ‘re elkészített mélyedésébe köpte, egy fadugóval betömte és kivitte. Közben meghagyta segítÅ‘-szellemének, hogy az ilyenformán elfogott betegség-szellemet viszi el az alvilág szakadékába. A betegség szelleme azonban gyakran "becsapta" a sámánt, és a beteg testében "maradt". Ebben az esetben a sámán a megölt szarvas irháját a beteg alá terítette, a beteg testrészeket bekente a szarvas vérével, és hozzálátott, hogy a betegség szellemét a vérszaggal csalogassa ki. Alighogy a betegség szelleme "kimászott", hogy a szarvas vérét megízlelje, a sámán a betegre vetette magát, a beteg testére mázolt vért lenyalta és az egyik szellemábrázolás mélyedésébe (nyílásába) köpte; az "elvitte" a betegség szellemét az alsó világ szakadékába. Néha - a cselekmény körülményeit bonyolultabbá téve - a sámán kijelentette, hogy a betegség szelleme még erre sem megy el. Ilyenkor ingerülten ismét a dobra vetette magát. A sámán kezében rettenetesen szólt a dob, közben szidalmakkal és fenyegetésekkel halmozta el a betegség szellemét. A sámán ezután összegyűjtötte az összes segítÅ‘-szellemet. Ezek minden oldalról körülvették az emberben "gyökeret vert" betegségszellemet, majd a sámán fantasztikus tartalmú, elragadó elbeszélésbe kezdett, amelyben a zoomorf segítÅ‘-szellemnek a betegség szellemével folytatott harcát ismertette.
A betegség szelleme a gyomortartalomban rejtÅ‘zött. Ilyenkor a legravaszabb sámánszellem - a liba - beledugta orrát a beteg gyomrába, és csÅ‘rével megfogta a betegség okozóját.
A sámán és szellemei diadalt ültek, és felhangzott a dob örömteli, fülsiketítÅ‘ hangja. A sámánkodáson résztvevÅ‘ nemzetségbeliek megkönnyebbülten lélegeztek fel. Az öröm azonban korainak bizonyult; a betegség szelleme kitépte magát a liba csÅ‘rébÅ‘l és a jelenlevÅ‘k közé vetette magát. A borzalom megdermesztette a nemzetség tagjait. A sámán egy másik szelleme, a behasított bot - amely a sámánfát jelképezi - a szökevény útjába állt. A behasított bot elkapta a betegség-szellemet, bepréselte saját - fából való - testébe, és a két fából készült ág oltalma alatt a sámánhoz vitte.
Ezzel megkezdÅ‘dött a sámánkodás harmadik, legmélyebb benyomást keltÅ‘ része.
Amint a sámán énekébÅ‘l és mozdulataiból kitűnt, a betegség befogott szellemét a sámánszellemek szoros gyűrűben körülvették s csúfolták, gúnyolták, szidalmazták, fenyegették. SÅ‘t némely sámánszellem csipkedte, harapdálta, lábánál fogva ráncigálta, le is köpdöste, a legmérgesebbek pedig még le is vizelték, rá is székeltek. A sátor a dob hangjától, a felkiáltásoktól, a sámán szellemhangokat utánzó vad rikoltozásaitól rengett. A dob hangja a legfelsÅ‘bb határig erÅ‘södött.
A sámán felpattant helyérÅ‘l, kezeivel megragadta a sátorpóznára függesztett szíjakat, és veszett ütemű, szenvedélyes táncba kezdett. Hátulról, a szíjnál fogva két férfi tartotta. Segédje kezében - néha elfulladt hangok zuhatagában - szólt a dob. A sámán vad kiáltásai, állati hörgései, madárrikoltozásai betöltötték a sátort. Lába alól zsarátnokok, széndarabok röpködtek szanaszét, ezekre azonban ügyet sem vetett senki. A jelenlevÅ‘k kiáltozásokkal segítettek a sámánnak. A sámán és a jelenlevÅ‘k eksztázisa elérte a legvégsÅ‘ határt: a betegség elfogott szellemét a sámán segítÅ‘-szellemei az alsó világba vitték, hogy ott a szakadékba taszítsák. Az alsó világ határán a búvármadár vagy valamelyik másik madárszellem lenyelte a betegséget, és végbélnyílásán keresztül a szakadékba ejtette. A sámán és szellemei azután visszatértek a középsÅ‘ világba, miközben maguk mögött eltorlaszoltak minden alsó világba vezetÅ‘ utat. A középsÅ‘ föld elérése után véget ért a sámántánc. A sámán helyére telepedett, és átadták neki a dobot, amelynek hangjai mellett részletesen elbeszélte a gonosz szellem kiűzését és a szakadékba juttatását. Ismét szünet következett: a sámán és szellemei pihentek.
A sámánkodás negyedik része a sámánnak és szellemeinek az ellenséges nemzetség sámánján állt bosszút jelképezte.
A sámán hargija megtudta a sámán Å‘sszellemeitÅ‘l, hogy ki küldte a gonosz szellemet a nemzetség tagjába. Minden oldalról felkiáltások, felháborodások, fenyegetések hangzottak az idegen nemzetség gonosz szelleme felé. A nemzetségi sámánszellemek zoomorf szörnyek egész hordáit alkották, és a sámán hargijának vezetése alatt "útnak indultak" az ellen a sámán ellen, aki a betegség szellemét rászabadította a nemzetségbelire.
A sámánkodás utolsó, befejezÅ‘ részét a felsÅ‘ istenségnek szentelték: rénszarvast áldoztak neki. Az áldozati szarvas irháját az áldozóhelyen levÅ‘ hosszú vörösfenyÅ‘re, a sámánfára függesztették fel, húsát pedig a jelenlevÅ‘k együttesen elfogyasztották. A sámán a felsÅ‘ istenségekhez intézett különleges énekében hálát adott a nemzetség pártfogójának a nyújtott segítségért. Azután különleges táncot mutatott be, amely a felsÅ‘ istenségekhez való utazását jelképezte. A sámán mintha felemelkedett volna a sámánfán a felsÅ‘ világba, és miután elhagyta az eget, a felsÅ‘ világ egyik földjérÅ‘l a másikra haladva "elment" a felsÅ‘ istenséghez. A beteg lelkét megÅ‘rzésre át is adta a sámán az istenségnek. Ez kis fából készült emberalak volt, amit a sámánfa csúcsára erÅ‘sített. Az istenség a sámán szellemeit bízta meg a beteg lelkének Å‘rzésével. A sámán a földre, a középsÅ‘ világba való visszatérÅ‘ útját gyors, vidám tánceksztázis formájában ábrázolta. A sámán ezután az áldozati helyhez ment, és az áldozati szarvas irhája mellett helyezkedett el, majd hosszú imádság-rögtönzést adott elÅ‘, amely láthatólag keresztény átvétel volt.
Miután a sámán visszatért a sátorba, a jelenlevÅ‘k kívánságára a dobverÅ‘ és a szarvaslapocka segítségével jósolni kezdett. A nemzetségbeliek sorjában elÅ‘hozakodtak kívánságaikkal, a sámán feldobta a dobverÅ‘t és annak esésébÅ‘l megállapította, hogy a kívánság teljesedik-e vagy sem. Ezután elÅ‘vette az áldozati szarvas lapockáját, izzó szenet tett rá, ráfújt, majd a csontban keletkezett repedések irányából és jellegébÅ‘l megállapította, mi vár a nemzetségbelire.
Meggyógyult-e valóban a beteg ettÅ‘l a hipnotikus-drámai színjátéktól? Olykor igen, olykor nem. Sokszor, ha meggyógyult is, bizonyára nem ettÅ‘l gyógyult meg, hanem szervezete enélkül is legyÅ‘zte volna a betegséget. A krónikus betegségek hol lappanganak, hol kitörnek; ilyen esetben minden heves kitörést külön betegségnek gondoltak.
Az is kétségtelen azonban, hogy nem egy betegséget, különösen, ha idegi eredetű volt, valóban meggyógyított a sámán hipnotikus tevékenysége, illetve az az autoszuggesztió, amely ennek a drámai játéknak a nyomán kelt. Egyes gyógyhatású növények ismeretén kívül ezeknek a természeti népeknek nem állt rendelkezésükre egyéb gyógyító eszköz, csupán ez a hipnózis, ez az eksztatikus önszuggesztió, amely egyúttal az egész nemzetség ilyen irányú igényeit kielégítette.
Olyan világ volt ez, amelyben a művészet még egy volt
a tudománnyal, és valóban része volt az ember mindennapi életének: ha kellett, még gyógyított is.

5. A sámánének

A sámánének a szibériai népek költészetének igen figyelemre méltó része. Az énekek nagy része rögtönzés, tartalmuk a sámánszertartás céljától függ. AlapvetÅ‘ céljuk ugyancsak az önszuggesztió, ezért ritmikusak, refrénjeik ismétlÅ‘dnek, képeik, hasonlataik érzékletesek, kifejezÅ‘k. Szerkezetükben két állandó részt különböztethetünk meg, amely rendszerint minden sámánénekre jellemzÅ‘: az invokációt és a refrént.
A sámánének természetébÅ‘l következik az indulatszavak jelentÅ‘s funkciója az énekben; figyeljük meg csak egy mandzsu sámánének invokációját:

ko-ho-i-ke-ho - oj-kej-kou
ko-ho-i valamennyi halott szellemei,
ha én kérlek benneteket,
oj-kej-kou!
dobbal való varázslásomat hallgassák meg!

Vagy a giljákokét:

kua, kua, kua!
Azon a hegyen laknak a nagy farkasok,
kettÅ‘ jöjjön le hozzám,
egy fehér és egy fekete!

Nemcsak az invokáció tartalmaz indulatszavakat, hanem az állandóan ismétlÅ‘dÅ‘ refrén is. Egy karagasz sámánnak, Kokujevnek az avatási éneke így kezdÅ‘dött, karagasz nyelven:

Tüngür tonam óroj dola berdi óroj
bola cserda óroj dola berdi óroj

Magyarul:

Dobom gunyám - óroj! - már elkészült - óroj!
ím e helyen - óroj! - már elkészült - óroj!
ím e helyre - óroj! - jöttem kérni - óroj!

És így tovább, hosszú-hosszú strófákon át. Az óroj indulatszónak az a szerepe, hogy állandó ismétlÅ‘désével a sámánt eksztatikus állapotba kergesse, illetve, amint Å‘ mondja, "ösztökélje a szellemeit". Vannak hosszabb refrének is, csupa indulatszóból:

oja-hajaj-ha-ojaj-hajaj
ej-hejej-ehej

Ez is karagasz sámánénekbÅ‘l való. Egy nyenyec sámán csak ezt kurjantgatta:

Je hej! He hej!
Már hallatszik, hogy jönnek,
vidáman nevetve,
hallatszik, hogy jönnek!

ElÅ‘fordul az is, hogy indulatszó helyett a "jöjj" felszólítás szerepel.
Egy altaji török sámáni szellemidézÅ‘ ének így kezdÅ‘dik:

Jöjj ide, ó, ifjú felhÅ‘,
a vállamra nehezedve!
Gyertek ide nép s emberek,
Täng-Sari, te, az ég fia,
Ülgön fia, ó, Kergidei!
Te, én szemem a nézésre,
te, én kezem a fogásra,
te, én lábam a futásra,
te én patám, ha megbotlom,
jobbom a dobverőt fogja
zúgva, jöjjél a jobbomra!

A felszólítás után a sámán tompa hangon nyögi a szellem válaszát:

Hé, sámán, itt vagyok!...

Azután a dobot kissé kifelé fordítva megmozdítja, hogy világosan lássák: most fogadta be a dob a szellemet.
A manysi sámán így folyamodik a felsÅ‘bb hatalomhoz:

Hét isten hegyeiben levÅ‘ isten,
Å‘sz fejű öregecske!
Tavi tündérrózsa-fülű férfi,
félénk-fekete-kacsa-fülű férfi,
obi tündérrózsa-levél-fülű férfi,
félénk-fekete-kacsa-fülű férfi,
mint félénk fekete kacsa, olyan a te
hangfigyelÅ‘ füled,
konyítsd (csapd) lefelé!

Egy nyenyec sámán így kezdte énekét:

o, ou!
Herceg, nagyapám,
kérni akarlak:
ne hagyj el engem!

Ismét egy karagasz ének:

Béke veled, légy egészséges, sárga gyermekem!
Légy egészséges, légy egészséges, sárga gyermekem!
Légy egészséges, légy egészséges, Å‘szfejű!
Jóságos nagyapó, köszöntelek!

A nanaj sámán éneke már szinte méltóságosan ünnepélyes:

Az istentÅ‘l kegyelem kéretik,
az ég felé meghajolunk,
a csillagoktól kegyelem kéretik

S most még egyszer térjünk vissza az óroj refrénes karagasz sámánénekre:

Megmarkolom - óroj! - dobom, gúnyám - óroj!
révülgetek - óroj! - rejtezgetek - óroj!
gazdalelkek - óroj! - tanyájukat - óroj!
egytÅ‘l egyig - óroj! - végigjárom - óroj!
meg nem állok - óroj! - hét tengerig - óroj!
énekmondó - óroj! - leszek, híres - óroj!
zeget-zugot - óroj! - végigjárván - óroj!
révülgetek - óroj! - rejtezgetek - óroj!...

Ezeknek a sámánénekeknek a nyelve nagyon ismerÅ‘s. IsmerÅ‘s a magyar mondókákból, népi varázsigékbÅ‘l és népdalokból, ismerÅ‘s a Kalevalából, a finnek nagy népi eposzából, amelyben lépten-nyomon ráismerünk ezekre a sámánénekekre. S nem utolsósorban meg kell említenünk, hogy sámánénekek igen erÅ‘sen hatottak József Attila költészetére is; nem egy költeményében visszhangoznak a valamikori sámánok szavai.
Ennek az Å‘si kapcsolatnak a felfedezése megrendítÅ‘ érzés ott a helyszínen, mondhatni, a mi Å‘shazánkban. Nemcsak az obi-ugorok hasonló szavaira gondolunk. A "farkas"-t például a karagaszok is ugyanígy mondják: kudurugtig! Mert a kudurug farkat jelent, a -tig képzÅ‘ pedig pontosan megfelel
a mienknek: valamivel ellátott, valamilyenes.
Az emberi kultúra megszakítatlan folyama ez. A mi kultúránk folyamának nem egy forrása van: ha be akarjuk járni ezeket a forrásokat, el kell mennünk az Å‘si sumér városok romjaihoz, Athénbe, Rómába vagy a végtelen szláv síkságokra.
S el kell mennünk Szibériába is.
Igen, el kellett mennünk és fel kellett jegyeznünk ezeket az Å‘si rokon-énekeket, mert már nem sokáig él az emlékük. Szibéria sok évezredes éjszakáját is beragyogja most már
a természet és a társadalmi rabság nyűgeitÅ‘l egyaránt felszabadult ember napja: a világosság és az értelem.

Vissza az oldal tetejére

IX. A SAMANIZMUS TÖRTÉNELME

1. Már a bronzkorban is

Most már föltehetjük a kérdést a történelemnek is: milyen múltra tekint vissza a samanizmus?
Engedje meg az olvasó, hogy e sorok írója ezúttal ismét személyes élménnyel lepje meg. Felejthetetlen élmény volt, amikor erre választ kaptam a történelemtÅ‘l. Egy expedíció alkalmával találtam rá, az Okának, ennek a rohanó, tajtékzó szibériai folyónak a partján.
Tizenöt-húsz méter magas sziklafal peremén álltunk, alattunk a tajtékzó Oka. Ezen a helyen Å‘si emberi településnek kellett lennie, hiszen vadászat számára igen alkalmas: az idekergetett állatok az Oka sziklás medrébe vetették magukat, és lejjebb könnyűszerrel ki lehetett fogni Å‘ket.
Ezt a meredek falat Å‘si sziklarajzok díszítik. Nyílvánvaló, hogy a vidék Å‘slakója a varázslás eszközeivel is biztosítani akarta a bÅ‘ vadászzsákmányt, s ennek érdekében különféle rajzokat vésett, festett a sima bazaltra.
NyaktörÅ‘ mászás után, a vízben gázolva akadtam rá az elsÅ‘ sziklarajzra: szarvast ábrázolt. Az Å‘skori művész mintegy két centiméter széles és két-három milliméter mélyen kivésett sávval húzta meg a körvonalakat, és sötétvörös festékkel színezte. Amint tovább nyomultam elÅ‘re a hol derékig, hol mellig csapó folyóban, sorra tárultak fel a rajzok: vágtató rénszarvas, legelÅ‘ jávorszarvas, kecses nyakú hattyú.
Mind-mind a vadászsikert elÅ‘segítÅ‘, mágikus rajzok: az óhajtott zsákmány "lelkei" vagy "szellemgazdái". Az Å‘si hit szerint, ahol ezek jelen vannak, ott meg kell jelenniök maguknak az állatoknak is.
Egyszer azután, az állatképmásokon túl, mintegy tíz méter magasan fölöttünk a falon, egy körfélén akadt meg a szemem.
Napkorong volna csupán?
Beljebb nyomulok a folyó közepe felé, hogy jobban rálássak a vörös karikára.
Ez bizony nem napkorong! Kissé emlékeztet a fogaskerékre.
Újabb nyaktörÅ‘ sziklamászás következett. Jó negyedóra hosszat tartott ez a tízméteres viaskodás a sziklával, míg végre szemtÅ‘l szembe, közvetlenül elÅ‘ttem láttam a korongot. Csaknem kétarasznyi karika volt, benne apróbb körök, meg igen sok vonalka. Láttam már ezeket a motívumokat.
Sámándobokon láttam!
Semmi kétség: a sziklarajz sámándobot ábrázol. Leginkább az Å‘sszibériai, ket sámánok festett dobjaival tart rokonságot. S mint késÅ‘bb Okladnyikov szovjet régészprofesszorral - aki ugyanennek az expediciónak a vezetÅ‘je volt - megállapítottuk, a legrégibb sámándob, amelynek emléke fennmaradt, mert a rajzok stílusából megállapítható, hogy bronzkori emberek keze munkái.
Másnap ismét felmásztam, és pontosan lemásoltam a rajzot.
Megszámoltam a két kör közötti keresztvonalkákat. Jobbról is hét, balról is hét, s a kör alján fölfelé, lefelé egyaránt hét-hét vonal sorakozott egymás mellett. A dob szélén kör fut körben, fent jobbra a hold, alatta a nap rajza. A napkorongból, egymástól egyenlÅ‘ távolságra, négy enyhén ívelt sugár nyúlik ki, akárcsak a mai ket sámándobok rajzain. A nap felsÅ‘ pontjáról hasonló sugár nyúlik befelé is. A két égitest rajzától balra egy függÅ‘leges vonal: az evenki dobok tanúságai szerint a "szellemek útja". Ugyanaz lehetett a jelentése a jobb és bal oldalon, valamint a dob alján - de még a dob külsÅ‘ vonalán belül - sorakozó hét-hét vonalnak is. A dob alatt levÅ‘ hét vonal viszont az altaji és a nyugat-szajáni török dobokat jellemzÅ‘ szalagokat, bÅ‘rszíjakat jelentheti.
Ugyanekkor Okladnyikov professzor még magasabban, csaknem a sziklafal felsÅ‘ szélén szarvasagancsos emberi alak ábrázolását fedezte fel.
Mi más lehet ez, mint sámán?
Bronzkori sámán!
Milyen messze van térben az Oka partjától a Duna - Tisza mente, s milyen mérhetetlen távol van idÅ‘ben a bronzkor napjainktól! A kultúra némely jelensége mégis egybefogja ezeket a távolságokat. Mert ugyanaz az agancs díszíti e sziklafalon meghúzódó emberalak fejét, mint a magyar néphit lucaszékrÅ‘l meglesett boszorkányáét. Boszorkányaink az agancsos fejviseletet a honfoglaló magyar táltosoktól örökölték, s e táltosok ma élÅ‘ "kollégái", a szibériai sámánok, a legutóbbi idÅ‘kig hordták.

2. A sámán mint biztosító szelep

Mármost természetszerűleg felvetÅ‘dik a kérdés: hogyan alakult a samanizmus és alakult-e egyáltalán? Ha már a bronzkorban is folyt sámántevékenység, ugyanolyan volt-e, mint az utolsó évszázadokban?
Nyilvánvaló, hogy a samanizmus sem maradt változatlan az évezredek alatt, mint ahogyan semmi sem kerüli el az állandó átalakulást és fejlÅ‘dést. Ma is nyomon követhetÅ‘ a fejlÅ‘désnek bizonyos vonala, hiszen az egyes népcsoportok a samanizmus történetének különbözÅ‘ fázisait Å‘rizték meg.
A korjákok samanizmusában még nyomát leljük annak a legkezdetibb formának, amelyben a sámánkodás még nem külön foglalkozás, a nemzetségnek minden tagja sámánkodhat, és a révülÅ‘nek nincs sajátos viselete. A nemzetségi társadalomban az általános lélekhit, az animizmus is összetettebb, bonyolultabb, tehát már a samanizmus is "fejlettebb", összetettebb formában jelentkezik, kidolgozottabb szertartásokkal, sajátos viselettel és eszközökkel. Ezt a formát találjuk az obi-ugorok, szamojédek és mandzsu-tunguzok körében.
A további fejlÅ‘dés során, kivált, amikor különbözÅ‘ egyéb hatások is érik, a samanizmus még bonyolultabbá válik: megjelennek a legfÅ‘bb istenségrÅ‘l vallott nézetek, a sámánszertartásba bevonulnak az imádságok és áldozatok, és kivirágzik az úgynevezett dualizmus (amelynek Ázsiában a régi iráni vallás a fÅ‘ képviselÅ‘je): a világ a legfÅ‘bb jó istenség és a legfÅ‘bb gonosz istenség harcának színtere. Így alakul ki a fekete és a fehér sámánság. Ezek a vonások elsÅ‘sorban a szibériai törökök és mongolok samanizmusát jellemezték.
A samanizmus alakulásának kérdése részleteiben még a tudomány megoldatlan kérdései közé tartozik. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy kezdetleges fokon minden családnak volt külön sámándobja, és a család bármelyik tagja sámánkodhatott. Ennek erÅ‘s maradványai éltek a korjákoknál, sÅ‘t a csukcsoknál is. Az Å‘szi szarvasvágás ünnepén a csukcs család minden tagjának - a gyermekeknek is - joga, sÅ‘t, kötelessége volt, hogy ének és kiáltozás kíséretében doboljon. Mindenki igyekezett, ha jelképesen is, érintkezni a szellemekkel. Ha visszaemlékezünk a karagasz dobavatásra, rájövünk, hogy a sorban-dobolás is a közös sámánkodás emléke.
De hogyan alakult ki az egyéni sámán intézménye?
Némely családtag bizonyára fogékonyabb volt az ilyenfajta eksztatikus állapotok iránt, mint a többiek, és ezekbÅ‘l lettek a család, majd késÅ‘bb a nemzetség sámánjai.
Ennek okát is feltehetjük. Gondoljuk csak el: milyen veszélyekkel járt az egész közösségre nézve a közös sámánkodás. A szibériai labilis pszichikai alkat, a sajátos neurotikus állapot, amely már kifejlett idegrohamokban nyilvánul meg, pusztító hatású lehet, ha a termelésre, a közös létfenntartásra gondolunk. Minden bizonnyal ösztönösen felvetÅ‘dött annak szükségessége, hogy az általános neurózist és a termelés dezorganizálásával járó pszichózisokat szabályozzák és levezessék. Az elsÅ‘ sámánok igazi kiválasztó szelleme maga a társadalom, a család, a nemzetség volt: a sámán, mint villámhárító vagy biztosító szelep, mintegy levette a megrázó ideggörcsök terhét a közösségrÅ‘l, amely az Å‘ idegrohamának passzív szemlélésében vezette le a maga idegfeszültségét és "élte ki" ilyen irányú hajlamait.
A sámán tehát - általános "varázsló" feladataival együtt - a szibériai emberi közösségek biztosító szelepe volt az egész közösséget hatalmába kerítÅ‘ és zavaró pszichózisok ellen.
Azt is valószínűnek kell tartanunk, hogy a közös sámánkodásból kiemelkedÅ‘ elsÅ‘ "műkedvelÅ‘ sámánok" nÅ‘k voltak. "A nÅ‘ fogékonyabb idegzete révén hajlamosabb a sámánkodásra" - jegyezte fel a csukcs sámánhit egyik kitűnÅ‘ ismerÅ‘je. Emellett utalnunk kell a kezdeti társadalmak matriarchális berendezkedésére, amelyben a család irányítója a nÅ‘ volt.
A csukcs szólás mindenesetre értékes útbaigazítást ad: "Az asszony született sámán." Egy öreg eszkimó a vadászat fÅ‘szereplÅ‘inek az asszonyokat tartja, akik otthon, olajmécsük mellett ülve varázslással "a partra csalogatják" a zsákmányt, hogy a férfi elejthesse.
Nyilvánvalóan ez a történelmi alapja annak, hogy sok sámán igyekszik "nÅ‘vé változni". Van, amikor ez csak formális: a sámán nÅ‘i viseletet ölt, de megtartja férfifoglalkozásait, például vadászik, rénszarvast legeltet, viselkedése minden tekintetben, szexuálisan és társadalmilag is férfias. Van, amikor nÅ‘i neveket vesz fel, mint például az egyik csukcs férfisámán, aki Irgitki-nenek, vagy "Hosszúkörmű nÅ‘"-nek nevezte magát. Komolyabb foka ennek az átváltozásnak, amikor a sámán tilosnak tartja maga számára a férfifoglalkozásokat és a hadviselést. Végül általános volt a teljes nemcsere, amikor a sámán egész valójában "nÅ‘vé vált", férjhez ment, nÅ‘i munkát végzett, sÅ‘t sokszor hímnemű szellemhez ment férjhez. Ebben az esetben szexuál-patológiai esettel állunk szemben, miként már utaltunk is erre. Meglehet, hogy a társadalom bizonyos fejlÅ‘dési fokán, tehát a kezdeti állapotban és a "nÅ‘sámánkodáshoz" közel, a sámánkodásra elsÅ‘sorban a neurotikus eredetű homoszexualitásra és szexuális aberrációkra hajlamos férfiak jelentkeznek, illetve látszanak alkalmasnak.
A fejlettebb nemzetségi társadalmakban, amelyekben az anyajog minden maradványa elenyészett, a sokszor katonai és egyéb vezetÅ‘ pozíciót is nyújtó sámáni tisztség általában a férfiak kezébe ment át, bár, mint láttuk, egyes dél-szibériai népek sámánjai többségükben nÅ‘k voltak, mint például a karagaszokéi.
Egyébként azok a jakut képzetek, amelyek szerint a sámánok nemre való tekintet nélkül "szülnek", szintén arra mutat, hogy eleinte a sámánok többségükben nÅ‘k voltak.
Világos tehát: a társadalomnak saját pszichikai viharaival szemben való önvédelme megteremtette a sámán intézményét; a sámán eredetileg a hisztériára és egyéb neurózisokra hajlamosabb nÅ‘; késÅ‘bb, mihelyt a sámánság hatalommal járt, a tisztség általában a férfiak kezébe csúszott.

3. A mai Szibéria

Ebben a könyvben sokszor szerepel a jelen idÅ‘.
S mégis azt kell mondanunk, hogy mindaz, amit itt olvashattunk, már a múlté. Akkor is a múlté, ha itt-ott alkalomszerűen még feléleszthetÅ‘, ha itt-ott még élnek olyanok, akik évtizedekkel ezelÅ‘tt aktív sámánok voltak, és most is emlékeznek mesterségükre.
A mai Szibéria többé nem az a könyörtelen, borzalmakkal teli föld, amelynek a történelem folyamán ismerték; többé nem a cárok vesztÅ‘helye, ahová lassú halállal halni küldték a száműzötteket, hogy olyan hóhéroknak adják át, mint a gyilkos sarki hideg, a skorbut, az Å‘rületbe kergetÅ‘ magány.
A mai Szibériát modern vasútvonalak szelik át, s ezeket a vasutakat azok irányítják, vezetik, akik nemrég még sámánjaikat küldték ki dobolni, hogy a szellemektÅ‘l megtudják, mit akarnak legelÅ‘iken a vasútépítÅ‘k. A magasban nem szellemek és sámánlelkek repülnek a "felsÅ‘ világba", hanem lökhajtásos repülÅ‘gépek zúgnak; az egykori lakatlan pusztaságokon termékeny földek terülnek el, és roppant erÅ‘művek termelik az energiát, a modern "jó szellemeket", a tegnapi pásztor és halász szolgálatára. A szűzföldek ma már sok millió tonna gabonát teremnek, és a gyáróriások technikusokat és mérnököket faragnak a vadászok fiaiból és unokáiból.
Szovjet-Szibéria, a szocialista Szibéria az építkezések földje. Aki ma Szibériában jár, mindenfelé hatalmas gépeket és lelkes embercsoportokat lát a tajga rengetegeiben: gépkocsivezetÅ‘k magától értÅ‘dÅ‘ természetességgel mutogatják, hol lesznek a jövendÅ‘ városok.
Ezek a "jósok" nem sámánok. Ők nem a "szellemeket" kérdezték meg, mi lesz holnap, hanem maguk tervezik és terveiket maguk is hajtják végre.
Ebben a Szibériában már nem probléma a féléves éjszaka, sem a fél esztendeig tartó éjféli nap. Irkutszk, Krasznojarszk, Minuszinszk és a többi nagyváros neonfényei beragyogják és nappallá varázsolják a szibériai éjszakát.
A rénszarvastenyésztÅ‘k gépkocsira és traktorra ülnek; akárhogy verheti dobját, jó táltoslovát a sámán, bizony lemarad a lökhajtásos repülÅ‘gép mögött.
S valóság lett a "felsÅ‘ világbeli" utazás is: Szibéria földje fölött repült el az az ember, aki valóban járt a "felsÅ‘ világban", de táltoslova a rakétameghajtású űrhajó volt.
Szibéria megváltozott, és szinte óráról órára változik tovább.

4. S a tegnapi sámánok?...

Ilyen körülmények között vajon mi lett a sámánokkal?
Mert a feltételek, amelyek sámánná tették Å‘ket, részben ma is fennállnak: a szibériai etnikus alkat, idegrendszerük és pszichikai adottságaik. Ám a külsÅ‘ körülmények megváltozása ezeket a feltételeket is befolyásolja. Ha a természetnek való kiszolgáltatottság megszűnik, ha nincs többé örökös nyugtalanító meglepetés, ha megszűnik a vándorlás, nyilvánvaló, hogy módosul az egyesek által "sarki hisztériának" nevezett neurotikus tünet is. Ma azonban még élnek a tegnapi sámánok, és élnek fiaik, leányaik.
Ők megvannak, csak a "szellemek" változtak meg.
A sámánok ebben a modern, vasútvonalas, neonfényes, repülÅ‘gépzúgásos, filmszínházas, kultúrházas környezetben másképpen festenek. Sikerült megismernem néhány volt sámánt. A burját Hadi magábazárkózó ember. Ideggyenge. Gyakran gyötrik hallucinációk. A beltir Csibadájev egzaltált, embergyűlölÅ‘. Csibadjákov elsÅ‘ látásra lelkibeteg. A szagáj Kizlaszov testileg sem egészséges, állandó fejfájás gyötri. Amíg nála laktam, naponta kellett vizes ronggyal borogatni a homlokát. Borgajakov idegbeteg. A szája tátva, nyelve kilóg és idegesen mozog, mint a kutyáé. A karagasz Kokujev hallgatag, az emberektÅ‘l visszavonuló. Koncentráló készsége hiányos. Minden holdtöltekor a fejét fájdítja. Bolhojev szellemileg feltétlenül fogyatékos, testileg is beteg. A nála töltött néhány nap alatt is igen gyakran eredt el az orra vére. A szojot Ak Nitka embergyűlölÅ‘. Szaldzsak Szüzükpen rángógörcsben szenvedÅ‘ idegbeteg. Családja is beteg: unokahúga csendes Å‘rült.
Nagyrészt tehát idegbeteg emberek, s ezek a rendellenességek minden bizonnyal öröklÅ‘dÅ‘k.
Az idegbetegségen túl azonban vannak a sámánoknak olyan tulajdonságaik is, amelyek bizonyos adottságoknak különösen fejlett fokai. Így például az öreg Hadi messze szárnyaló, csengÅ‘ baritonhangon énekelt, a nyelvlógató Borgojakov kiváló táncos volt, Bolhojev a legigényesebb színészi alakításban részeltetett, Kizlaszov lenyűgözÅ‘ ereje alól magam sem tudtam szabadulni.
Sohasem felejtem el azt a néhány éjszakát Kizlaszov jurtájában. Milyen költÅ‘ien beszélt a tűzben pattogó nyírfák, cédrusfenyÅ‘hasábok lángjának táncáról, milyen gazdag képzeletrÅ‘l tanúskodtak a falon rezgÅ‘ árnyékokról elejtett szavai! Milyen magávalragadóan mesélt Kokujev tajgai utunkon a vörös és fekete forrásokról, patakokról, teliholdról és napfelkeltérÅ‘l, a harmatcseppeken játszó napsugárról!
A szárnyaló képzelet, a szuggesztív elÅ‘adásmód, a fejlett esztétikai érzék mindig is emelte a sámán rangját.
A sámán a maga környezetében sámán és egyúttal művész, de a "révülések", a kimerítÅ‘ szertartások hosszú sora után nem marad belÅ‘le más, csak egy idegroncs. De mi történik az ilyen "sámántehetségű" emberrel más körülmények között?
Nos, a "sámánnemzetségek" ivadékait a mai Szibériában más "szellemek" hívják el és választják ki.
Irkutszkban találkoztam egy nyelvésznÅ‘vel, aki a burját és mongol nyelvet és költészetet kutatta: Saraksinovának hívták. Maga is burját volt, és burjátok között akadtam rá Saraksin sámán nevére: a kiváló nyelvész ennek a Saraksin sámánnak az unokája volt.
Kizilben az ottani színház egyik neves színészével találkoztam, Kökóllal, akinek anyja híres sámán volt. Kökólt is elhívták a "szellemek"... Ezek a szellemek azonban a szocialista kultúra szellemei voltak. Kökól "Å‘sszellemét" Sztanyiszlavszkijnak hívják. Ő már nem "betegedett bele" a hívásba. Tehetségével pedig nem babonát és sötétséget, hanem kultúrát és világosságot terjeszt.
Így lesznek a sámánok utódaiból tudósok, költÅ‘k, színészek, nagy művészek - ha tehetséges emberek. Ha pedig terheltséggel és idegbetegséggel jönnek a világra, a modern orvostudomány meggyógyítja Å‘ket. De nem "síppal, dobbal, nádi hegedűvel".
A samanizmus emléke pedig megmarad a késÅ‘ unokák számára, hogy lássák, mennyi gyötrelem és mennyi küszködés szegélyezte az ember útját, amíg végleg elűzte a "gonosz szellemeket".
Mert el fogja űzni. Nemcsak Szibériából - az egész emberlakta világból.

Vissza az oldal tetejére

 

Képek

 

Vissza az oldal tetejére

UTÓSZÓ

A magyar tudománynak kevés olyan odaadó, önfeláldozó munkása volt, mint Diószegi Vilmos. Rövid élete példája az elhívatott tudósnak, akinek életcélja a tudomány elÅ‘bbrevitele. Eredményeinek jelentÅ‘sége, munkáinak tudománytörténeti hatása ma még le nem mérhetÅ‘. Az utána maradt hatalmas anyag, könyvek, tanulmányok, forrásgyűjtemények méltatása a szakemberek dolga. Az alábbi pár oldalon mint tanú szeretném felidézni nem távolodó, élÅ‘, kedves alakját.

*

1923. május 2-án született Budapesten. Édesapja műszaki rajzoló volt, édesanyja otthon nevelte két gyermekét, fiát és nála hét évvel fiatalabb lányát. A két világháború közötti gazdasági helyzetet, mint annyi kis fizetésű tisztviselÅ‘ család, Å‘k is megérezték; Diószegi gyermekévei alatt a család anyagi helyzete nem volt könnyű.
Ahogy Å‘ is emlékezett rá, s ahogy családtagjai is mondták, igen élénk fantáziájú kisgyermek volt. Szerette a mesét, külön álomvilágot épített ki magának, saját maga által kitalált történetekkel, szereplÅ‘kkel, helyszínnel, ennek folytatásaképpen pajtásaival késÅ‘bb legkedvesebb játéka a kalandos történetek, indiáncsaták eljátszása volt. Bár kinézetre rendkívül egészségesnek látszott, gyermekkorában sokat betegeskedett. A gyakori betegségek alatti szobafogság hosszú, tétlen napjai rendkívül fájdalmas emlékként maradtak meg benne, ilyenkor képzeletéhez menekült. Szülei sokat aggódtak egészsége miatt, amelyet csak egy hosszabb, nyelvtanulással egybekötött ausztriai nyaralás hozott helyre. MegerÅ‘södése után osztálytársai szerint is a gimnáziumban a legjobb tornászok, atléták közé került, kitűnÅ‘en korcsolyázott. A mozgás, a sport iránti szeretete élete végéig megmaradt.
Korán kezdett el olvasni. Mint kisfiú, a meséskönyvek után elsÅ‘sorban kalandos történeteket (Verne, Cooper, May). Hogy pontosan mikor kezdett el érdeklÅ‘dni - gyermeki korának megfelelÅ‘ szinten - a magyar történelem, a magyar "Å‘svallás" iránt, azt Å‘ maga mondja el Sámánok nyomában Szibéria földjén című útleírásában. A kisfiút, aki akkor 7-8 éves lehetett, édesapja névnapi ajándékként elvitte az "Angolparkba", ahol a látványosságok mellett Feszty Árpád híres Körképét is megtekintették. Az apai magyarázat nyomán megelevenedett a magyarok bejövetele, a fehér lovat áldozó táltos. Ez a teátrális, történetietlen kép örök nyomot hagyott a fogékony gyermeki lélekben. Mikor errÅ‘l a gyermekkori emlékrÅ‘l beszélt, azt is elmondta, ekkor tudatosult elÅ‘ször benne, hogy Å‘ magyar, vagyis egy olyan néphez tartozik, amelynek a múltja, a látott kép alapján, izgalmas, titokzatos, nem mindennapi. Gyermeki büszkeség töltötte el. Ugyancsak a már említett útleírásban írja, hogy az elemi iskolában büntetést kapott a tanítótól, mert óra alatt verset költött a pogány magyarokról. KésÅ‘bb kamasz korában, természetesen Å‘ is írt verseket, éppen olyan naivakat és botladozóakat, mint kortársai, de
a szerelmes és filozofikus versek között szép számmal olyanok is vannak, amelyekben - leginkább Adyt próbálva utánozni - a magyarokkal, az elÅ‘dökkel, a misztikus régi hittel foglalkozik. Bár ezek az érzelmek, ha megváltozott formában is, élete végéig meghatározták, nem volt elfogult a magyarsággal szemben, nem volt nacionalista, nem volt részrehajló. SÅ‘t. Mint néprajzkutató, éppen a magyar hitvilág romantikus, tudománytalan, misztikus irányzatait, a "büszke" kelet mítoszát oszlatta el szigorúan tudományos alapokon álló munkáival. Mint ember nemcsak a magyar, hanem a zipszer Å‘seit is emlegette, kiktÅ‘l - úgy vélte - rendkívüli szorgalmát, a tudományos munkánál oly fontos lelkiismeretességet örökölte.
Diószegi Vilmos a gimnáziumban nem volt jó tanuló. Ha középiskolai bizonyítványát nézzük, ma annak alapján aligha kerülhetne be az egyetemre, csakúgy, mint más jeles tudósaink sem. Ám ennek nem képességeinek hiányos volta, vagy kevés szorgalma volt az oka, hanem az, hogy érdeklÅ‘dése igen korán szakosodott. A gimnáziumi évek alatt, titokban, szüleit sem tájékoztatva, elkezdett japánul, törökül tanulni. Már érettségi elÅ‘tt próbált tájékozódni a magyar hitvilágra vonatkozó fontosabb művekrÅ‘l, s amennyiben tudta, megszerezte és elolvasta ezeket, csakúgy, mint a híres útleírásokat,
a felfedezÅ‘k életrajzait, elsÅ‘sorban KÅ‘rösi Csoma Sándorról olvasott el mindent, ami csak a keze ügyébe akadt. A történelemórákon is kitűnt különleges érdeklÅ‘désével, s érettségi vizsgáján, szerencsés véletlen folytán, az elnök Németh Gyula professzor, a turkológia neves kutatója elÅ‘tt csillogtathatta meg ismereteit a nomádok életformájáról, kultúrájáról, harci-stratégiájáról. Ez a felelet a professzorban maradandó nyomokat hagyott. Tanárai természetesen különbözÅ‘képpen vélekedtek róla. Volt, aki álmodó, figyelmetlen diákot látott benne, de voltak olyanok is, akik megérezték benne az elhivatottságot. Egyik legkedvesebb tanára Lakatos László, akivel élete folyamán továbbra is kapcsolatban maradt, például sohasem követelte meg tÅ‘le idÅ‘t rabló "memoriterek" megtanulását, ezekbÅ‘l sohasem feleltette.
Érettségi után szülei szívesen látták volna, ha elhelyezkedik és némiképp könnyít a család anyagi helyzetén, de Diószegi elhatározta, hogy tudományos szinten foglalkozik az Å‘t érdeklÅ‘ kérdésekkel, s tudta, ennek egyetlen módja az, ha az egyetemen folytatja tanulmányait. Miután felvették oda a BelsÅ‘-ázsiai, a Török Filológiai-, és a Magyar Őstörténeti Intézet hallgatója volt elsÅ‘sorban. A tanári diploma megszerzésérÅ‘l lemondott. Ebben az idÅ‘ben ez a tette nagy könynyelműségnek számított, hiszen így az egyetem elvégzése után csak tudományos pályán helyezkedhetett el, ami a lehetetlenséggel volt egyenlÅ‘: de Å‘ tudatosan vállalta azt a kockázatot, hogy csak "szibériai nyelvészetbÅ‘l" és "magyar Å‘störténetbÅ‘l" kapjon képesítést. Az egyetem végzése mellett, hogy szüleit ne terhelje, az egykori csepeli Weiss Manfréd gyárban vállalt délelÅ‘tti adminisztrációs munkát. Ez a hivatali munka saját bevallása szerint rendkívül nyomasztotta, lelkiismerete nem engedte meg, hogy ne végezzen jó munkát, de gondolatait tanulmányai foglalták le, s alig várta már a délutáni órákat, amikor rohanhatott az egyetemre. Szerencséjére a számára legfontosabb egyetemi elÅ‘adásokat délután tartották meg. Legtöbbet a BelsÅ‘-ázsiai Tanszéken tartózkodott, amelynek ekkor Ligeti Lajos professzor volt a vezetÅ‘je. Doktori diszszertációját is Ligeti Lajos professzor úrhoz írta, mandzsu-tunguz nyelvészeti témából. A felszabadulás után még nehezebb volt az élet a háború sújtotta országban. Az ország tudományos apparátusát újra kellett szervezni. A doktorátus után, mint fizetés nélküli gyakornok egy darabig a BelsÅ‘-ázsiai Tanszéken maradt. Végülis l947-ben a Néprajzi Múzeumba kapott kinevezést, az ún. Ázsiai Gyűjtemény kezelését bízták rá. A múzeumi munka új volt számára, de hamar beletanult. Rendkívül értékes anyagot kapott a keze alá; ezek közül elsÅ‘sorban a Baráthosi Balogh Benedek által gyűjtött nanaj tárgyakat kell kiemelni, nevezetesen a gyógyító amuletteket. A nanajok (goldok) a mandzsu-tunguz nyelvcsaládhoz tartoznak, amelyrÅ‘l disszertációját írta. Ezeknek a tárgyaknak a kapcsán fordult elÅ‘ször aktívan a néprajztudomány felé. Az egyetemen mint nyelvész kitűnÅ‘ filológiai iskolát járt végig, amelynek módszerét néprajzi stúdiumainál is érvényesítette. Nem véletlen tehát, hogy elsÅ‘ önálló tanulmánya Baráthosi Balogh Benedekkel, a kutatóval foglalkozik, majd ezt követÅ‘en a nanaj gyógyító amuletteket dolgozta fel több írásában is. Néprajzi munkásságát mindvégig segítette, erÅ‘sítette a különbözÅ‘ szibériai népcsoportok nyelvének ismerete, amely nemcsak a tárgynevek "megfejtésénél", de késÅ‘bbi munkáinak során hosszú, összefüggÅ‘ szövegek, énekek megértésénél, lefordításánál és értelmezésénél is segítségére volt. Ugyancsak korai cikke foglalkozik a mandzsu-tunguz sámántükrökkel, ez az elsÅ‘ sámánizmussal foglalkozó tanulmánya. A néprajz mellett nem hagyja abba a nyelvészetet sem, elsÅ‘ múzeumi éveiben írja az uráli halnevekrÅ‘l és azok mandzsu-tunguz kapcsolatairól szóló művét.
Már egyetemi évei alatt is, de a Néprajzi Múzeumba kerülésekor még inkább, mondhatnánk tudományos pályafutása kezdetétÅ‘l foglalkoztatják a nyelvészeti problémák mellett a magyar népi hitvilág és az ázsiai népek hitvilága között feltételezhetÅ‘ rokonság kérdései. Ezt a témát elÅ‘tte már többen érintették, tanulmányozták, de tudományos követelményeknek eleget téve nem dolgozták fel teljes egészében. A Szibéria-kutatás mellett, amelyet egyre jobban leszűkített a szibériai hitvilág, röviden a sámánizmus kutatására, elkezdte rendszeresen gyűjteni a magyar hiedelmeket, szokásokat, s azokat a jelenségeket, amelyek feltehetÅ‘en rokon vonásokat mutatnak. Rendkívül nagy irodalmat tekintett át; mindent elolvasott, ami csak elérhetÅ‘, megszerezhetÅ‘ volt számára a szibériai néprajzi irodalomból. Már ebben az idÅ‘ben is jól olvasott oroszul, állandóan fordított, az orosz nyelvű samanizmusra vonatkozó irodalmat kicédulázta, rendszerezte.
A szibériai anyaggyűjtéssel párhuzamosan kezdte el az egész magyar nyelvterületre kiterjedÅ‘ néphit gyűjtést, a magyar és a szomszéd népekre vonatkozó néprajzi irodalom áttekintését, számbavételét. Bejárta az ország hagyományÅ‘rzÅ‘ vidékeit. Valamennyi gyűjtÅ‘útját felsorolni lehetetlen, de többek között alapos gyűjtést végzett a bukovinai, moldvai székelyeknél, a mátravidéki palócoknál. Két nagy gyűjtÅ‘út alkalmával a Dunántúlon az északi-, nyugati- és keleti területeik hagyományos hitvilágának anyagát dolgozta fel. Több faluban munkálkodott a Duna-Tisza közén, a Duna mentén. Igen részletes gyűjtéseket végzett MezÅ‘kövesden, a Nyírségben, Abaúj és Zemplén megyében, s Szatmárba is ellátogatott. A határokon túl a Csallóközben, Gömörben és Nyitra környékén többször járt a magyar falvakban. A terepen szerzett anyag jelentÅ‘s részét publikálta.
Tulajdonképpen a két nagy pólus: a Szibéria néphitére vonatkozó irodalom és az összegyűjtött magyar néphit-anyag összevetésébÅ‘l készült el a honfoglaló magyarok hitvilágára vonatkozó könyvének több nagy lélegzetű elÅ‘tanulmánya, mint például A viaskodó táltosbika és a sámán állatalakú életlelke, Adatok a táltos révülésére, A halottlátó. Ha látszólag csak magyar néphittel kapcsolatos jelenségeket publikált - A bukovinai boszorkányok kapcsolata az állatokkal, Dobbal való kötés oldás, Nem halt meg, csak elrejtezett -, tanulmányának témája akkor is vonzotta az összehasonlító szibériai anyagot. Menet közben megszületett az egész témakör alapvetÅ‘ módszertani cikke is, amelynek nemcsak a tudományos módszer tisztázása volt a célja, hanem a téma kényességének és félreérthetÅ‘ségének a kivédése is. A honfoglaló magyar nép hitvilága (Å‘svallásunk) kutatásának módszertani kérdései.
Kandidátusi disszertációjában összesítette, véglegesen megfogalmazta a kutatott témát: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben. Diószegi ebben a könyvében bebizonyítja, hogy a magyar népi kultúrában (elsÅ‘sorban a magyar néphitben) bár töredékesen, több jelenségre szétszabdalva, de megmaradt a pogány magyarság egykori vallásának az emléke, töredéke. A sámán egyes jellemzÅ‘ tulajdonságai, a boszorkány, a táltos, a halottlátó alakjában részlegesen tovább élnek.
A sámándob emléke hiedelemmondákban, gyermekmondókákban, játékokban maradt fenn. Módszertani cikkében felállított szigorú követelményeit egész terjedelmes munkájában következetesen alkalmazta, szinte a szÅ‘rszálhasogatásig pontosan. Nem engedett a romantikus elméletek csábításának,
a bizonyíthatatlan intuíció vonzásának. A kezdeti kételkedések éppen e tanulmány szigorú filológiai alaposságának következtében elhallgattak, bizonyított feltevéseit általában elfogadták.
l957-ben nagy fordulat következett be az életében, amely egész további tudományos munkájára meghatározó lett: a már évek óta kért, tervezett Szovjetunió-beli tanulmányutat megkapta. A tanulmányút idÅ‘tartama 3 hónap volt. Tulajdonképpen igen szerencsés idÅ‘ben érkezett ez a lehetÅ‘ség, kandidátusi értekezését lezárta, új, nagyobb lélegzetű témába még nem kezdett bele. Várva-várt szovjet ösztöndíjának végtelenül örült, legnagyobb vágya teljesedett be. Bár a magyar néphittel is szívvel-lélekkel foglalkozott, egy percre sem feledkezett meg korábbi terveirÅ‘l, Szibéria-kutatónak vallotta magát. Már indulásakor elhatározta, hogy tanulmányútja tovább fog tartani, mint 3 hónap. Rendkívül nagy tervekkel indult el, a gazdag leningrádi és szibériai múzeumok sámánizmussal kapcsolatos anyagát kívánta lefényképezni, a tárgyleírásokat lemásolni, az adattárakban fellelhetÅ‘ írásbeli és hanganyagot számba venni. Ezeken kívül a sámánizmus minden ott fellelhetÅ‘ irodalmát is meg akarta szerezni eredeti példányban vagy mikrofilmen. Bár kiküldetése csak Leningrádba szólt, eltökélt szándéka volt az is, hogy ha lehetséges, csatlakozik egy szibériai expedícióhoz. Meg akarta ismerni azt a földet, azt a kultúrát, amelyrÅ‘l annyit tudott, olvasott, írt, azokat az embereket, akikhez tulajdonképpen gyermekkora óta készülÅ‘dött. Bár terveinek felét sem mondta el még legjobb barátainak sem, mindenki lehetetlennek tartotta kintmaradásának, terepmunkájának megvalósulását.
Rendkívüli akaraterÅ‘vel, szívóssággal, lemondással, a tudomány bűvöletében, elsÅ‘sorban a magyar tudomány gazdagodását szem elÅ‘tt tartva, emberfeletti erÅ‘feszítések árán mégis megvalósította elképzeléseit. Odakint is talált támogatókra, jó barátokra, tudóstársai megértették törekvését, segítették. Kinti barátai közül meg kell említeni V. N. Csernyscov professzort, az azóta már elhunyt régész-néprajzos szakembert, aki elsÅ‘sorban a finnugor népekkel foglalkozott és a már szintén halott Dolgih professzort, aki Szibéria történetének volt a szakembere. A régész Okladnyikov,
a néprajzkutató Tokarjev professzor szintén sokat segítette, s támogatták Å‘t fiatalabb kollégái is, olyanok is, akik nemcsak kutatói, de tagjai voltak a szibériai népeknek.
A hivatalos idÅ‘ lejárta után diákszállókban lakott, hogy pénze minél tovább kitartson, szinte éhezett. Így 3 hónapos ösztöndíjából s a hazai hivatalos szervek küldeményeibÅ‘l egy és egynegyed évig kint tudott maradni a Szovjetunióban.
Legtovább Leningrádban dolgozott, de a krasznojarszki, novoszibirszki múzeumok anyagát is sikerült lefényképeznie, s a kapcsolódó adatokat kimásolnia. Összegyűjtötte a sámánizmus orosz nyelvű bibliográfiáját, eredeti példányban vagy mikrofilmen hazahozott ritka, Magyarországon nem ismert könyveket.
Kétszer is eljutott Szibériába: l957 kora Å‘szén és l958 nyarán. l957 Å‘szén a burjátok között járt. Tolmácsa az irkutszki egyetem docense Saraksinova asszony volt, akinek Å‘sei között szintén voltak sámánok. A burját nemzetiségű, burját irodalommal foglalkozó tudósasszony késÅ‘bbi élete folyamán is mindig, mindenben segítette Diószegit, egyik legjobb barátja lett.
Diószegi a burjátok között találkozott elÅ‘ször sámánnal, nevezetesen Hadi sámánnal, aki bizalommal fogadta a gyűjtÅ‘t, fiának szólította, emlékül sámándobot faragott neki. Ez az elsÅ‘ találkozás meghatározta a gyűjtÅ‘ viszonyát késÅ‘bbi adatközlÅ‘ihez is, a volt sámánok szerették, megnyíltak neki, nagyon ritkán volt visszautasításban része. A burjátok után Krasznojarszkon keresztül az abakáni szibériai törökök között több sámánt ismert meg, egymás után vette fel magnetofon szalagra a sámánénekeket, jegyezte fel a szertartásokat, a sámán-képzeteket. Fényképsorozatot készített a sámán fejdíszek, ruhák készítésérÅ‘l. Rendkívül érdekelték a sámánok testi és lelki jegyei, meglepte Å‘t egyes adatközlÅ‘inek magas intelligenciája.
ElsÅ‘ szibériai útja után nem tért vissza Budapestre, bár küldetése régen lejárt, mégis úgy határozott, a telet Leningrádban tölti: folytatja a múzeumi anyag másolását, fényképezését, abban reménykedve, hogy a következÅ‘ nyáron megint eljut Szibériába s újra a terepen dolgozhat. Ezzel az elhatározással rengeteg munkát, aszkézist vállalt. Újra diákszállásokon élt, keveset evett, kora reggeltÅ‘l késÅ‘ éjszakáig dolgozott. Ruházata sem volt megfelelÅ‘ a kemény északi télhez.
Terve sikerült, júliusban indult el második szibériai útjára. Krasznojarszkban megállva, egy darabig a múzeumban dolgozott, innen indult a belsÅ‘-ázsiai törökség egyik legkisebb népcsoportjához, a karagaszokhoz. Az itt végzett gyűjtés szerencsés körülmények között folyt, igen eredményesen.
A karagasz sámánhitrÅ‘l elÅ‘tte nem folytattak kutatásokat.
A szokásos kérdések mellett a sámánság örökölhetÅ‘ségének a lehetÅ‘ségeit is vizsgálta. Szovjet geológus csoporttal került össze, akik önzetlenül segítették munkájában. A karagaszoknál töltött napokat sok kedves epizód tarkította: sikertelenül próbálkozott a rénszarvas lovaglással, az Å‘serdÅ‘ben mohából tüzet próbált gyújtani, nem nagy sikerrel. Megismerkedett egy rendkívül értelmes sámánnal, Kokujevvel, akinek nemcsak vendégszeretetét, de teljes bizalmát is élvezte. Útleírásában közölte Kokujev fényképét és öltözet-avató énekét, amelyet Csanádi Imre öntött a nyers fordításból végleges formába. Kokujevet közel érezte magához. Elmondta, hogy arca, magatartása, gondolkozása emlékeztette magyar falusi adatközlÅ‘ire.
Irkutszkba visszatérve részt vett Okladnyikov professzor egyik ásatásán az Oka folyó partján, ahol módjában volt egy bronzkori sziklarajzot is megtekinteni, s ezen egy sámándob-ábrázolást felfedezni. Irkutszk után, bár pénze fogytán, kutatóútra indult a tuvai szojotok közé. A múzeumban barátokra talált, akik hozzá segítették, hogy a helyi lapba cikket írjon, részt vegyen egy ismeretterjesztÅ‘ film forgatásán. Az így szerzett pénzen eljutott nemcsak az erdei rénszarvastartó szojotokhoz, hanem a síkvidékiekhez is, ahol elÅ‘ször lehetett tanúja egy sámánasszony extázissá fokozódó szertartásának. Azt a páratlan éneket, amely e szertartást kísérte, sikerült magnetofonszalagra rögzítenie. l958 szeptemberében tért haza Budapestre megromlott egészségi állapotban. A gyűjtött anyagon és a tárgyfotókon kívül a Néprajzi Múzeumnak sok és igen értékes sámántárgyat hozott.
Hazaérkezése után fogott neki a régen megálmodott "Sámán Archívum" megalkotásának. A rendkívül értékes szibériai anyag láttán a MűvelÅ‘désügyi Minisztérium, valamint a Magyar Tudományos Akadémia pénzt adott annak feldolgozására, rendezésére, amelyhez nagy körültekintéssel kezdett. Az elÅ‘hívott fényképeket kartonra ragasztotta, a kartonok hátára a tárgyakra vonatkozó adatokat gépeltette. Már Szibériában igyekezett a megmaradt tetemes szöveget, a sámánénekeket oroszra, illetve magyarra lefordíttatni, szibériai népcsoportokhoz tartozó vagy a helyi nyelvet ismerÅ‘ tudományos kutatók segítségével itthon egyedül fordította. A sámánénekek dallamait lejegyeztette, gyűjtÅ‘füzeteit legépeltette, rajzait lerajzoltatta. A sámán irodalom mikrofilmeit elÅ‘hívatta. A hatalmas anyag rendezését és rendszerezését egyedül végezte.
A páratlan gyűjtemény egyre-másra vonzotta a külföldi kutatókat. Hosszú távon terve tulajdonképpen ez is volt: "Budapest lesz a sámánkutatás központja - mondta - mert itt nemcsak egy múzeum anyaga, de az egész világon fellelhetÅ‘ sámánizmusra vonatkozó forrásanyag megtalálható lesz." Az Archívum gazdagításán, teljessé tételén következetesen dolgozott. Az isztambuli, a bécsi, a párizsi, a lipcsei, a skandináv államokban és más nyugati múzeumokban lévÅ‘ sámán tárgyakat, kéziratokat, s az ide kapcsolódó adatokat vagy személyesen, vagy levelezés útján szerezte meg. Ezeknek az utaknak egy részét saját maga fedezte. Japánból, Amerikából is kapott fényképeket, adatokat, könyveket.
ElsÅ‘ és második szibériai gyűjtÅ‘útjának tudományos eredményeit több jelentÅ‘s tanulmányban publikálta: Az északkeleti szojotok sámánhitéhez, A karagasz sámándob készítésének módja, A karagasz sámánhit etnikai egyöntetűségének kérdése, A tuva sámánhit interetnikus kérdései, A szamojéd kultúra emlékei a sámánizmusban a keletszajáni népeknél, A szelkup sámándob interetnikus összefüggései stb. Ezek a tanulmányok már tükrözik Diószegi szibériai kutatásának távolabbi céljait. A sámánhit kutatása nála nemcsak a szibériai népek valamikori hitvilágának feltárása volt, hanem a sámánizmust, mint sok archaizmust Å‘rzÅ‘ jelenséget alkalmasnak látta arra, hogy Szibéria Å‘slakossága etnogenetikai kérdéseit megvilágítsa.
196O-ban Mongóliába ment ki három hónapra, ahol a mongol sámánizmust és a sámánizmus-buddhizmus egymásra hatását tanulmányozta. A darhatoknál végzett mongóliai terepmunkája már kifejezetten etnogenetikai tanulságokat keresett.
Második Szovjetunió-beli útja elÅ‘tt megszervezi és szerkeszti a Glaubenswelt und Folklore der sibirischen Völker című tanulmánykötetét. Ebben a világ jelentÅ‘s Szibéria-kutatóinak tanulmányait gyűjti össze és jelenteti meg, hogy ezzel is erÅ‘sítse Magyarország helyzetét a nemzetközi Szibéria-kutatásban.
Második Szovjetunió-beli tanulmányútja, illetve harmadik szibériai útja nem sikerült olyan jól, mint az elsÅ‘. Bár l964-ben Leningrádban több hónapig dolgozott, a múzeumi anyaggyűjtést nem tudta teljesen lezárni. Szibériai gyűjtÅ‘útja pedig terveihez viszonyítva szintén töredékes maradt. A terepmunkát adminisztratív okok miatt megszakítani kényszerült, betegség is kínozta. Szinte a felismerhetetlenségig lefogyva, megváltozva érkezett haza.
Többször nem jutott el hosszabb tanulmányútra, sem a Szovjetunióba, sem Szibériába, bár meghívták a novoszibirszki egyetemre vendég-elÅ‘adónak, s a Magyar Tudományos Akadémia kétszer is megadta neki a hosszabb idÅ‘tartamú szovjet ösztöndíjat. A szibériai terepmunka hiánya rendkívül megnehezítette célkitűzéseinek megvalósítását, alapjaiban rendítette meg tudományos tervét, életének további menetét. Új helyzete állandóan nyomasztotta, mégis tovább dolgozott szibériai anyagával, így született meg az Evenki sámándobok, A baraba törökök iszlám elÅ‘tti sámánizmusa és etnogenetikai tanúságai.
Még 1962-ben e nagysikerű könyvben foglalta össze a sámánizmust. A szibériai népek etnogenetikai kérdéseivel foglalkozott akadémiai doktori disszertációja is, amelyet halála miatt már nem tudott befejezni. Életének utolsó évében készült el a második sámánizmusról szóló tanulmánykötet is, amelyet halála után jelentettek meg. A magyar néphit és a sámánizmus összehasonlítását szibériai és mongóliai gyűjtései alapján tovább szélesítette, (A magyar néphagyomány és a sámánhit kapcsolata) sÅ‘t egyik utolsó cikkében már a honfoglaló magyar hitvilág történeti rétegeit próbálta szétválasztani. (A honfoglaló magyarság hitvilágának történeti rétegei. A világfa.)
Halála elÅ‘tt még az a megtiszteltetés érte, hogy az Encyclopaedia Britannica számára felkérték a "Sámánizmus" címszó összefoglalására, amit megírt, de megjelenését már nem érte meg. Mindenki azt gondolhatná, hogy a szibériai, illetve a magyar hitvilág összehasonlító vizsgálatának hatalmas anyaga egész kutatási idejét lefoglalta. Korántsem volt így. A sámánizmus és az ezzel kapcsolatos etnogenetikai problémák mellett szinte azonos intenzitással dolgozott a magyar hitvilág témakörében is. Személyes gondjának tekintette a magyar néphit kutatását, s ennek nemcsak a sámánizmussal összefüggÅ‘ rétege izgatta, hanem az a kérdés is, hogy a magyar néphit hogyan viszonyul az összeurópai néphithez,
a honfoglaló magyarság mit tett magáévá az itt talált és a magyarságba beolvadt népek szellemi kultúrájából, mit vett át a jelenlegi szomszédos népektÅ‘l. Nagyon egyoldalú lenne képünk a magyar néphitrÅ‘l - hangoztatta - ha csak a sámánizmussal kapcsolatos oldalát vizsgálnánk. Ezt az "ellentétes" célt szolgálta a Luca-napi szokásokkal foglalkozó több tanulmánya és ugyane témakört összefoglaló, halála miatt befejezetlen könyve is.
A magyar néphitet - akárcsak a sámánizmust a szibériai népeknél - archaizmust Å‘rzÅ‘ jellege miatt alkalmasnak találta etnogenetikai problémák megoldására a magyar nyelvterületen. Szinte egyedülálló kísérletképpen a palóc népcsoportot, a palóc kultúrát egy mitikus lény, a "markoláb" megléte vagy hiánya alapján próbálta körülhatárolni. Az etnogenetikai, vagy ahogy Å‘ mondta "etnokulturális" problémák éppen úgy érdekelték a magyar nyelvterületen, mint Szibériában. Ez volt az oka annak is, hogy igen sokat gyűjtött a magyarországi nemzetiségek körében. Élete utolsó munkaképes hónapjaiban a horvátoknál, szerbeknél vizsgálta a hiedelmeket, szokásokat.
A néphit gyűjtést, akárcsak Szibériában, fáradhatatlanul végezte, sok esetben türelmetlenségében gyalogolva, szállásával nem törÅ‘dve járt faluról-falura. Felmérve, hogy minden erÅ‘feszítése ellenére nem tudja áttekinteni a magyar nyelvterület anyagát, megszervezte az országos népi gyűjtÅ‘hálózatot, munkatársakat toborzott, megindította a Néphit Archívumot.
Az anyaggyűjtést majdnem olyan fontos feladatnak tekintette, mint a tudományos feldolgozó munkát. MeggyÅ‘zÅ‘dése volt, hogy generációjának a feldolgozó munka mellett égetÅ‘en sürgÅ‘s feladata a még meglévÅ‘ anyag összegyűjtése és feltárása is. Ugyanilyen fontosnak tartotta a néprajzi tárgyú archivális anyagok "életrekeltését", számbavételét. Ezért kezdte el Pócs Évával közösen az ún. Gyógyászati Archívumot, amelyben a terepen gyűjtött adatok mellett XVIII-XIX. századi gyógyászati könyvek anyagát is számbavették, kigépeltették és rendszerezték. A Gyógyászati Archívum megvalósítása után már csak töredékesen került sor a Gyógyászati Atlasz megvalósítására, amelynek feladata a gyógyászattal kapcsolatos jelenségek térképen való bemutatása lett volna. EttÅ‘l a munkától még igen sok feldolgozásra váró néprajzi anyagot remélt.
A felelÅ‘sség, amelyet a néprajztudomány egészéért érzett, nemcsak szakterületén belül érvényesült. Még kezdÅ‘ muzeológus korában, mivel szükség volt más irányú munkájára is, szép tanulmányt írt a Velencei tó egyik halász-szerszámáról, majd késÅ‘bb szívesen elvállalta egy falumonográfia építkezésének anyaggyűjtését és feldolgozását is. Alapító tagja, késÅ‘bb szerkesztÅ‘bizottsági tagja volt a Magyar Néprajzi Atlasznak. Részt vett a kérdÅ‘ív elkészítésében, a próbagyűjtéseken, lelkesen töltötte ki a kérdÅ‘íveket, készítette el a térképeket, s kitűnÅ‘ elemzést adott a Magyar Néprajzi Atlasz elÅ‘zetesen megjelent próbatérképeihez.
1963-ban, amikor a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoportja megalakult, az elsÅ‘k között került át ide a Néprajzi Múzeumból. Magával vitte a Sámán Archívum anyagát is.
Legutolsó éveiben még arra is volt ideje, hogy szűkebb tudományszakja múltjába visszapillantson. A magyar Å‘svallást kutató elÅ‘dök munkáiból kiadott szemelvényeket gondozta, válogatta, magyarázta. (Az Å‘si magyar hitvilág) Legutolsó megjelent munkája is a regÅ‘s énekek gyűjtÅ‘jének, Sebestyén Gyulának életrajza volt A múlt magyar tudósai sorozatban.
Korai és váratlan halála számtalan tervének vetett véget. Halála elÅ‘tti hónapokban erdélyi gyűjtÅ‘útra készült, reménykedve abban is, hogy talán a moldvai, bukovinai székely falvakba is eljuthat. A váratlan betegség hirtelen rosszulléttel jelentkezett, amely után még majd 5 hónapig feküdt, a felgyógyulás reménye nélkül. 1972. július 22-én meghalt a magyar és a nemzetközi néprajz veszteségére.
Milyen ember volt? Talán legelÅ‘ször azt kell megemlíteni, hogy rendkívül szerény és csendes. Eredményei, nemzetközi sikerei nem tették büszkévé. SÅ‘t, egyenletes szorgalommal, kitartással, szinte emberfeletti tempóban dolgozott haláláig, nem pénzért, felettesei elismeréséért vagy személyes sikerért, hanem a tudomány érdekében. OsztályvezetÅ‘i státusáról önként lemondott, nem szerette a napi vezetÅ‘i gondokat, csak a nyugalmat, a munka zavartalan örömét kívánta. Legboldogabb akkor volt, ha dolgozhatott, elmondhatjuk, hogy számára a világon a legfontosabb valóban tudományos munkája volt, más alapvetÅ‘en nem érdekelte. ReggeltÅ‘l estig képes volt hónapokon keresztül még az ünnepnapokat is beleértve, íróasztala mellett ülni, egy-egy témán elmélyülten dolgozni, ilyenkor társaságba, vagy szórakozni nem vágyott, sÅ‘t minden ilyen terv zavarta. Ha kikapcsolódást, pihenést ajánlottak, mindig elmondta, hogy neki nincs pihentetÅ‘bb, örömtelibb, mint munkájának végzése, amelyet a saját gyönyörűségére csinál.
Nem volt társasági lény. A sok ember, a konferenciák forgataga zavarta, ha lehet, az ilyen alkalmakat elkerülte, ha ott volt, szinte gátlásosan, visszahúzódva viselkedett, vagy csendesen türelmetlenkedett, idejét sajnálva. Véleményét, érveit mindig alaposan átgondolta, enélkül bizonytalannak érezte magát, éppen ezért nem szeretett spontán vitatkozni, nem volt a gyors riposztok embere. A minden tudományban elÅ‘forduló apró tudománypolitikai események, törekvések, helyezkedések nem érdekelték, ezekhez semmi érzéke nem volt. Ha hallott is valamit, ami másoknak esetleg érdekesnek tűnt, rendszerint mint lényegtelent elfelejtette, képtelen volt helyezkedni.
Az embereket szerette, ha a szeretetet visszakapta, végtelenül boldog volt. Az ok nélküli rosszindulat mindig meglepte. Semmiféle rossz tapasztalat nem tette rosszhiszeművé, ismételten elÅ‘legezte mindenkinek a bizalmát, "nem sérthetek meg senkit bizalmatlansággal" - mondta.
Sok csalódás érte, idÅ‘vel visszahúzódó lett, de nem hitetlen. Bízott a munka jutalmában, a jó viszonzásában. Elég volt egy kedves szó, egy szép gesztus és már igazolva látta hitét.
Mikor a kórházban feküdt és már hetek óta nem tudott beszélni, az ápolónÅ‘vérek mindig kérdezték: "Ugye jó ember volt? Ugye nagyon jó ember volt?" A kérdésre, hogy honnan tudják, így feleltek: "Ilyenkor - mármint a halál elÅ‘tt - mutatkozik meg legjobban mindenkinek a természete, mi ezt meg tudjuk állapítani." A nÅ‘vérek nem tévedtek.
Ha valami bántotta és rosszkedvűvé vált, csak nagyon lassan vallotta ki az okokat, ha tudta, a helyzetet mindig szépítette. Betegséget, testi fájdalmat is igyekezett titkolni.
Ennek a képnek nem mond ellent az, hogy nagyon szeretett élni, élvezte az életet. Bár kezdettÅ‘l fogva kísértette a korai halál elÅ‘érzete, mégis hangoztatta, hogy néki sok évet kell megérni "mert sok dolga van". Kedvelte a mozgást, a sétát, a kirándulást, rendszeresen elutazott a Tátrába, megmászta a legmagasabb csúcsokat is. A természetben otthon érezte magát, nemcsak a gyaloglást élvezte, de az órákig való nézelÅ‘dést, egy növény, egy állat megfigyelését is. - Ő, aki expedíciói alatt olyan fegyelmezetten szabta meg napi élelmezését, tulajdonképpen szeretett enni, élvezte a jó ételeket. Alkoholt csak akkor ivott, ha nem kerülhette ki.
Élete végéig megmaradt benne a kalandkeresÅ‘ gyermek is. Két nagy munka között egy-két nap pihenÅ‘t tartott, ilyenkor moziba ment vagy regényeket olvasott, az útleírások nagyon érdekelték. Aztán megint jött a munka.
Kis számú barátai között jókedvű volt, felszabadultan viselkedett, száraz egyéni humora, szóviccei megnevettették a társaságot. Ha nem volt feszélyezett, a beszélgetéseket, vitákat hallgatva egy-egy találó megjegyzéssel, megfigyeléssel helyre tette, lezárta a témát.
Szerette a zenét, sok népdalt tudott, ezeket szívesen énekelte barátai között. Kedvelte a képzÅ‘művészetet, a halála elÅ‘tti években egyre gyakrabban járt kiállításokra: a teátrális alkotások helyett a halk, lényegre törÅ‘ művészet ragadta meg. Bár a szépirodalomból egy-egy regény nagy hatással volt rá, mégis igazán a versek álltak közel hozzá. Nagyon sok verset tudott kívülrÅ‘l, de ezeket még közvetlen hozzátartozói elÅ‘tt is csak ritkán emlegette, idézte. Éveknek kellett eltelni ahhoz, hogy kiderüljön, mennyire szereti, ismeri például Baudelaire-t.
Érdekelte a világ, az ország, a város alakulása. Örült, ha egy híd, egy épület felépült, vagy egy új szobrot felállítottak. Izgatta hosszú távon is az emberiség jövÅ‘je, Å‘, aki a múlt legmélyebb rétegeit kutatta, kíváncsi volt a futurológia fejtegetéseire, a jövÅ‘t illetÅ‘en is optimista volt.
Családja körében, ha valami gond nem emésztette, természetesen, jókedvűen viselkedett. Élete vége felé optimizmusa, önmagába vetett hite megingott, az, hogy szibériai gyüjtÅ‘útjai, Szovjetunió-beli tanulmányútjai nem ismétlÅ‘dhettek meg, keserűséggel, kudarccal töltötték el. Értetlenül állt
a számára megmagyarázhatatlan jelenség elÅ‘tt.
Amilyen feszélyezett tudott lenni idegen, nagy létszámú társaságban, olyan természetes közvetlenséget mutatott gyüjtÅ‘útjain. A falusiak szerették Å‘t. Képes volt azonnal kontaktust teremteni a legmogorvább "boszorkánnyal" is, a fiatalabb asszonyok évÅ‘déseire mindig megtalálta a megfelelÅ‘ választ. Szeretett falun tartózkodni, úgy tervezte, hogy élete végén, nyugdíjas korát elérve, vidéken telepszik le, ott dolgozik majd haláláig.
Temetésére felutazott egyik legrégebbi és legkedvesebb adatközlÅ‘je, egy Mátra-vidéki öreg palóc asszony is. Az öregasszony a ravatalnál kéretlenül, saját jószántából fennhangon elbúcsúzott tÅ‘le, keresetlen szavakkal megköszönte, hogy: "minket, régi öreg magyarokat megkérdezett a tudományunkról".

Korai halála nemcsak munkás életét és terveit, hanem tudományos hagyatékának sorsát is kétségessé tette.
Az egész Sámán Archívum, az általa hozott tárgyak értelmezése, a sámánénekek szövegének lefordítása, az egész anyag koncepciózus feldolgozása sokoldalú, széles tudású utódot igényelne. Jelenleg ha reálisan mérjük föl a helyzetet, azt mondhatjuk, hogy tudományos hagyatékát csak egy munkaközösség tudná eredményesen feldolgozni. Diószegi Vilmos ugyanis majdnem minden szibériai nyelvbÅ‘l fordított, az igen bonyolult, rögtönzött, sok archaizmust Å‘rzÅ‘ sámánénekek tolmácsolásánál is csak a legritkább esetben szorult segítségre.
Halála után a Sámán Archívumot rendkívül sajnálatos módon ketté osztották, ezzel tulajdonképpen egész koncepcióját és elképzelését figyelmen kívül hagyták. A hagyaték egyik része az MTA Néprajzi Kutató Csoportjában, a másik része a Néprajzi Múzeumban van. Otthon Å‘rzött tárgyai, jegyzetei, fényképei is közgyűjteménybe kerültek. Bár írásba nem foglalta, de szóban többször említette azt a kívánságát, hogy gyűjteményei a közt szolgálják. Sohasem gondolt sok lemondást követelÅ‘ anyagára úgy, mint saját tulajdonára.
Akárcsak rendkívül gazdag, szibériai viszonylatban egyedülálló könyvtára is, mely az MTA Néprajzi Kutató Csoportjának lett a tulajdona. A könyveket szinte megszemélyesítette, annyira szerette, tisztelte. "könyvet nem szabad bántani"
- mondta, ha kifordítva, vagy piszkos helyre tette Å‘ket valaki. Ragaszkodott hozzájuk, öregkorára, falusi magányára "tökéletes könyvtárat" akart összegyűjteni.
Diószegi Vilmos egész életében a magyar tudományért élt, ezért hozott meg számtalan áldozatot, ezért égette el 49 éves korára magát.

Morvay Judit

Vissza az oldal tetejére

<< Vissza