Történelem

Tartalomjegyzék

1. A mohácsi vész

1.1. Részekre szakadástól az egységig

1.2. Mohács után

1.3. Egy ország, két király

1.4. A nevető harmadik

1.5. Kísérlet az egység helyreállítására

1.6. Oda Buda

2. Végvári harcok

2.1. Újabb csalódások

2.2. Végvári erőpróba

2.3. A végvári dicsőség nyomában

3. A hadszíntétrré vált ország

3.1. Táj és ember

3.2. Jobbágy, polgár, nemes

3.3. A nemzetiségi összetétel változásai

3.4. A legnyugatibb Kelet

3.5. Hitek világa

4. Edély a középpontba kerül

4.1. Megszületik az erdélyi állam

4.2. Erdély: lehetőségek és korlátok

4.3. A hosszú háború

4.4. A megújuló Erdély

4.5. A hit szabadságáért és a magyarság fennmaradásáért

4.6. Erdély aranykora

4.7. Erdély tragédiája

5. Felemás győzelem

5.1. Két pogány közt

5.2. Nagyhatalmak politikai játékában

5.3. A török kiűzése

5.4. A török világ hagyatéka

5.5. A győzelem ára

5.6. "Istennel a hazáért és a szabadságért"

 

A MOHÁCSI VÉSZTŐL A TÖRÖKÖK KIŰZÉSÉIG

1. A mohácsi vész

Amikor 1526 tavaszán az országgyűlés ülésezni kezdett, Szulejmán szultán félelmetes hadserege már elkezdte menetelését Magyarország felé. Ehhez képest a mozgósítás bizony megkésett, június 23-án küldték csak szét az írásos parancsokat. Mindenképpen azzal kellett számolni, hogy csak a nagy nyári munkák, az aratás után állhat össze a had. Mindez azt jelentette, hogy nem lehetett a déli végeknél megállítani a törököt, mint tette azt annak idején az idejében felvonuló Mátyás (a Száva egyik oldalán vonulgatott a szultáni, másikon a magyar sereg, s kerülve a nyílt összecsapást, farkasszemet néztek egymással). A törökök most már július elején a Szávánál voltak, két hét alatt elfoglalták Péterváradot, majd Újlakot egy hét alatt. A Dráva eszéki révénél Tomori Pál kalocsai érsek és a nádor, Báthory István meg sem kísérelték az átkelés megakadályozását, olyan nyomasztó volt a törökök létszámbeli fölénye.A mindössze néhány ezer főt számláló királyi sereg július 20-án indult el Budáról, s augusztus elején két hétig Tolnánál táborozott, várva a további csapatok érkezését. A szervezésre mi sem jellemzőbb, hogy a mohácsi csata napján, augusztus 29-én, a cseh-morva csapatok és a német zsoldosok még Győr környékén jártak, a horvát hadak Zágrábnál, az elkésett és egymásnak ellentmondó írásos utasításokat kapó erdélyi vajda csapatai Szegednél...Mohácsnál végül egy kb. 25 ezres magyar sereg állt szemben egy nálánál legalább háromszorta erősebb, harcedzett, tapasztalt, jól felszerelt török haddal. S tegyük hozzá, hogy nem volt igazán alkalmas hadvezér sem a királyi hadsereg irányítására. A Mohács városa déli előterében lévő dombsor előtt sorakozott fel a magyar királyi sereg 1526. augusztus 29. délelőttjén. Délután jelentek meg a rendezetlen sorokban menetelő török katonák, akiket Tomori Pál - kihasználva a váratlan meglepetés lehetőségét - megtámadott. Az első roham sikeresnek is látszott, ám nem volt kellő erő ahhoz, hogy igazán átütő legyen. A szívósan védekező janicsárok, valamint a közben beérkező s bekerítésre induló török szárnyak felmorzsolták a hősiesen küzdő magyar sereget. A lovasság jelentős része még úgy-ahogy elmenekült őket csak a lezúduló nagy eső hátráltatta -, a kétségbeesetten harcoló, elmenekülni nem tudó, részben szekérvárban védekező gyalogságra azonban nagyrészt a pusztulás várt.A huszonkét éves király menekülés közben belefulladt a Csele-patakba. Elesett a nemesség színe-java, köztük a vitézül küzdő Tomori Pál kalocsai érsek, Szalkai László esztergomi érsek, öt püspök, Drágffy János országbíró, aki az ország zászlaját vitte, és még vagy kéttucatnyi főúr - megyék egész sora maradt vezető nélkül.Az oszmánok számára sem került kis véráldozatba a győzelem kivívása. A magyar királyi sereg tisztességgel helytállt, de ilyen erejű ellenféllel szemben nyílt csatában nem lehetett esélye. A szultáni fősereg Európában a 17. század végéig soha nem talált legyőzőre, még a török számára kedvezőtlenebb létszámarányok esetén sem!Szulejmán néhány napig még táborában maradt, aztán elindult Buda felé...

Vissza az oldal tetejére

1.1. Részekre szakadástól az egységig

Európa - és a világ - döntő módon átformálódott 1526-1848 között, e több mint három évszázad alatt. Az öreg kontinens Atlanti-óceán menti államai a felfedezések, a kialakuló gyarmatbirodalom révén olyan gazdasági előnyre tettek szert, amelyet a "szárazföldi" országok képtelenek voltak behozni. Az ipar, a pénzforgalom, a kereskedelem s ezzel összefüggésben a mezőgazdaság fellendülése társadalmi vonatkozásokban is erőteljesen éreztette kedvező hatását. A Habsburg Birodalomba fáziskéséssel jutott el az ipari forradalom, s a konzervatív kormányzat egészen 1848-ig képes volt útját állni a nemességgel szembeni polgári hatalomátvételnek, ami végbement a 17. századi Angliában (még korábban Németalföldön vagy Svájcban), a 18. század végén pedig Franciaországban is.A Habsburg-hatalom a 16. század első felében már-már világuralmi magasságokig jutott V. Károly uralkodása alatt. A spanyol ágtól elváló osztrák Habsburg Birodalom erőit a vallásháborúk, a franciákkal vívott megújuló háborúskodások, az állandó török fenyegetés és a kiújuló harcok kötötték le, földrajzi helyzete mellett ezért sem volt képes bekapcsolódni a világ felfedezésébe, a világkereskedelembe. A 19. század elején már láthatólag leszálló ágba jutott a birodalom, s az európai hatalmi viszonyok egyensúlyának megbomlása már csak idő kérdése volt. A Habsburgok számára a 19. század második felében - fokozatos területvesztéseik, a Német Szövetségből való kiszorulásuk miatt - egyre inkább felértékelődött Magyarország, amely területét és lakosságszámát tekintve is döntő súlyt képezhetett volna a birodalmon belül. Csupán gazdaságilag nem volt elég erős egy ilyen vezető szerephez. Erre a súlyponteltolódásra építhetett volna a bécsi kormányzat, de nem ezt tette, hanem éppen ellenkezőleg, igyekezett azt minden rendelkezésére álló eszközzel megakadályozni.E több mint három évszázadon átívelő korszak fő jellemzője, hogy Magyarország királyai valamennyien a Habsburg-család osztrák ágának (illetve a Habsburg-Lotharingiai családnak) a tagjai, akik egyszersmind cseh királyok, az osztrák tartományok urai, s általában német-római (1806-ig), illetve osztrák (1806-tól) császári címet viseltek. Vagyis Magyarország valójában egy nagy birodalom része lett, s bár sem jogilag, sem ténylegesen beolvasztani nem sikerült, ám valójában mégsem csupán a közös uralkodó személye kapcsolta az országot a birodalom többi részéhez. A birodalmat sosem Magyarországról irányították, hanem általában Bécsből (egyes időszakokban Prágából, az 1848-49-es forradalom idején Olmützből).Annak, hogy Buda nem lehetett birodalmi székváros, a legfőbb oka az Oszmán Birodalom volt, amely a mohácsi csata után másfél évtizeddel később (1541) bekebelezte Budát és az ország középső harmadát. Amikor csaknem másfél évszázad múltán, 1686-ban sikerült felszabadítani, a romhalmazzá lett város már nem mérkőzhetett Béccsel, s a császárvárost úgy-ahogy "utolérnie" csak a 20. század elejére sikerült.A királyi Magyarországon az uralkodó és a rendek között kezdettől fogva azért folyt a harc, az képezte alku tárgyát, hogy a hatalomból melyik mekkora szeletet tud birtokolni. Amíg létezett a részben önálló Erdély, annak puszta léte (s több esetben fegyveres beavatkozása: Bocskai István, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György vezetésével) hathatósan korlátozta a Habsburg királyok önkényes, erőszakos lépéseit.Az 1699-es karlócai béke után a török hatalom már nem jelentett veszélyt Magyarország számára, így már nem volt fontos egy nagyobb birodalmi formáció fenntartása. A Habsburg uralkodók viszont foggal-körömmel ragaszkodtak az ország teljes, fegyverrel megszerzett területéhez (egyes-egyedül maguknak tulajdonítva a törökök fölötti győzelmet).A 18-19. század magyarja számára mindvégig nyitott az a kérdés, hogy Magyarországnak hol a helye: egy olyan birodalomban, mint a Habsburgoké (kihasználva annak esetleges előnyeit), vagy a birodalmon kívül, ahol megszűnnének a terhes kötöttségek, megszűnik a fegyverrel alátámasztott királyi önkény. A korszak elején a Rákóczi vezette szabadságharc célja az ország függetlensége. Ennek kudarca után csaknem száznegyven esztendőn keresztül nem került sor újabb fegyveres próbálkozásra. Magyarország teljes gazdasági és katonai potenciáljával ez alatt az idő alatt lényegében azt a birodalmat védelmezte, amelynek uralkodói időről időre megpróbálkoztak az ország teljes beolvasztásával (ami nemcsak a közigazgatás, hanem a nyelv szintjén - elnémetesítés - is jelentkezett egyes időszakokban).A rendek és a Habsburg-hatalom harcában a magyar autonómia több eleme (pl. nemesi adómentesség, céhes kiváltságok, a megyerendszer) a beolvasztás gátja, de később akadálya lesz a modernizálódásnak, a polgári fejlődésnek is. A 19. század első felében évtizedek kellenek ahhoz, hogy a politikai hatalmat kezében tartó nemesség többségét sikerüljön meggyőzni arról, hogy az ország felemelkedése elképzelhetetlen a nemesi (és egyéb) kiváltságok feladása nélkül, s hogy ez a megújulás a nemességnek is érdeke. Ebben a korszakban többször változik Magyarország európai megítélése. A mohácsi csatavesztés után a sorozatos kudarcok s Buda török kézre kerülését követően Európa arra számít, hogy a török birodalom mihamar bekebelezi a maradék Magyarországot. A hősies és eredményes védelem felkelti az érdeklődést, s csaknem két évszázadon keresztül nem hiányzik az újságokból, röplapokról, könyvekből a török hadszíntér részletes bemutatása.A Rákóczi-szabadságharc idején vonja még magára az ország Európa figyelmét. A 18. században, mint a Habsburg Birodalom része, mintegy eltűnik. Az útleírásokban kuriózumként jelenik meg a magyar puszta, az elvadult táj, a vadban gazdag erdőségek, az ódon városok, a kiváltságait féltékenyen őrző nemesség.A gazdagodó, művelődő Európa azonban soha nem esett ki a magyarok látóköréből. Iparoslegényeink vándorútjukon megismerték, mire jutott a Nyugat. Sokan tanultak a legnevesebb külföldi egyetemeken, értelmiségünk és művelt főuraink lépést tartottak a világgal.

Vissza az oldal tetejére

Magyar huszársisak a 16.sz-ból.

Kataona generációk sora, másfél évszázadon át gyakran zsold nélkül, omladozó falakon állt ellen a meg megújuló török támadásnak a végvárakban.

1.2. Mohács után

A mohácsi síkon alig két óra leforgása alatt drámai fordulatot vett Magyarország sorsa. Nemcsak a király, hanem az ország főméltóságainak egész sora esett el a véres küzdelemben. Sajátos véletlen, hogy az öreg, születésétől kezdve sánta, köszvényes nádor, Báthory István megmenekült, II. Lajos, a fiatal, életerős király viszont vízbe fulladt.A csatavesztés hírére Mária királyné még nem tudva, hogy megözvegyült és udvara menekülni kezdett, mivel Buda várát és a várost nem készítették fel ellenséges támadás visszaverésére. Biztosak lehettek ekkor már abban, hogy a szultán nem áll meg a Dél-Dunántúlon, hanem mihelyt kiderül, hogy nincs többé, aki útját állja, Budáig menetel, ha nem tovább...A sietségben, az eszeveszett kapkodásban, amikor fáklyák fényénél hordták le ládákban a Dunához mindazt, amit sebtében összecsomagolhattak, pótolhatatlan értékek mentek veszendőbe: meg sem kísérelték elszállítani a világcsodának számító királyi könyvtárat, a Corvinát, a fényűző bútorokat, a palota berendezését. A királyi levéltárat (részben) hajókra rakták, ám ez is elpusztult, mivel több dunai szállítóhajó elsüllyedt. Ez azt jelentette, hogy mintegy fél évezred magyar közigazgatási-történeti dokumentumanyaga semmivé lett - a középkori magyar állam működését így véletlenszerűen megmaradt okleveles töredékekből próbálják azóta a történészek rekonstruálni. Leginkább a könnyen mozdítható s legértékesebb ékszerek, ötvösművek, díszruhák, pénzek kerülhettek a menekülő királyné csomagjai közé.Mária királyné, amikor örökre eltávozott a várból, még reménykedett, hogy férje él. Szulejmán is csak szeptember 11-én tudta meg, amikor már seregével Budára érkezett, hogy II. Lajos király meghalt. Csapatai mint rabló hordák özönlötték el a főváros környékét. Megpróbálták egy-egy megrohanással elfoglalni a Duna-kanyarban Visegrád és Esztergom várát - sikertelenül. A szeptember 19-ére elkészült hajóhídon az oszmán csapatok átkeltek Pestre is. Mivel a szultán egyelőre nem akarta birtokba venni, őrséget sem hagyott Buda várában, de mielőtt távozott volna, "maradandó emlékül" felgyújtatta Pest városát. Zsákmányként vitte magával Mátyás király könyvtárának, a Corvinának egy részét, a királyi palota szobrait, egyes berendezési tárgyait, köztük hatalmas gyertyatartókat - amelyek ma is megvannak Isztambulban -, kirabolt templomok arany-ezüst kincseit.Két véres csatáról kell még megemlékeznünk: a Duna-kanyarban fekvő Pilismarótnál a törökök három napon keresztül ostromolták a környék szekérvárba zárkózott lakóit, majd az Al-Dunánál, Pétervárad közelében hasonló hevenyészett erődítményt foglaltak el a szultáni csapatok. Más ellenállással nem találkoztak. Sem az érintetlen horvát, sem a Szapolyai irányította erdélyi csapatok nem próbáltak az oszmán had közelébe kerülni, ami érthető is, hiszen sem külön-külön, sem együtt nem lett volna esélyük a sikerre. A késve érkezett külföldi zsoldoshadak a mohácsi vereségről értesülve visszafordultak...

Vissza az oldal tetejére

II. Lajos holttestének megtalálása


1.3. Egy ország, két király

1526 szeptemberének végére világossá vált: nem kell attól tartani, hogy a szultán megszállja az országot. Az adott helyzetben ez a tény mindennél többet ért, hiszen esélyt adott az újjárendeződésre, az újrakezdésre...A "hogyan tovább" kérdésében a főurak és a nemesség döntő többsége úgy gondolkozott, elérkezett az idő ahhoz, hogy az 1505-ös rákosi országgyűlés értelmében nemzeti királyt válasszanak, s ez nem lehet más, mint az ország leghatalmasabb birtokosa, a mintegy tízezer főnyi érintetlen haderővel rendelkező Szapolyai János. Ezzel szemben a mohácsi csatából szerencsésen megmenekült nádor s több jelentős birtokos (köztük a horvát nemesség) úgy gondolta, a nyomasztó erejű török birodalommal szemben egyedül egy Habsburg király hatalma jelenthet védelmet, s ez Mária királyné testvére, V. Károly német-római császár öccse, Ferdinánd osztrák főherceg, aki az 1515. évi Habsburg-Jagelló házassági szerződésre hivatkozva tekintette magát a trón jogos örökösének.Ferdinánd bizonyos lépéselőnybe került azáltal, hogy október 23-án a cseh rendek királyukká választották. Ez azt jelentette, hogy ő az osztrák tartományok, Cseh- és Morvaország, valamint Szilézia erőforrásaira is támaszkodhatott, s ha ezekhez társítja a Magyar Királyságot, együttesen lényegesen nagyobb területűek, mint II. Lajos király cseh-magyar birodalma volt. Szapolyai Jánosnak ezzel szemben nem volt semmiféle esélye hasonló erőforrások bevonására, legfeljebb sógora, a lengyel király esetleges segítségére számíthatott.II. Lajos ünnepélyes eltemetése után Szapolyai Jánost Székesfehérvárott hívei királlyá választották, s november 11-én meg is koronázták. Ehhez képest meglehetős késéssel, csak december 17-én választotta meg a végül Pozsonyba helyezett kisebb ellenországgyűlés magyar királlyá Habsburg Ferdinándot.Az országnak tehát a tragikus 1526-os esztendő végén két királya lett. János király szinte az egész ország tényleges uraként próbált egyezkedni Ferdinánddal. Hajlandó lett volna az özvegy Mária királynét, Ferdinánd testvérét is feleségül venni (természetesen kosarat kap); elismertetése érdekében és támogatást kérve követségeket indít Európa minden jelentősebb hatalmához.János királyságát elismeri a pápa, a francia király, ám amikor 1527 július elején megindul ellene Ferdinánd mintegy 15 ezer fős hadserege, kiderül, hatalma valójában mennyit is ér: alig egy hónap múlva az egész Dunántúl ellenfele kezén van, s amikor állandó visszavonulás után Tokajnál végre ütközetet vállal, seregét szétszórják.Erdély és Északkelet-Magyarország kivételével Ferdinándot az egész ország tényleges uraként koronázzák magyar királlyá Székesfehérvárott 1527. november 3-án. Ekkor már útban van János királynak az isztambuli szultáni udvarba tartó követe, aki Ferdinánd ellen török segítséget kér. Mire a válasz megérkezik (Szulejmán elismeri az ország független királyának, és katonai segítséget ígér neki Ferdinánd ellen), János egy újabb vereséget követően már kiszorult az országból lengyel területre, ahonnan csak 1528 novemberében térhet vissza.Bizonyos, hogy kényszerhelyzetben választotta a török szövetséget: mivel a francia királytól némi pénzen és diplomáciai támogatáson kívül egyebet nem kapott, s a lengyel királytól sem igen számíthatott többre annál, mintsem hogy menedéket ad neki és híveinek. Ferdinánd is követséget küld Isztambulba uralmának elismertetése érdekében, továbbá háromesztendei fegyverszünetet is kérve. Azonban hadüzenettel felérő elutasításban részesül. Szulejmán szultán és utódai úgy vélik, igazi nagy európai ellenfelük a Habsburg-hatalom, tehát minden erőt és eszközt annak gyengítése érdekében kell bevetni szárazföldön és tengeren, s minden ország, amely a Habsburgok ellenfele, az egyben az oszmánok potenciális szövetségese. Éppen ezért elemi érdekük, hogy minden Habsburg-ellenes erőt támogassanak, a franciákat csakúgy, mint a Habsburg uralkodó ellenfelét, János királyt és utódait.

Vissza az oldal tetejére

Szapolyai János.
A Mohácsi csatavasztés után először őt koronázták királlyá.

Sárospatak középkori lakótornya.
Ide hozta a koronát Perényi Péter koronaőr a Mohácsi csatavesztés után. Máig sem tisztázott körülmények között szerezte meg tőle Szulejmán.

Török lovas egykorú rajza.
A szpáhi annak a birtoknak a fejében katonáskodott, amit a szultántól haszonélvezetre kapott.

NY- Európában készült keréklakatos lőfegyverek.

1.4. A nevető harmadik

Az 1529-es és az 1532-es év jó néhány tanulsággal szolgált Mohács nemzedéke számára. Mindkétszer személyesen a török szultán vezetett hadjáratot magyar földre, szövetségben az egyik magyar királlyal (Jánossal), a másik magyar király (Ferdinánd) ellenében. A két ellenkirály között tehát a nevető harmadik, a szultán járt jól. 1529 előtt az bizonyosodott be, hogy János király nemhogy a török ellen, de a török szultánénál lényegesen kisebb létszámú nyugati sereg ellen sem képes megvédeni az országot. 1529-ben és 1532-ben viszont rádöbbenhetett a magyarság arra is, hogy a hangzatos ígéretek ellenére Ferdinánd sem képes az országot megoltalmazni a török ellenében. 1529-ben hadai feladták Budát, s többi vára is nagyrészt ellenállás nélkül adta meg magát, csupán az ostromlott Bécset tudta megtartani. Az viszont, hogy 1532-ben egy nyugat-magyarországi gyenge, elavult vár és egy kicsiny város (Kőszeg) sikeresen ellenállt a töröknek, arra figyelmeztetett, hogy érdemes a reménytelennek látszó helyzetekben is ellenállni és kitartani. Adott esetben ugyanis az is döntő lehet, ha a török sereg előrehaladását legalább lassítani sikerül.Láthatólag sem az egyik, sem a másik király nem tett semmit annak érdekében, hogy a török ellenében új védővonalat építsen ki, s végképp az álmok világába tartozott a végvári rendszer egykori kulcsának számító Nándorfehérvár visszafoglalása. János, mint kényszerű szövetséges, nem fegyverkezhetett a török ellenében, Ferdinánd tehetetlensége (amiben egyébként az őt üres ígéretekkel biztató V. Károly császár is ludas) annál feltűnőbb. Egyedüli szerencséje Magyarországnak, hogy a szultán sorozatos stratégiai hibákat követett el: Bécs városának elfoglalását erőltette, nem elégedett meg Budával meg az ölébe hulló dunántúli várakkal, sőt azokat sem szállta meg, hanem átengedte János királynak.1533-ban Ferdinándnak sikerült annyit elérnie a Szulejmánnal kötött szerződésben, hogy elismerje magyar királyi címét (bár csak az általa ténylegesen birtokolt észak-magyarországi területeken), neki viszont cserében el kellett ismernie a János királynak átadott területeken ellenfele uralkodói jogait.

Vissza az oldal tetejére

1.5. Kísérlet az egység helyreállítására

1532 után csaknem egy évtizedig nem lépett szultáni had Magyarország földjére. Ez a tény azzal magyarázható, hogy az Oszmán Birodalom nagy kiterjedésének voltak hátrányai is, nevezetesen az, hogy nem volt képes erejét egymást követő évek során keresztül megszakítatlanul egyetlen célterületre (nevezetesen Európára s ezen belül is Magyarországra) összpontosítani, mert belső konfliktusok és más irányú ázsiai (pl. perzsiai) háborúi kötötték le katonaságát.Magyarország számára az a választás, hogy hozzáköti sorsát a Habsburg-tartományokhoz, azzal járt, hogy a hódító török hatalom fő európai szárazföldi célpontjává vált. Ez nyilvánvalóvá lett az 1526 utáni magyar politikai elit számára. Azonban azt is látniuk kellett, hogy önálló Magyarország két császárság (a Habsburg és a török) között megvalósíthatatlan ábránd csupán. Ha pedig választani kell, akkor - úgy gondolták - az ország nem választhatja a töröknek való teljes behódolást, mert azzal elszakadna a keresztény Nyugattól, s még így sem kerülhetné el, hogy területe ne váljon hadszíntérré. Tehát ha pusztulni és vérezni kell, akkor már inkább Nyugatért, Nyugat mellett, mint annak ellenében. Ezt láthatta be János király és környezete is, s ennek a felismerésnek és a nemzeti királyság eszméje csődjének a beismerése 1538-ban a váradi béke, amelynek a lényege: az ország egésze János király halála után Ferdinándra száll.Ez az elgondolás azonban korántsem volt egyszerűen kivitelezhető, hiszen jó néhány egyéni érdeket sértett: mindkét királynak megvolt a saját kormányzati apparátusa, s az országegyesítés értelemszerűen a tisztségek egyesítését eredményezné, másfelől mindkét uralkodó a saját híveinek juttatta ugyanazokat a birtokokat. S ehhez hozzá kell tenni, hogy a politikai helyzet változásával (részben kényszerűségből) a birtokosok sorozatosan váltogatták pártállásukat. Az igazi nagy kérdés mégis az maradt, hogy Ferdinánd meg tudja-e a tartani az országot a szultán ellenében.A váradi szerződés, amely - érthetően a török előtt titkolt megállapodásként született, igencsak rövid életűnek bizonyult: János király 1539-ben Zsigmond lengyel király leányát, Izabellát feleségül vette, s tőle 1540-ben fia született: János Zsigmond. A király ekkor meggondolta magát, s a fiát kívánta utódjául (akinek születését alig két héttel élte túl), nem pedig Ferdinándot. Ezzel megszegte a szerződést.János Zsigmondot 1540. szeptember 13-án a rákosi országgyűlésen - alig két hónapos csecsemőként - választották meg magyar királlyá (megkoronázására sohasem került sor). Izabella özvegy királyné, Fráter György kincstartó, a pálos szerzetesből lett váradi püspök s két főúr, Török Bálint dunántúli főkapitány, valamint Petrovics Péter temesi ispán (mint gyámok) kezébe került az ország irányítása, János király végakaratának megfelelően.A szultán elismerte Magyarország királyául János Zsigmondot. Ferdinánd követei hiába próbálták a váradi titkos béke beárulásával befeketíteni az elhunyt I. Jánost, mint a szultánnal kötött szerződés elárulóját. A török hatalom ekkor is, más ízben is meglehetősen rugalmasnak bizonyult, hajlandó volt effajta "eltévelyedéseket" megbocsátani, ha érdeke úgy kívánta.Bár János király több híve, így olyan hatalmasságok, mint Frangepán Ferenc kalocsai érsek és Perényi Péter felső-magyarországi főkapitány átállt Ferdinánd táborába, a csecsemő király hatalmát ez alapjaiban nem veszélyeztette. A döntés a fegyverekre maradt...

Vissza az oldal tetejére

Szulejmán kézjegye azaz tugrája.

1.6. Oda Buda

Csakúgy, mint 1527-ben, 1540 őszén is bebizonyosodott, hogy Ferdinánd serege, ha nem a török ellen kell hadakoznia, helytáll: János király csapataitól hetek alatt elfoglalta Visegrádot, Vácot, Pestet, Tatát és Székesfehérvárt, bekerítve ezzel Budát. Itt azonban megtorpantak: Fráter György és Török Bálint megvédte a fővárost, visszaverték az egy hónapos ostromot.A tél folyamán a két fél közötti tárgyalások eredménytelenek maradtak, a tavasz újra a fegyverek "párbeszédét" hozta. 1541. május 4-én kezdte meg Ferdinánd hada Buda ismételt ostromát. Bár Izabella királyné kitartása megingott, a csecsemő János Zsigmond gyámjai vezette védősereg kitartott három és fél hónapon keresztül. Ekkor érkezett meg Szulejmán szultán felmentő hada, amely (a várból kitörő magyar csapatokkal vállvetve) tönkreverte az ostromlókat.Szulejmán ekkor döntő lépésre szánta rá magát: mivel az általa támogatott Habsburg-ellenes magyar hatalmi csoport katonailag nem elég erős és (az ő szempontjából) nem elég megbízható, az ostrom alól felmentett Buda várát, mint az ország központját, magának akarta megszerezni. Míg tehát a szultán sátrában fogadta a csecsemő János Zsigmondot és kísérőit, addig "nézelődő" janicsárok szivárogtak be Buda városába, majd várába, s mire a magyar őrség észbe kapott, csellel hatalmukba kerítették a kulcsfontosságú pontokat. Mindez a mohácsi csata 15. évfordulóján, 1541. augusztus 29-én történt...A szultán mindezek után tudatta elhatározását Izabella özvegy királynéval: az ország fővárosát "védnöksége" alá veszi, Erdély, a Tiszántúl és a Temesköz kormányzását meghagyja neki, de ettől kezdve évi 10 ezer aranyat is kell adóként fizetnie.

Vissza az oldal tetejére

Buda elfoglalása 1541-ben.

Török bőrpajzs.

2. Végvári harcok

2.1. Újabb csalódások

Szulejmán Budán és Pesten erős helyőrséget hagyva vonult el 1541. szeptember 22-én újonnan szervezett tartománya, a magyarországi vilajet székhelyéről. A felismerés, hogy Budát, az ország fővárosát az Oszmán Birodalom a végleges meghódítás szándékával bekebelezte, s ezzel mintegy ékként hasított bele az ország közepébe, érthetően sokkoló hatású volt. Ismételten nyilvánvalóvá vált a János királyhoz kötődő "nemzeti vonal" csődje, aminek beismerése az 1541. december 29-én az észak-erdélyi Gyalu várában született megegyezés: Izabella királyné átadja fia országrészét és a Szent Koronát Ferdinándnak, cserébe visszakapja a szepességi Szapolyai-birtokokat.Az egymást követő erdélyi és észak-magyarországi nemesi gyűlések hűséget esküsznek Ferdinándnak, aki sereget küld Buda visszafoglalására. A több mint félszázezres tekintélyes had meglehetősen későn, 1542. szeptember végére ér Pest alá. Kínos csodálkozást keltve még a gyenge falak által védett várost sem tudja elfoglalni. Mindössze két hét után szégyenszemre elvonul...A döbbenet s az elkeseredés legalább akkora, mint az előző évben Buda török kézre kerülésekor volt. Hiszen hónapok alatt kiderült (nem először!), hogy Ferdinánd hatalmának elfogadása azt jelenti: csöbörből vödörbe kerül a magyarság, hiszen a Habsburg-hatalom újra és újra tehetetlennek bizonyul a törökkel szemben. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy az év végén Izabella megtagadja Erdély átadását, az erdélyi országgyűlés is a gyalui szerződés végrehajtásának elutasítására szavaz, vagyis a kényszerű török "vazallusi" szerepre, s elhatározzák ennek megfelelően az évi adó összeszedését és elküldését Isztambulba. 1543-ban a szultán személyesen vezeti a török hadakat Magyarországra, azzal a céllal, hogy kiszélesítse és megerősítse a budai "hídfőállást". A Dél-Dunántúlon kezdődik a hadjárat a baranyai Siklós, Pécs és több Tolna megyei vár elfoglalásával, ami azt jelenti, hogy a Duna vonala, a partján haladó fő hadi úttal, biztosítva van Budáig. Alig több mint két hét alatt, hősies védelem után, elesik Esztergom vára, majd Tata, szeptember 3-án a koronázóváros és királyaink megszentelt temetkezőhelye, Székesfehérvár.1544-ben a szultánt szerencsére már más köti le, de a budai pasa hadereje is elégséges a további foglalásokhoz: Tolnában Ozora és Simontornya meg Tamási vára, a Buda és Esztergom közötti összeköttetés szempontjából fontos Visegrád, a Duna túlsó oldalán Nógrád és Hatvan török kézre kerülése jelzi a török katonai fölényt. Felmentésükkel meg sem próbálkoztak...1543-ban a királyi felmentő sereg Győrben vesztegel, majd a szultán elvonulása után tehetetlenül feloszlik. 1544-ben már ilyen újabb sereg felállítására sem kerül sor. Az 1545-ben és 1547-ben megkötött béke menti meg a nyugati és az északi országrész nagyobb területeit a török hódításról. Ferdinánd némi haladékot nyer egy védővonal, valamiféle végvári rendszer kialakítására.

Vissza az oldal tetejére

Buda elfoglalása után fontos magyar végvár lett a magerősített Siklós.

Gróf Pálffy Miklós főkapitánynak a 15 éves török háború legjelesebb magyar hadvezérének élvértje. (16.sz vége)

2.2. Végvári erőpróba

Az 1540-es évek végén a Habsburg-hatalomban ismét bízni kezd a török ellenében Izabella királyné is, Fráter György is. Az eredmény újabb egyezség, ám alighogy megkötik, a királyné máris "visszatáncolna", de Fráter György kikényszeríti - polgárháború árán is - Erdély csatlakozását a Habsburg-országrészhez. Izabella nehéz szívvel adja át a koronát, s fiával távozik Erdélyből.Mint már annyiszor, ezúttal is csalódniuk kell azoknak, akik a Habsburg uralkodóban bizakodtak. Az a csapat, amelyet Erdély megvédésére küldött Ferdinánd a szerződés értelmében, küldöttségnek nagy volt, hadseregnek azonban - a török erejéhez képest - kicsi. Időközben a szultáni udvarnak is tudomására jutott az egyezség, s ráparancsolt Szulejmán az erdélyiekre, hogy élve vagy halva fogják el Fráter Györgyöt ("a latrot"), ha nem akarják miatta országukat elveszíteni. Az egykori szerzetes, akit György barátnak is neveztek kortársai, rendkívül nehéz helyzetbe került. Nem bízott benne a török (sőt halálra kereste), Erdélyben is volt jócskán ellenfele, s az Erdélybe küldött Habsburg-haderő parancsnokai szintén gyanakodva figyelték számukra egyre követhetetlenebbé váló politikai-katonai húzásait.1551 nyarán a törökök fegyverrel adtak nyomatékot fenyegetésüknek. Sorra foglalták el a Tisza és a Maros menti várakat. Csak Temesvár alatt torpant meg győzelmes hadjáratuk. György barát nem kis erőfeszítéssel ekkor olyan sereget toborzott, amely képes volt az egyik török kézre került vár, Lippa visszafoglalására.Fráter György, akinek a pápa közben jóváhagyta esztergomi érseki kinevezését, sőt a bíborosok sorába emelte, szabad elvonulást engedett a török őrségnek, s igyekezett úgy taktikázni, azt a látszatot kelteni, mintha Erdély mégsem lenne a Habsburg király hűségén. Ferdinánd zsoldosvezérei, akik pánikba estek a számukra idegen földön, s nem érték fel ésszel és intelligenciával, hogy effajta alakoskodásra éppen az ő hadseregük gyengesége miatt kényszerült a "barát", hallgatólagos királyi jóváhagyással alvinci kastélyában meggyilkolták.Az 1552-es évben, amikor a török támadó hadjárat megindult, derült ki, hogy az oszmán haderő szultáni jelenlét nélkül is olyan erős, hogy képes összeroppantani az alakuló magyar végvári rendszert: a Dunántúlon a fontos püspöki székhely (Veszprém), az Alföldön Temesvár (melyet hősiesen védett Losonczy István kapitány), Észak-Magyarországon várak egész sora került török kézre. Viszont a kicsiny Drégely vitézei kapitányukkal együtt az utolsó emberig elestek, de nem adták meg magukat. A magyar történelem legszebb lapjai közé tartozik egy-egy ilyen rommá lőtt kis vár utolsó leheletig harcoló népének története a haza és a kereszténység védelmében. Az igazi fordulat az öt héten át ostromolt püspöki vár, Eger falai alatt következett be: Dobó István vezetésével az alig kétezer főnyi őrség a mintegy harmincszoros túlerő ellen is megvédte az erősséget, melynek falain a katonák mellett polgárok, parasztok, sőt asszonyok is vállvetve harcoltak.Eger sikeres védelme jelképpé nőtt: bebizonyosodott, hogy a török megállítható. De Drégely és Temesvár védőinek önfeláldozása sem volt hiábavaló. Azzal, hogy a többnyire gyengén felszerelt, elavult várakat őrségük reménytelennek látszó helyzetben is megkísérelte megvédeni, s kitartott, ameddig lehetett, a török előretörést lassította. Minden egyes nap, amelyet így az ellenállásukkal nyertek, rövidítette a török hadműveletek idejét. Az oszmán sereg ugyanis október közepénél tovább nem háborúzott, s a nagyobb hadak a birodalom belsejéből június közepénél előbb nemigen érkezhettek magyar földre. Tehát háborús években három-négy hónapig kellett feltartóztatni őket. Mivel egyetlen nagyobb magyar vár sem bírt volna ki ilyen hosszú idejű ostromot, létfontosságúvá vált a kisebb várak akár néhány napig tartó védekezése is, hiszen ellenséges erőket gyengítettek, kötöttek le.A magyar váraknak úgy kellett helytállniuk az iszonyatos túlerő ellenében, hogy nem reménykedhettek felmentő seregben. 1532-ben Kőszeg, 1543-ban Esztergom és Székesfehérvár, 1552-ben Temesvár vagy Eger, 1566-ban Gyula vagy Szigetvár védői is hiába bizakodtak abban, hogy csak addig kell kitartaniuk, míg majd a birodalmi hadak megérkeznek. A hadak, ha összegyűltek is, harc nélkül oszlottak szét. A várvédők csak magukban bízhattak. Jellemző módon, csak két felmentő kísérletről tudunk: az egyik Szigetvár 1556. évi ostromával kapcsolatos, amelynek során Zrínyi Miklós és Nádasdy Tamás Babócsa megtámadásával vonta el az ostromló török csapatokat a Dél-Dunántúl legfontosabb várának falai alól; a másik 1566-ból Niclas Salm győri kapitány felmentő hada, amely az ostromlott észak-dunántúli Palota várát szabadította fel, szétverve a budai pasa seregét.Bár az 1541-ben elfoglalt Duna menti keskeny sáv 1566-ig, tehát negyedszázad alatt olyan háromszöggé szélesedett, amely ékként hasított bele az ország testébe, s csaknem kettészelte azt, a török előretörést ezen a ponton lényegében sikerült megállítani. Az 1568-ban megkötött béke elég volt arra, hogy a következő évszázadban a törökök ne tudjanak igazán jelentős újabb területet elfoglalni. A végvári front így lényegében állóháborúvá alakult, s az idő nem a törököknek dolgozott...E harcok jellegzetes krónikása Tinódi (Lantos) Sebestyén, aki várról várra járva énekelhető versekbe foglalva írta meg, amit látott, hallott a végeken. Kolozsvárott 1554-ben nyomtatásban is megjelentette összegyűjtött műveit. Ferdinánd király írói munkásságát nemességgel jutalmazta.

Vissza az oldal tetejére

Fogaras vára, Erdély egyik legerősebb vára volt.

Tinódi (Lantos) Sebestyén címere.

2.3. A végvári dicsőség nyomában

Az 1540-es évek elején a királyi hadvezetés rendkívül nehéz helyzetbe került. Nyílt csatában nem mertek összecsapni nagyobb oszmán seregekkel, erre csak 1596-ban és ezt követően 1664-ben kerül sor. Egyféleképpen lehetett tehát megakadályozni a megmaradt országrész elvesztését: várak, erődítmények láncolatának kialakításával. Ezek ellenállása lassíthatta a törökök előrenyomulását, hiszen egyenként el kellett foglalni őket, hogy egy-egy területet megszerezzenek.Az 1540-es években számba szedték, melyek azok az építmények, amelyek végvárként felhasználhatók. Az ország közepén álló várak valójában általában a középkor követelményei szerint megépített erődített lakóépítmények voltak, amelyek egy-egy földbirtokoscsalád életterét alkották. Tehát nem úgy voltak kiépítve, hogy nagyobb, jól felszerelt, erős seregnek ellenállhassanak. Eléggé kicsik is voltak, hiszen egy család és az udvartartás kiszolgálására, védelmére békeidőben néhány tucat szolgálattevő - közte egy-két tucat fegyveres - elegendő volt. Többet nem is tudtak volna elhelyezni. A várak átépítése a 15. században az ország belsejében inkább komfortosítást, szépítést jelentett (pl. nagy reneszánsz ablakok színes üvegekkel, pompás loggiák, kőfaragványok stb.), nem a hadiépítészet legújabb vívmányainak (pl. bástyák) alkalmazását. Amikor egyes várakat kijelöltek végvárnak, a királyi várak esetében nem okozott gondot a feladat megváltozása, azaz az erődített lakóépületből erőddé, viszonylag nagy létszámú állandó katonaság által őrzött objektummá való alakítás. Magánvárak esetében a tulajdonos többnyire előbb-utóbb felajánlotta megvételre várát, várkastélyát a királynak, mivel az családi otthonnak új feladatkörében már alkalmatlanná vált. A végvárrá lett egyházi központok helyébe az illető püspökség vagy érsekség is más székhelyet keresett.A várak, várkastélyok 1526 előtt egy-egy, legalább 15-20 faluból álló nagybirtok központjául épültek, tehát nem katonai szempontok szerint választották meg helyüket. Éppen ezért voltak olyan területek, ahol viszonylag sok volt a vár, máshol meg olyan távolságra álltak egymástól, hogy nagy térségek, fontos útvonalak ellenőrizetlenül maradtak. Ezekben az esetekben a védővonal hiányait csak úgy lehetett megszüntetni, hogy vagy új erősséget emeltek, vagy egy meglévő erősebb építményt (kolostort, templomot) alakítottak várrá. Ha csak lehetett, az utóbbi megoldást választották, mert ez volt az olcsóbb s a gyorsabb. Azokat az építményeket viszont, amelyeket nem tudtak vagy nem akartak megerősíteni, igyekeztek lerombolni, nehogy az ellenfél készítsen belőle erődítményt. Ugyanezt tették a törökök is. Pompás templomaink és kolostoraink jelentős része e katonai célú rombolás áldozata lett.Amikor az 1550-es évektől kezdve sorra érkeztek Magyarországra az 1556-ban alakult bécsi központi katonai irányító szervezet, a Haditanács megbízásából itáliai és német hadmérnökök, hadiépítészek, azok elszörnyedtek, amikor felmérték a végvárainkat. Megállapították, hogy teljességgel alkalmatlanok a kor által megkívánt szintű katonai feladatok ellátására.A derék szakemberek nem késlekedtek elkészíteni javaslatukat is a változtatásokra. Az észak-magyarországi Ónodra pl. olyan szabályos ötszögű várat álmodtak, amelynek egyetlen új bástyájába belefért volna a régi vár mindenestül. Hasonlót terveztek Tokajba is. A Haditanács aztán ezeket a szép, de minden realitást nélkülöző terveket elfektette irattárában, helyette pedig tovább toldozták-foldozták a régi falakat. Igyekeztek hatalmas gerendákból megépíteni a bástyákat és az összekötő falakat, amelyeket sárral letapasztottak, hogy ne lehessen egykönnyen felgyújtani. A gerendafalak közét földdel töltötték meg. Olcsóbb volt ez, és sokkal gyorsabban épült, mint a kő- vagy téglafal. Mivel rugalmasabb is volt azoknál - az ágyúgolyó ugyanis "belefúlt" -, kisebb rombolást tett benne, mint a szilárd, kemény falban. Hátránya: gyakran kellett megújítani, mert a fa gyorsan korhadt.Az országgyűlések évről évre külön törvényekben szabályozták, melyik megye, régió településeinek jobbágysága melyik várat tartozik ingyenmunkával építeni. A várkapitányok máig megmaradt - némileg túlzó - jelentéseiben, leveleiben mást sem olvashatunk, mint azt, hogy düledeznek, romladoznak a falak, rossz a tető, kevés a hadiszer, az élelem, az őrség a feladatok ellátásához nem elégséges, s akik vannak, évek óta nem kaptak zsoldot, a várhoz tartozó birtok elpusztult, alig hoz jövedelmet. A romok között tanyázó, nyomorgó őrség támadás esetén mégis többnyire keményen ellenállt, s rácáfolt minden lekicsinylő hadmérnöki elméletre... Dobó István szervezőkészsége, kitartása, Bornemissza Gergely deák furfangos védőeszközei Egerben 1552-ben "csodát" tettek. S ha a "csoda" sem segített, akkor a hősi halált is vállalták, így 1566-ban Zrínyi Miklós horvát bán, Szigetvár főkapitánya, aki az égő s tarthatatlan szigetvári belső erősségből mintegy kétszáz emberével kirohanva rátámadt a több tízezres ostromló hadra, s kemény kézitusában inkább egy szálig elhullottak, mintsem megadják magukat. Az 1571-ben portyázó törökök által bekerített Thury György palotai, majd kanizsai kapitány, aki bajvívóként a császári udvar nyugati lovagjait játszi könnyedséggel terítette le, embereivel együtt utolsó leheletéig viaskodott.1577-ben, majd 1588-ban az abaúji Szikszónál a forgalmas vásárra csaptak le a török hadak. A környék magyar végvárainak összegyűlt csapatai az első esetben háromszoros, a második esetben négyszeres túlerőben lévő oszmán sereget támadtak meg. A véres, elkeseredett küzdelem mindkét alkalommal a törökök katasztrofális vereségét eredményezte. Még a külföldi korabeli újságlapok is beszámoltak ezekről az eseményekről, hiszen európai szenzációt jelentettek!Ezek a lelkesítő példák emberfeletti erőt és kitartást adtak a végváriaknak, ami nélkül s mély keresztény hitük nélkül aligha lehetett volna tartani másfél száz évig a török frontot. Három emberöltő férfiainak lett szinte mindennapos feladata a fegyverforgatás és a halállal való szembenézés. Nagyszerű példájukat a 19. század magyarjai - költők, írók és politikusok - is föl-fölemlegették, ezzel buzdítva a nemzeti célokért folytatandó harcra "a békébe tespedt" nemzetet.

Vissza az oldal tetejére

Eger vára.

Egri nők.

Szigetvár ostroma török térképen.

3. A hadszíntétrré vált ország

3.1. Táj és ember

A 16. század a háború korszaka Magyarország történetében. Az ország lakosságának száma azonban az 1590-es évek elejéig, az ún. hosszú háború kezdetéig mégis folyamatosan nő, s valószínűleg eléri a 4 millió főt. Ebből a nemesek száma mintegy 100 ezernyi. Bár a régi híres főnemesi családok igen nagy hányada kihal a század folyamán, helyükre újak lépnek, olyanok, akik elsősorban katonai sikereiknek köszönhetik felemelkedésüket. Leglátványosabb talán a Felvidék keleti részén a Rákócziak karrierje, amit Rákóczi Zsigmond egri főkapitány, az 1588-as szikszói csata egyik hőse alapoz meg, s aki végül eljut az erdélyi fejedelmi székig.Erdély annyiban különbözik a királyi Magyarországtól, hogy ott sokkal kevesebb a nagy uradalom, így a fejedelmi hatalom nyomasztó fölényét az ottani főnemesség nem kérdőjelezheti meg.A Habsburg királyok és az erdélyi fejedelmek a harcokban kitűnt nem nemes származású személyeket, továbbá a kormányzati hivatalnokokat, mesterembereket, kereskedőket is (főleg ha a kincstár másképpen nem tud nekik fizetni) sorra nemesítenek. A rossz nyelvek szerint pl. Pozsonyban lassan már minden csizmadia, aki a hadseregnek lábbelit készít, nemességet kapott... A címerek között sok az ún. beszélő címer, amely a címerszerző foglalkozására utal. A katonai vitézség, a bátorság jelképe a kardot tartó kar, a mancsában kardot emelő oroszlán, a gyalogos vagy lovas vitéz képe, sőt egész csatajeleneteket is megfestenek. Jellegzetes címerkép a levágott török fej. A megdöbbentő csak az, hogy nemcsak a Habsburg uralkodók adományoznak előszeretettel ilyen egyértelmű jelképet, hanem azok az erdélyi fejedelmek is, akik forma szerint a szultán vazallusai! Annak ellenére, hogy Erdély és a Habsburgok között hosszas háborúk folytak, véletlenül sem találunk olyan címerképet, amely erre utalna, tehát pl. levágott keresztény fejet vagy két keresztény vitéz egymás elleni viadalát ábrázolná!A királyi városok népessége a 16. században nem sokkal növekedett, a változást az jelenti, hogy a felvidéki és erdélyi városokban a német polgárság számaránya csökkent, a magyaroké emelkedett. Mindez összefügg azzal, hogy az ország középső, török kézre került területéről sok magyar - köztük jelentős számú nemes - menekült királyi vagy fejedelmi területekre, s főleg a nemesek igyekeztek beköltözni a védett városokba.Mind a török hódoltság, mind a királyi Magyarország területén, mind Erdélyben a mezővárosok száma és népessége erőteljesen nő. Főleg a zempléni Hegyalja gazdagodása szembeszökő, ahol az akkor kikísérletezett új borászati eljárásokkal előállítják a világ máig leghíresebb desszertborát, a tokaji aszút, amelyet százezer literszámra szállítanak külföldre, elsősorban Lengyelországba. Jellemző, hogy az e tájon harcoló császári hadvezér, Lazarus Schwendi 1565-ben, hazatérve Elzászba, hadizsákmányként hegyaljai szőlővesszőket vitt magával, s azokat ott meghonosítva, máig termelik a Tokay d'Alsace néven forgalomba hozott bort. Colmar városának egyik terén ma is ott áll Lazarus Schwendi szobra. A 16. században megmintázott hadvezér azonban nem fegyvert, hanem jobb kezében tokaji szőlővesszőt tart!A felvidéki és dunántúli mezővárosok gazdagodása nagyrészt a bortermelésnek, az alföldi városoké pedig a marha- és kisebb részben a juhtenyésztésnek köszönhető. A marhakivitelen nyert a török is, hiszen pl. az 1560-as években csak Vácott évi 60 ezer szarvasmarhát vámoltak meg! Bécs felé a század végén már 100-150 ezer szarvasmarhát hajtottak, s onnan kerültek tovább a dél-német városok piacára. A másik út Velencébe vezetett, azon a horvát főurak gazdagodtak meg.A bányászat az ország fontos jövedelmi forrása, de jelentősége európai viszonylatban csökken. A magyar ipar ugyan nem versenyképes pl. a nyugati textiliparhoz viszonyítva, azonban a középkorban megkezdett szerveződések ekkor teljesednek ki. Sorra alakulnak a céhek. A 16-17. század a magyarországi céhes ipar virágkora. A manufaktúrák tőkehiány és a piac viszonylag szűk volta miatt még csak alig-alig jelentkeznek.A jobbágyságot az 1514-es törvények ugyan gátolták mozgásában, de a kötöttségek - részben az ország részekre szakadása miatt is - oldódnak. Sokan beköltöznek a falvakból a mezővárosokba. A harcokban leginkább sújtott területek kis falvai rommá lesznek, elnéptelenednek, a védettebb nagyobb településekre húzódik a lakosság. Nagy földterületek így válnak legelővé, vagy fokozatosan kialakul a tanyák (külső lakóhelyek) hálózata, ahol csak időszakosan, a főbb mezőgazdasági munkák tartama alatt lakik az agrárnépesség.

Vissza az oldal tetejére

3.2. Jobbágy, polgár, nemes

A jobbágyság számára a társadalmi helyzetében bekövetkező változások sok esetben kényszerpályák: a pusztuló falvak földönfutóiból kerül ki a végvári katonaság utánpótlása, egy részükből marhahajtó lesz (őket kezdik hajdúnak nevezni a 16. század elejétől). A hajdúk vagy kóborló fegyveresek (szabad hajdúk), vagy zsoldosok (iratos hajdúk). Számuk a 16. század végére meghaladja a 20 ezret is. A többnyire kereskedelemből vagy iparűzésből meggazdagodó jobbágyok igyekeznek beköltözni a mezővárosokba, fiaik számára kiemelkedési lehetőség, ha papnak tanulnak külföldi egyetemeken.A városi polgár, akár iparos, akár kereskedő, ki van téve a háborúk pusztításának, és sokan közülük szintén rákényszerülnek, hogy a katonák közé álljanak, mint pl. a szegedi egykori főbíró, Tóth Mihály a 16. század derekán, aki sikertelenül próbálta visszafoglalni Szegedet, majd felmenteni Gyulát 1566-ban a török ostrom alól.A jobbágy és a városi polgár számára a leginkább vágyott cél a nemesség soraiba való felemelkedés: vagy nemesítéssel, vagy házasság révén. A vagyonos jobbágy- vagy polgárleányok az elszegényedett, birtokát vesztett nemes számára vonzó házassági célként jelennek meg. Mivel az államhatalom központi és megyei nyilvántartásai megsemmisültek vagy megcsonkultak, jó néhányan úgy küzdik fel magukat a nemesi rendbe, hogy egyszerűen elköltözve új környezetbe, ahol nem ismerik családjukat, nemes módjára élnek és viselkednek, s idővel a nemesi társadalom elfogadja őket igazoló iratok nélkül is. A nemesség számára 1526 előtt is természetes életmódnak számított a katonáskodás, de a török háborúk állandósulásával (a fegyveres összecsapások a békék időszakában sem szüneteltek) kényszerűséggé is vált. A birtokát vesztett, földönfutóvá vált nemes vagy a gazdagabb családok egyes, az örökösödés során viszonylag kevés vagyont szerzett tagjai (pl. a költő Balassi Bálint) végvári vitéznek, az előkelőbbek tisztnek (hadnagy, kapitány) állnak. Várkapitánynak lenni többnyire üzletileg sem megvetendő vállalkozás.A nemesség belefolyt a kereskedelembe is. Egyre többen jutottak ki külföldi egyetemekre, s választottak értelmiségi pályát (kancellárián, a pénzügyi igazgatásban, papként).

Vissza az oldal tetejére

3.3. A nemzetiségi összetétel változásai

Tekintettel arra, hogy a török frontvonalon élő lakosság többsége magyar, illetve délnyugaton horvát, elsősorban ez a két népesség szenved nagyobb vérveszteséget (továbbá az alföldi kunok, jászok), az erdélyi harcokban meg a székelyek. A németség száma lényegében alig változik az alacsony népszaporulat miatt. Bár pusztítások nemigen érik őket, viszont nem érkeznek pótlásul - mint korábban - nyugatról újabb betelepülők. Jelentősen növekszik a szlávok száma: a Felvidéken a szlovákság, Kárpátalján a ruszinok, Erdélyben a Moldvából és Havasalföldről tömegesen beszivárgó románok térnyerése figyelhető meg. Őket a török harcok (mivel a frontvonaltól távolabb élnek) nem érintik, s általában katonaként sem vesznek részt sem a török harcokban, sem a Habsburg uralkodókkal folytatott háborúkban.Sajátos a Balkánról felköltöző délszlávok helyzete. Közülük sokan katonaként szolgálnak a török végvárakban (miként a zsoldjegyzékek névsorai igazolják), kereskedőként, iparosként is a török fegyverek védelmében, a hódoltságban telepszenek meg.

Vissza az oldal tetejére

3.4. A legnyugatibb Kelet

A török várak által határolt magyarországi terület határvonala nem tekinthető állandónak, valódi határvonal soha nem is létezett. A mintegy félezer km-es török végvárvonalon kívül eső olyan területek is oda számíthatók, amelyeket fegyveres erőszakkal adózásra kényszerítettek. A törökök által elfoglalt, illetve a törököknek adózó területet nevezték hódoltságnak (kiterjedése a 16. század végére meghaladta a 100 ezer km2-t, azaz nagyjából Magyarország területének egyharmadát).A helyzetet jelentősen bonyolította az a tény, hogy nemcsak a török végvárak katonái igyekeztek a saját várvonalukon túli településeket is megadóztatni, hanem ezt tették a magyar végvári katonák is. Tehát pl. Északkelet-Magyarországon egész sor olyan borsodi, abaúji, gömöri falu és mezőváros is fizetett adót a törököknek, amelyekhez még a legközelebbi török végvár is ötven-hatvan km-es távolságra állt. Az Alföldön és a Dél-Dunántúlon viszont az egri, szigetvári vagy gyulai magyar végváriak egy-kétszáz km-es távolságig, mélyen benn a török végvári vonal mögött is beszedték az adót. Előállt tehát az a világtörténelemben páratlan helyzet, hogy a 16-17. századi Afro-Eurázsia katonailag legerősebb állama, az Oszmán Birodalom, kénytelen volt eltűrni, hogy egy határ menti tartományában ne csak ő szedhesse az adót alattvalóitól, hanem a terület hajdani birtokosai is.Bár a törökök által meghódított területen nagyon kevés magyar nemes maradt, az elmenekült birtokosok nem mondtak le birtokjogaikról, jobbágyaiktól továbbra is beszedették az adót, s a jobbágyok ugyanúgy földesuruknak tekintették a magyar nemest, mint pl. a török lovas zsoldoskatonát (szpáhit). A magyar királyok török uralom alá tartozó településeket ugyanúgy adományoztak mindvégig, mintha azok még mindig ténylegesen a Magyar Királysághoz tartoznának. Balassa János bányavárosi főkapitány, a 16. század legnagyobb magyar költőjének, Balassi Bálintnak az édesapja fogalmazta meg legtalálóbban 1555-ben a török hódítás paradoxonát: "A török országunk egyes részeit ugyan elfoglalta, de inkább csak háta mögött hagyta, mint meghódította, hiszen saját hivatalait, saját törvényeit behozni nem bírta; kénytelen eltűrni, hogy azok a maguk szervezetében maradjanak, és hogy a maguk alkotmányával éljenek."A török igazgatás központja Buda volt (budai vilajet), élén a beglerbég (bégek bégje), más néven pasa állt. A vilajet kisebb egységekre, szandzsákokra oszlott, amelyek központja egy-egy jelentősebb vár (élén a szandzsákbéggel). Elfoglalása után Temesvár is vilajetszékhely lett. A budai vilajethez tartozott délen még Bosznia területe is. Békeidőben a magyarországi török végvárak zsoldos katonaságának összlétszáma 10-20 ezer főnyi, ami igen nagy szám. A zsoldosokhoz természetesen hozzá kell számítani a rendszeres fizetést nem kapó fegyvereseket, akik száma több ezer lehetett.Mihelyt a törökök elfoglaltak, illetve adózásra kényszerítettek egy-egy nagyobb területet, a pénzügyi vezetővel, a defterdárral összeíratták a települések összes adózó lakóját név szerint, s pontosan rögzítették, milyen szolgáltatással tartoznak. Az iszlám jogszolgáltatás képviselője, a kádi, nemigen szólhatott bele a keresztény lakosság dolgába, mert lényegében szinte minden ügyet (leszámítva a büntetőügyeket) helyi magyar elöljáróik intéztek. A törökök meghagyták ugyanis a falvak és városok élén a szabadon választott bírókat, ill. tanácsot (esküdteket).A legjövedelmezőbb, legvédettebb területen lévő városok általában megmaradtak szultáni (hász) birtoknak, a többit szétosztották a hadsereg zsoldosai között. Tekintettel arra, hogy a törökök arra törekedtek, hogy az elfoglalt területek minél többet jövedelmezzenek, ezért a céltalan pusztítást hadjáratok alkalmával is kerülték. A békés időszakokban pedig kifejezetten védték a városok és falvak lakosságát, támogatták az ipart, a mezőgazdaságot, a kereskedelmet, mert a gyarapodó népesség egyben számukra is több adót jelentett. Így nem csoda, hogy míg az első egykét évtizedben a magyarországi tartomány ráfizetéses volt (elnyelte Egyiptom évi adóját!), a század utolsó harmadában már önellátóvá, sőt nyereségessé vált!A török katonaságon kívül jelentősebb számú török polgári lakosság csak a várakhoz kapcsolódó városokban élt; nagyobb részük nem is oszmán-török, hanem eltörökösödött balkáni szláv volt. Ahol megtelepedtek, ott megjelent a sajátos keleti kultúra: a fürdők, a bazár (keleti piac), a templomok (a nagyobb dzsámik és a kisebb mecsetek), mellettük égbe törtek a karcsú minárék, melyek tetejéről a müezzin hívta naponta ötször imára a muszlimokat. A temetőkben jellegzetes turbános sírkövek sorakoztak, a szent életű elhunytak teteme fölé meg díszes sírépületet, türbét emeltek. A török szerzetesek hajlékai, a derviskolostorok sem hiányoztak, mellettük működtek a Korán-iskolák. Az utasok befogadására fogadók (karavánszerájok) épültek.A törökök általában a meghódított városok építményeit némileg átalakították, a keresztény templomok díszítéseit, szobrait leverték, a szárnyas oltárokat, táblaképeket tűzre vetették, s a templomokat dzsámiként használták. Nagyobb építkezésbe (fürdőket és vallási épületeket nem számítva) nem kezdtek. Természetesen a vár- és városfalakat (főleg ha az ostrom megrongálta őket) helyreállították, építettek új bástyákat, falakat, sőt teljesen új várakat is. Ehhez megvoltak a maguk építőmesterei, de a kőműves- meg ácsmunkát, a segédmunkát, a szállítást magyar alattvalóikkal végeztették. Minden munkálathoz a szultán engedélye volt szükséges, az apró javításokhoz is (a hódoltsági területen pl. a keresztény templomok legkisebb tetőjavításához is Isztambulból kellett engedélyt kérni). A központosított bürokrácia a birodalomban felülmúlt minden európai mértéket...A törökök nem próbálták ráerőltetni vallásukat az elfoglalt magyar területek lakosságára. Azok megmaradhattak a maguk, többségében reformált (református, evangélikus vagy unitárius), kisebb részt katolikus hitükön. A papok, iskolák működhettek.A falvakba, a török helyőrséggel nem rendelkező mezővárosokba török polgári személy nem merészkedett letelepedni. Az iszlám hitre a magyarság közül nagyon kevesek tértek át. Ezeket a renegátokat, "törökösöket" megvetették, s ha a keresztény seregek fogságába kerültek, mint árulókat kivégezték.A lényeg tehát az, hogy másfél évszázad török uralma sem tudta az elfoglalt magyar terület népét olyan mértékben átformálni, mint a Balkánt, ahol a szláv, albán, görög vagy román lakosság jelentős része eltörökösödött (szokásai, öltözete, zenéje, gasztronómiája, építészete), sőt a népesség nagy hányada az iszlám vallásra is áttért. A hódoltsági magyar ezzel szemben megmaradt magyarnak (horvát területen horvátnak) nyelvében, szokásaiban, viseletében, kultúrájában, vallásában, s a török fennhatóságot pusztán átmeneti, keserves szükségállapotnak tekintette.A megszálló törökök viszont megismerték s megkedvelték a magyar szokásokat, sokan megtanultak magyarul. A budai pasák csak magyar nyelven voltak hajlandók levelezni a Habsburg uralkodókkal, s a végvári kapitányoknak is magyar nyelvű leveleket írtak (ehhez általában magyar íródeákokat tartottak a fontosabb végvárakban).

Vissza az oldal tetejére

3.5. Hitek világa

1526 után nemcsak területileg vált megosztottá a magyar föld, hanem vallásilag is. A reformáció a városok német polgárságának családi kapcsolatai, a kereskedők, a német egyetemeken tanuló magyar diákok révén nagyon gyorsan terjedt, már 1520 körül kimutatható, hiába próbálták törvényekkel útját állni. Maga az özvegy Mária királyné is rokonszenvezett vele.Mivel a mohácsi csatában az egyházmegyék vezetőinek (érsekek, püspökök) fele elesett, ez nem kevés zavart okozott az egyházi vezetésben. Bár mind Ferdinánd, mind János király a katolikus hit elkötelezett híve és támogatója volt, a reformációval szemben tehetetlennek bizonyultak. Mindkettejük támogatói között jócskán voltak protestánsok is, továbbá szemet kellett hunyniuk az egyházi birtokok tömeges elfoglalása fölött, sőt megüresedett egyházi javadalmakat ők is adományoztak híveiknek.A városok elsősorban német ajkú polgárai voltak az új hitvallás első befogadói, de a magyarság is rövidesen gyarapította a hívek számát: városi polgárok, jobbágyok, nemesek egyaránt. A 16. század végére a főnemesség háromnegyed része áttért a protestáns hitre.A nyomtatásnak mindebben kulcsszerepe volt. Először külföldön (Krakkóban), majd egy-egy művelt főúr védelme alatt létesített kis nyomdákban kezdték nyomtatni a vallásos iratokat. 1532-ben Krakkóban jelentek meg magyar nyelven Komjáti Benedek fordításában Szent Pál levelei (ez az első teljes szövegében magyar nyelvű nyomtatvány!), 1536-ban Bécsben Pesti Gábor fordításában nyomták ki a négy evangéliumot (Újtestamentum magyar nyelven), s ugyanekkor adta ki Krakkóban Gálszécsi István evangélikus énekeskönyvét. 1541-ben Sárvárott Nádasdy Tamás támogatásával Sylvester János már a teljes Újszövetséget megjelentette magyarul. Ezenközben a katolikusok mindössze egy Velencében megjelent latin nyelvű, magyar szavakat csak szórványosan (pl. a hónapok neveit) tartalmazó kiadványt, a pálosok számára összeállított breviáriumot tudtak felmutatni.A lutheri egyházi szervezet az 1540-es években alakult ki. A Felvidéken Szkhárosi Horváth András, a Dunántúlon Sztárai Mihály voltak a meghatározó személyiségek, Erdélyben a szász városok fogadták el egységesen a lutheri hitvallást, amelyet 1558-ban Ferdinánd király is jóváhagyott, csakúgy, mint Oláh Miklós esztergomi érsek és Verancsics Antal egri püspök. Az 1550-es években sorra alakulnak a lutheránus (evangélikus) püspökségek.A reformáció Zwingli és Kálvin alapította svájci (református) irányzata az 1550-es évektől kezdett el terjedni Magyarországon. Egész sor evangélikus prédikátor szegődött az új irányzat hívéül, így Debrecenben Kálmáncsehi Sánta Márton vagy a nagy hírű Szegedi Kis István. Debrecen, a gazdag alföldi város lett az új irányzat központja, ami jelentős részben a wittenbergi protestáns egyetemen tanult Melius Juhász Péternek köszönhető (1558-tól lett Debrecen nyomdát is alapító papja). Az 1567-es debreceni egyházi gyűlésen (zsinaton) fogalmazták meg a magyar református egyház hittételeit. Míg a lutheránus (evangélikus) egyházat a Habsburg-hatalom végül megtűrte, a radikálisabb református egyházzal szemben keményen fellépett. A református irányzat szinte kizárólag a magyarság körében terjedt el, s ez lett a köztudatban (méltán) a magyar vallás.A protestantizmus Szentháromság-tagadó irányzata Lengyelországban és Erdélyben Dávid Ferenc révén talált leginkább követőkre (unitáriusok). Ez a vallás ma Székelyföld kis területére szorítkozik.A vallási irányzatok közötti küzdelem az esetek többségében nem vezetett véres összetűzésekhez. Egyes településeken felváltva használták ugyanazt a templomot az egyes felekezetek. A korban példátlan vallási türelem valósult meg Erdélyben. 1548-ban a reálpolitikus katolikus püspök (!), Fráter György a tordai országgyűléssel kimondatta, hogy mindenkit meg kell hagyni a maga - római vagy lutheri - vallásában. 1568-ban a tordai országgyűlés törvényt hozott az igehirdetés szabadságáról. Ez Európában egyedülállónak számított. (Ellenpélda: 1572. Szent Bertalan éjszakáján Párizsban a katolikusok kétezer protestánst mészárolnak le.) A négy "bevett" vallás (katolikus, lutheránus, kálvinista, azaz református és unitárius s emellett a román ortodox is) a fejedelemségben mindvégig szabadon gyakorolható volt.A városokba, a falvakba, a végvárakba, főúri udvarokba olyan protestáns prédikátorok kerültek, akik képzettségüket híres nyugati egyetemeken szerezték. Több nyelvet beszéltek, átlagon felüli műveltséggel, egy-egy kisebb könyvtárral rendelkeztek, s a nyugati tudományos élettel itthonról is igyekeztek rendszeres kapcsolatot tartani. Nemcsak prédikáltak, hanem tanítottak is. Egymás után létesültek a saját nyomdával is rendelkező protestáns iskolák, sőt főiskolák (Sárospatak, Debrecen, Pápa, Kolozsvár, Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Gyulafehérvár stb.), s a magyar művelődés szintje ugrásszerűen megemelkedett.1526-ig Magyarországon a tudomány, a közigazgatás, az irodalom nyelve szinte kizárólagosan a latin volt. A magyar nyelvűség elterjedése elszakíthatatlanul összefüggött a reformációval, amely a Szentírást anyanyelven tette közkinccsé. A 16. század protestáns papjai szedték rendszerbe a magyar nyelvtant, alkották meg s formálták, finomították a helyesírást, s bizonyították be fordításaikkal, hogy a magyar nyelv kifejezőkészsége nem marad el más nyugat-európai klasszikus, ill. élő nyelvek mögött. Megjelentettek kalendáriumokat, világtörténetet is. Legmonumentálisabb alkotásaik: az 1565-ben Debrecenben megjelent első magyar nyelvű törvénykönyvkiadás (Magyar decretum) és a Károli Gáspár irányításával készült első teljes bibliafordítás: nyomtatták 1590-ben a Hernád mente kicsiny falujában, Vizsolyban, Rákóczi Zsigmond fejedelem és mások támogatásával.

Vissza az oldal tetejére

4. Edély a középpontba kerül

4.1. Megszületik az erdélyi állam


Erdélyt, mint Magyarország részét, a középkorban a király által kinevezett vajda kormányozta, aki egyben a székelyek ispánja is volt. 1526 után is megmaradt a vajdai rendszer. 1543-1551 között Fráter György töltötte be ezt a tisztet. Az ő nevéhez fűződik 1541 után Gyulafehérvárott egy újfajta igazgatási rendszer kialakítása, amely már nem a középkori vajdai intézményeket vitte tovább, hanem a budai királyi udvar mását alkotta meg.Fráter György meggyilkolása (1551) után Ferdinánd király által kinevezett vajdák igazgatták Erdélyt. A következő években azonban világossá vált, hogy a Habsburgok nem képesek akkora katonai erőt ebben az országrészben tartani, amely megvédéséhez (megtartásához) elégséges lenne. Bécstől Gyulafehérvár egyébként is több mint ezer km-nyi távolságra volt, hiszen az ország középső részét már a török birtokolta, s ezért csak széles ívben, nagy kerülővel lehetett Erdélybe eljutni.A Marosvásárhelyre összegyűlt erdélyi rendek 1555. december 12-én kelt levelükben tömören összefoglalták a Habsburg-hatalom csődjét: "Kedves volt minékünk keresztény fejedelem alá menni, a római császárral összeköttetésben lenni, de Isten nem akarta, hogy állandó legyen. Az ellenség közelsége, sokasága, hatalma s az attól való félelem miatt, ki ázsiai gondjától megszabadulván egész erejével minket fenyeget [...] tehát egyet kérünk: vagy akkora erővel segít meg minket felséged, ami Szulejmánnak ellenállhat, vagy eskünk alól feloldozni kegyeskedik." Mivel tudták, hogy üres ígéreteknél többet nem kaphatnak, a választ meg sem várva visszafogadták a szultán jóváhagyását elnyerő Izabellát és tizenhatodik évében lévő fiát, János Zsigmondot. 1556 márciusában mindannyian hűséget esküdtek nekik.Izabella özvegy királyné végre úgy érezte, hogy kiélheti hatalmi vágyait, s ebben nem korlátozza olyan erős egyéniség, mint korábban Fráter György. Négy esztendeig élvezhette mindössze kormányzóságát. Alig negyvenévesen, 1559-ben meghalt. Fia ekkor 19 esztendős. Rendkívül művelt volt, öt nyelven beszélt, zenerajongó, jó lantjátékos hírében állt, s a fegyverforgatásban is jeleskedett (bár hadvezéri erényeket nem csillogtatott), de utóbbi téren olyan tanácsadók támogatták, mint Báthory István (a későbbi fejedelem és lengyel király). Sem I. Ferdinánd, sem utódja, I. Miksa (1564-1576) nem nyugodott bele Erdély elvesztésébe, és 1562-től az északkelet-magyarországi megyék birtokáért harcba küldte seregeit. János Zsigmond nem tudta megtartani csak Máramarost és Bihart, s nehezítette helyzetét 1562-ben a közszékelyek felkelése is. 1565-ben a béke fejében János Zsigmond még a királyi címéről is hajlandó lett volna lemondani. Az 1566-os szultáni hadjárat volt az, amely megszilárdította a helyzetét (miután a szultáni táborban személyesen hódolt az agg Szulejmán előtt). A Habsburg-politika balfogásainak következményének tekinthető, hogy 1551-1566 között a Tiszántúl, a Maros- és a Temes-vidék mintegy 15 ezer km2-nyi területe török hódoltsággá lett, holott ezek a területek megmaradhattak volna a szultán védnökségét élvező erdélyi uralkodó kezén.A fiatal fejedelem, János Zsigmond 1570-ben, a titkos speyeri szerződéssel nagyjából megismételte azt, amire apja tett ígéretet 1538-ban: halála után az általa uralt terület (a kb. 59 ezer km2-nyi Erdély és a mintegy 40 ezer km2-nyi Részek, azaz Máramaros, Közép-Szolnok, Kraszna, Bihar, Zaránd vármegye és Kővár vidéke) a Habsburg uralkodó hatalmába kerülnek. Lemondott királyi címéről is. Új titulusa: Erdély és a magyarországi Részek fejedelme.Amikor alig fél esztendővel később meghalt (1571. március 14.), két bizalmi embere indult harcba a hatalomért. Egyikük, Bekes Gáspár elkötelezte magát a Habsburgok mellett, a másik, Báthory István viszont (akit mind az erdélyi urak többsége, mind a török szultán támogatott) az "önálló" (valójában formálisan török vazallus) Erdély embere volt. A hatalmi harcból az utóbbi került ki győztesen.

Vissza az oldal tetejére

János Zsigmond arany forintja 1559-ben verték.

4.2. Erdély: lehetőségek és korlátok

Báthory István, a nagy hatalmú birtokos szerényen a "vajda" címet használta csak, mintegy azt érzékeltetve ezzel, hogy a magyar király alattvalójának tekinti magát. Valójában azonban minden erejével a független Erdély megerősítésén munkálkodott. Rendbe hozta az ország gazdaságát, az ellene támadó Bekest a kerelőszentpáli csatában tönkreverte (1575).Báthory hatalmi súlya akkor nőtt meg igazán, amikor 1575-ben a lengyelek királyukká választották. Érthetően ekkor Lengyelországba költözött, de felvette az erdélyi fejedelem címet (ezt viselik majd utódai is), s kinevezte vajdának bátyját, Kristófot, rábízva az igazgatást, majd annak fia, a kiskorú Zsigmond lett utódja (a nevében kormányzótanács intézte az ügyeket). Báthory először lengyel földön teremtett rendet, győzelmes hadjáratokat vezetve az oroszok ellen, s azt tervezte, hogy a Prágában betegeskedő Rudolf császár-király elhunyta után, ha őt választják magyar királlyá, egyesíti az országot. Titokban a magyarok és lengyelek erejét összefogva egy nagy törökellenes szövetséget dédelgetett. Elérte, hogy egyik unokaöccsét, Báthory Andrást Lengyelországban bíborossá nevezze ki a pápa. A halál azonban nagyra törő terveit 1586-ban megakadályozta. Még az sem sikerült, hogy családjából kerüljön ki utódja, a lengyelek svédet választottak királyukká, III. Zsigmond személyében. A következő évek a Báthory-családon belüli véres hatalmi harcok jegyében teltek Erdély-szerte. Báthory Zsigmond leszámolt a "török párttal" (kilenc főurat végeztetett ki), és csatlakozott a Szent Ligához. Az Erdélyt övező török vazallus államok, Moldva és Havasalföld is csatlakoztak a szövetséghez (elfogadva az erdélyi fejedelem fennhatóságát). A sejthető török támadás nem sokáig váratott magára. Ám 1595 őszén a Duna menti Gyurgyevónál a Bocskai István vezette erdélyi sereg (a havasalföldi Mihály vajda hadával megerősítve) elhíresült győzelmet aratott a török hadak fölött. A biztató kezdetek után egy évvel később viszont az erdélyi csapatok a magyar királyi sereggel egyesülve Mezőkeresztesnél háromnapos csatában vereséget szenvedtek a szultántól, amit súlyosbított az is, hogy ezt megelőzően oszmán kézre került Eger kulcsfontosságú vára.Időközben a megígért (majd megtagadott) kiváltságaik érdekében felkeltek a közszékelyek, Báthory Zsigmond pedig, politikája és egy Habsburg hercegnővel kötött házassága csődjének súlya alatt összeroppanva, többször lemondott a fejedelemségről, majd vissza-visszatért. A következő évtizedben ezzel teljes lett a zűrzavar. Az erdélyiek - felismerve az erőviszonyok kedvezőtlen alakulását - kényszerűségből ismét a török fennhatóság elismerése felé fordultak. Rudolf császár Mihály havasalföldi román vajdát használta fel eszközként ellenük. Ám amikor a nagyra törő vajda Erdélyt a két román vajdasággal, Havasalfölddel és Moldvával összekapcsolva önálló államot akart létrehozni, az életképtelen ötletnek ellenálló erdélyiek segítségével verték le őt a Habsburg uralkodó seregei.Fejedelmek váltották egymást, de uralmuk kérészéletűnek bizonyult a Habsburg-hatalom irányította fegyverek árnyékában. Úgy tűnt, hogy az az Erdély, amelyet János Zsigmond és Báthory István felépített, teljesen szétforgácsolódik, s a háborúkban pusztasággá válik. A Habsburgoknak ismét nem volt elég erejük arra, hogy a török háborúban felülkerekedjenek, a legnagyobb erőfeszítésekkel is csak a törékeny egyensúlyt tudták fenntartani. Ebben a helyzetben Erdély nem köthette szekerét Bécshez. Vissza kellett térni a régi útra. Csupán az lehetett a kérdés, kinek a vezetésével és hogyan...

Vissza az oldal tetejére

4.3. A hosszú háború

Az 1593-1606 között zajló, másképpen tizenöt évesnek is nevezett háborút a törökök robbantották ki. Néhány nyílt csatát leszámítva (1596-ban Mezőkeresztesnél először találkozott egymással a szultán és egy Habsburg uralkodó főserege) ez elsősorban várostromok sorozatát jelentette. Hol a királyi seregek foglaltak el néhány várat, hol a törökök. Bebizonyosodott, hogy a nem teljesen kiépített új várvédelmi rendszerek (pl. Egerben vagy Győrben) nem annyira ellenálló képesek, mint az elavult, de mélységben tagolt, több védővonallal rendelkező régiek (pl. Esztergom). A királyi sereg elfoglalta - másodszorra - Esztergomot (1595), ám Buda két ostroma (1598, 1602) látványos kudarccal végződött. A törökök elfoglalták Egert, Tatát, sőt Győrt is, azonban megtartani csak Egert tudták. Győrt és Tatát is csellel foglalták vissza tőlük. Tatán egy új módszert (a várkapura helyezett és felrobbantott petárdát) alkalmazva jutottak be a királyi seregek a várba. Esztergomot csak másodjára tudták (1605-ben) visszavívni a törökök, akik ezzel ismét helyreállították a Buda körüli védőgyűrűt.A háború másfél évtizede alatt összehasonlíthatatlanul nagyobb volt a pusztulás az országban, mint az azt megelőző évszázad alatt! Falvak százai néptelenedtek el. Lakóikat vagy megölték, vagy földönfutóvá tették, vagy fogságba hurcolták. Nem annyira a török csapatok vagy a nyugati zsoldoshadak összecsapásai és hadmenetei okozták ezt a katasztrófát, hanem inkább a törökök által segédhadként alkalmazott vérszomjas, vad, zsákmányra éhes és öncélúan romboló tatárok.

Vissza az oldal tetejére

Törökök magyar foglyokat hajtanak.
A gyerekeket fanatikus zsoldosokká, katonákká janicsárokká nevelték, elfeledtette velük honnan jöttek. A felnőtteket rabszolgapiacra hurcolták.

4.4. A megújuló Erdély

A 17. század elejének Magyarországa az egyre értelmetlenebbül elhúzódó török háború közepette a zűrzavar és rettegés képét mutatta. Habsburg Rudolf (uralkodott: 1576-1608), a prágai várba bezárkózó, megszállott műgyűjtő, mágiával is foglalkozó, elvakultan protestánsellenes, különc császár-király, körülötte a pénzharácsoló, megvesztegethető udvaroncok, a gátlástalan erőszakkal vagyont gyűjtő hadvezérek, fizetetlen, önkényeskedő zsoldosok között senki sem érezhette magát biztonságban. Se jobbágy, se polgár, se nemes, sőt még főurak sem. A nincstelen csak az életéért retteghetett, aki viszont dúsgazdag volt, annak nemcsak a vagyona, hanem az élete is veszélyben forgott. A császári udvar könnyűszerrel talált ürügyet vagyonelkobzással járó felségsértési perre, mert kellett a pénz a hadseregre meg a császár költséges szórakozásaira.Egyre szaporodott a lengyel és török földre menekült bujdosó magyarok száma. Jellemző a tartózkodó gyanakvásra, hogy ecsedi Báthory István, aki 1604-ben több meghívást is kapott az országgyűlésre, nem érezve ott magát biztonságban, nem ment el. Mint írja: "El mennék a gyűlésre, ha Ecsed vára eljönne velem."A gyurgyevói csata hőse, Erdély egyik legtekintélyesebb nagyura, Bocskai István, akit - ahogy ő mondta - "ágyúkkal kergették el a császár hűségétől", amikor 1604 októberében megsejtette, hogy rá is lecsapni készül az uralkodói önkény, nem menekült, hanem ellenállt. A hajdúk, "nem akarván saját nemzetük hóhéri lenni", mellé álltak, és segítségükkel szétszórta a királyi zsoldoscsapatokat. Győzelmei után 1605 áprilisában a szerencsi országgyűlésen Magyarország fejedelmévé választották. 1606-ban nemcsak a Habsburg Birodalommal sikerült békét kötnie (bécsi béke), hanem Bocskai közvetítésével békével (zsitvatoroki béke) zárult a török háború is. Sikerült biztosítania a protestáns vallásszabadságot a királyi Magyarországon, újra lett nádora az országnak, a korábban menekülni kényszerült Illésházy István személyében. Bocskai nem lett hálátlan a hajdúk iránt. A kóborló, ide-oda csapódó, jobb sorsra érdemes fegyveres tömegben meglátta, mekkora oltalmára lehetnek az országnak, ha szállást, fedelet, földet ad nekik, s ennek fejében a fejedelmi hívó szóra hadba vonulnak. 1605-06-ban mintegy tízezer hajdú lelt így otthonra a hazában. A hajdútelepítést a 17. században mások is folytatták, főleg a Rákócziak, akik birtokaik védelmére egész sor hajdútelepülést hoztak létre. Az ún. hajdúvárosok maguk választották elöljáróikat. A központjukban emelkedő templomot általában erődített fallal vették körül, s az egész település belső magját is fa-föld építésű palánk oltalmazta. Bocskai István 1606. december 17-én kelt politikai végrendeletében világosan megfogalmazta Erdély különállásának célját: "...szeretettel intvén mind az erdélyi, mind magyarországi híveinket, az egymás között való szép egyezségre [...] Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lésznek is, el ne szakadjanak. A magyarországiakat, hogy az erdélyieket [...] tartsák ő atyjokfiainak és véreknek, tagoknak ..."Ugyanígy vélekedett a reformátusnak született, de katolikussá, az ellenreformáció legnagyobb hatású alakjává lett, az esztergomi érseki székbe emelkedő Pázmány Péter, aki az erdélyi Kemény Jánosnak azt mondta: "átkozott ember volna, ki titeket arra késztetne, hogy töröktől elszakadjatok, ellene rugódozzatok, míg az Isten az kereszténységen másképpen nem könyörül, mert ti azoknak a torkában laktok: oda annak okáért adjátok meg, az mivel tartoztok; ide tartsatok csak jó correspondentiát (összeköttetést), mert itt keresztény fejedelemmel van dolgotok..."Tehát adott helyzetben a legélesebben látó politikai elmék igyekeztek tudatosítani, hogy a magyarság számára nincs más lehetőség, mint három hatalom (török, Habsburg, erdélyi fejedelem) alatt élni, egymást segíteni, az együvé tartozás tudatát fenntartani, s amikor eljön az idő, egy magyar király alatt egyesülni.

Vissza az oldal tetejére

Bocskai István

Bocskai szultántól kapott koronája.

4.5. A hit szabadságáért és a magyarság fennmaradásáért

Az 1526-tól kezdődő Habsburg-uralom alapvető célja kezdettől fogva a meglehetősen heterogén birodalom egységesítése, a királyi hatalom erősítése volt. Ezzel szemben a Magyarországot képviselő rendek (a nemesség és a főpapság) arra törekedtek, hogy Magyarország soha ne lehessen a Habsburg Birodalomnak csupán az egyik tartománya a sok közül, hanem a birodalom többi részéhez pusztán a közös uralkodó személyén keresztül kapcsolódjon. Vagyis a birodalom (és az uralkodó) feladata, hogy az összes rendelkezésére álló erővel harcoljon a legnagyobb ellenség, a török ellen. A magyarság a segítség fejében saját testével védi s óvja a többi országot a "dühös sárkánytól", az Oszmán Birodalomtól.A Habsburg uralkodók a 16. században a kulcsfontosságú hadügyet az 1556-ban létrehozott Haditanács révén közvetlenül a bécsi udvar irányítása alá rendelték, s ennek működésébe gyakorlatilag a magyar rendeknek sohasem volt beleszólásuk. Azt sem sikerült elérni, hogy a király mellett állandóan magyar tanácsosok legyenek, s csak az ő véleményük meghallgatása után döntsön magyar ügyekben. Megmaradtak viszont a régi országos tisztségek (a nádor, az országbíró, a horvát-szlavón bán stb.), a régi hatalmi szervek (országgyűlés, nemesi vármegye). A katonai igazgatás szempontjából főkapitányságokra osztott ország főkapitányai magyarok voltak.Az országgyűlést a király általában egy-két évente hívta össze; bár olykor három-négy éves szünetek is előfordultak. Rudolf uralkodásától kezdve (1576) ritkultak meg az országgyűlések, csak az 1590-es évektől üléseztek újra évente. Mivel az országgyűlés szavazta meg az adót, ezért félreállítani hosszú távon nem volt lehetséges, bármennyire kényelmetlen volt is a Habsburg uralkodók számára az, hogy az összegyűlt rendek felhasználták az alkalmat arra, hogy az ország (s az ő rendi jogaik) sérelmeit hangoztassák. Csak ezek orvoslása (pontosabban ennek ígérete!) után voltak hajlandók adóról, katonaállításról szavazni. 1562-1609 között az uralkodók megakadályozták a nádori tisztség betöltését is (ugyanis a nádor, mint a király után következő második méltóság, legalábbis formálisan korlátozhatta volna az uralkodói önkényt).Rudolf kezdte, s utódai folytatták Magyarország különállásának megszüntetésére irányuló politikájukat. A buzgó katolikus Habsburgok szemében a különállás egyik megnyilvánulási formájának számított az is, hogy Magyarország lakosságának csaknem 80%-a protestáns. Az ellenreformáció, a katolikus hitre való áttérítés egyre erőszakosabb eszközök igénybevételével folyt, bár általában még így sem közelítette meg egyes nyugat-európai államok gyakorlatát. Elsősorban a templomokat vették el a protestánsoktól, papjaikat űzték el. Pázmány Péter esztergomi érsek (1616-1637; 1629-től bíboros) az erőszak helyett inkább a meggyőzés, a szóbeli és írásbeli hitviták segítségével próbálkozott - sikeresen - a katolikus egyház számára híveket nyerni (visszanyerni). Utódai már keményebb eszközöktől sem riadtak vissza.Ebben a helyzetben, amikor az ország különállását, a vallásszabadságot veszélyeztette az uralkodói önkény, felértékelődött Erdély szerepe, amelynek a birodalomba való beolvasztásáról egyetlen Habsburg uralkodó sem mondott le, s mihelyt alkalom kínálkozott, újra és újra megpróbálkoztak vele.

Vissza az oldal tetejére

4.6. Erdély aranykora

Bocskai halála után a hosszú háború pusztításait még ki sem hevert Erdélyre újabb viszontagságok vártak Báthory Gábor fejedelemsége (1608-1613) alatt, aki zsákutcába vitte a sokat szenvedett régiót: szembekerült a nemességgel, a szászokkal, a moldvai fejedelemséggel s a törökökkel is, mivel megpróbálta Erdély szekerét újra a Habsburg-királysághoz kötni.1613-ban, amikor Bethlen Gábor ült Erdély fejedelmi trónjára (uralkodott: 1613-1629), új korszak kezdődött, amely csaknem fél évszázadig tartott, s joggal vívta ki a kortársak csodálatát, s melyet az utókor aranykornak nevezett. Bethlen Erdély gazdaságát felemelte, hadseregét megerősítette, iskolákat, könyvtárakat alapított, befogadta az üldözött anabaptistákat, győztes hadjáratokat vezetett hitsorsosai megsegítésére, egyszerre volt művelt uralkodó, kiváló hadvezér és Krisztus alázatos szolgája.Erdély fejedelmei ekkor a Bocskai által kijelölt úton haladtak. Jellemző, hogy Pázmány Péter saját királya ellenében a református Bethlent, majd I. Rákóczi Györgyöt segítette tanácsokkal, s aggódva vigyázta lépéseiket. Egyik levelében ki is fejtette ennek okát: a királyságbeli magyaroknak csak addig van becsületük, amíg a Habsburg uralkodók tartanak az erdélyi fejedelmek erejétől, mert ha nincs ez az ellensúly, akkor "gallérunk alá pökik az német". Bethlen Gábor, majd utódja, I. Rákóczi György, a buzgó református "bibliás őrtálló fejedelem" is bekapcsolódott a harmincéves háborúba, amely a cseh és morva rendek Habsburg-ellenes felkelésével kezdődött, majd európai háborúvá szélesedett. A magyar segítség ellenére a csehek 1620-ban megsemmisítő vereséget szenvedtek, ami azt jelentette, hogy minden önállóságukat elveszítették, s ettől kezdve osztrák tartományként a mindenkori Habsburg-érdekek hűséges kiszolgálói lettek csaknem három évszázadon keresztül - gyakorta éppen Magyarország ellenében. Az erdélyi fejedelmek Habsburg-ellenes hadjáratai során a felvidéki várak, városok többnyire megnyitották csapataik előtt kapuikat. Ebből a Habsburg uralkodók azt a tanulságot vonták le, hogy a várak élén a magyar kapitányok (és bennük a magyar katonaság) megbízhatatlanok, s a század második felében egyre inkább külföldi zsoldos tiszteket neveztek ki helyettük, s a végvárak magyar katonaságát is jelentős részben külországi zsoldosokkal váltották fel.Az energikus és kitűnő taktikus Bethlen s utódja, az óvatos I. Rákóczi György minden háborúját győzelmesen fejezte be, így elérték, hogy az Erdélyi Fejedelemség területe hét északkeleti vármegyével gyarapodott. A királytól kikényszerítették a rendi szabadságjogok és a vallásszabadság tiszteletben tartását, a nádori tisztség betöltését is. Meghatározó egyéniségnek számított nádorként Esterházy Miklós (1625-1645), aki találóan fogalmazta meg programját egy olyan korban, amely nem kedvezett a nagy, a nemzet sorsát gyökeresen megváltoztató vállalkozásoknak: "Őrültség semmit sem tennünk, ha mindent nem is tehetünk."Erdély gazdasága megerősödött, hadserege teljesítményére egész Európa felfigyelt, s az európai politikában mint önálló hatalmi tényezőt ismerték el.A 17. század első felének gazdag szellemi életéből csupán néhány mozzanatot emelünk ki. Szenczi Molnár Albert (1574-1634) német földön megbecsült tudós, 1604-ben magyar-latin és latin-magyar szótárat jelentetett meg Nürnbergben. Rekordidő, három hét alatt lefordította a Biblia 150 zsoltárát, ő ültette át magyarra Bethlen Gábor támogatásával a reformátusok hitvallását megfogalmazó kálvini Institutio...-t (A keresztyéni religióra és igaz hitre való tanítás). A külföldet járt magyarok közül Szepsi Csombor Márton, a Kassához közeli kis mezővárosból származó lelkes diák Europica varietas címmel 1620-ban adta ki útleírását, amelyben hollandiai, francia, angol, lengyel stb. földről ad érdekes, érzékletes képet. Az Utrechtet járt tudós és modern szemléletű pedagógus Apáczai Csere János Magyar Encyclopaediája az ismeretek tárháza, voltaképpen tankönyv.

Vissza az oldal tetejére

4.7. Erdély tragédiája

Amikor a művelt, tehetséges, apjának köszönhetően jó katonai képzést kapott II. Rákóczi György került 1648-ban Erdély fejedelmi székébe (uralkodott: 1648-1660), a királyi Magyarországon is sokan, köztük a kiváló politikus, hadvezér és költő, Zrínyi Miklós is nagy várakozással tekintettek rá. Benne látták azt az embert, aki az erős Erdélyből kiindulva nemzeti királyságban egyesítheti majdan az egész országot, s beteljesítheti mindazt, amit Báthory István, Bocskai István, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György megalapoztak.1657-ben II. Rákóczi György a svédek szövetségeseként (török hozzájárulás nélkül!) hadjáratot indított Lengyelországba, hogy fegyverrel kényszerítse ki lengyel királlyá választását. Úgy vélte, hogy Erdély, Lengyelország s a hozzá hű két román vajdaság együtt (a nyugati hatalmak remélt segítségével) elég erős lehet a török kiűzéséhez. A nemzetközi helyzet azonban egészen másképpen alakult, mint számította: a dánoktól és oroszoktól szorongatott svédek magára hagyták őt lengyel földön. Az Oszmán Birodalom új vezetése szemében pedig mint engedetlen alattvaló vált kegyvesztetté. A teljes erdélyi sereg tatár fogságba esett Lengyelországban, s évekbe telt, míg a hatalmas váltságdíjat nagy keservesen kifizethették értük. Maga Rákóczi csekély kíséretével kicsúszott a gyűrűből. Ám nem akarta tudomásul venni, hogy országa számára immár tehertétellé vált. A hatalomhoz való görcsös (és értelmetlen) ragaszkodás világlik ki következő soraiból: "nem gondolok vele, ha Erdély pusztán marad is, mégsem hagyom böcsületemet; ha én nem bírom, más ne is bírhassa".1660-ban a korábban már Dél-Erdélyt (a fejedelmi székhelyet, Gyulafehérvárt is) elpusztító törökökkel szemben Kolozsvár előtt döntő csatát vesztett. Halálos sebébe Váradon halt bele, s még temetésével is mérhetetlen kárt okozott: holttestét ugyanis váradi katonái kísérték Sárospatakra, s közben a szinte őrségét vesztett várat a budai pasa megtámadta, és véres ostrom után elfoglalta. A néhány száz fegyveres, mellettük a városi polgárok, köztük erős lelkű asszonyok is halált megvető bátorsággal harcoltak a túlerő ellen. A török is elismerte hősiességüket: javaikkal (köztük a híres főiskola és nyomda felszerelésével) együtt távozhattak. Erdély kulcsa és vele szinte az egész Bihar vármegye a törökök kezére került, s ezzel megsemmisült Szent László kedves városának minden ékessége, az évszázados székesegyház, a Kolozsvári testvérek európai hírű szobrai, a magyar múlt értékes tanúi.

Vissza az oldal tetejére

5. Felemás győzelem

5.1. Két pogány közt

A 17. század második felében (1657-től) I. Lipót személyében egy vakbuzgó katolikus (eredetileg papnak nevelt), hadügyi kérdésekben határozatlan, félénk ember lépett a császári-királyi trónra, aki külpolitikai óvatosságát belpolitikai keménységgel ellensúlyozta.A török birodalom ekkoriban már "leszálló ágban" volt. Megérezték ezt a kortársak is. Wesselényi Ferenc (nádor: 1655-1667), Zrínyi Miklós (horvát bán: 1647-1664) és mások mind azt várták, hogy végre megindul a törököt kiűző nagy felszabadító háború. Zrínyi a dédapjának emléket állító, 26 éves korában írt Szigeti veszedelem című eposzával (1646) tesz hitet a törökellenes harc mellett. A rendkívül művelt, csáktornyai várában nagy könyvtárat gyűjtő író-katona-politikus Zrínyi Miklós Mátyás király életéről írott elmélkedése (1656), majd Az török áfium ellen való orvosság (1660) című művei mind a felszabadító háborút sürgetik, s azt, hogy a magyarságnak erre jól fel kell készülnie: "Reformáljuk magunkat, szabjunk más rendet dolgainknak." Nemzedékük legkiábrándítóbb élménye az volt, hogy ebből nem lett semmi.Zrínyi kapcsán feltétlenül szükséges szót ejteni a magyarságtudatról, pontosabban az "összmagyar" (Hungarus) tudatról. Ez azt jelenti, hogy az ország lakossága (nyelvre, nemzetiségre való tekintet nélkül) szívvel-lélekkel magyarnak érezte magát, annak gyakran súlyos következményeivel együtt. Maga Zrínyi Miklós horvát apa, magyar anya fiaként magyar nyelven verselt, s a magyar nemzet megmaradásáért küzdött minden erejével. Hasonló magyar tudatú öccse, a tragikus sorsú Zrínyi Péter azonban inkább horvát nyelven írt (ő fordította le horvátra a Szigeti veszedelem című eposzt is).Bár energikus nagyvezírek az oszmán hadsereget újra támadó irányba fordították, az 1663-64-es összecsapások múló epizódnak bizonyultak. A Felvidék maradék részét viszont komolyan veszélyeztette Érsekújvár, Nyitra, Léva török kézre kerülése (1663). A Zrínyi Miklós vezette dél-dunántúli téli hadjárat (1664. január-február) látványos sikerének számított az eszéki híd megrongálása, amely megakadályozta a török utánpótlás-szállítást (egész Európa ünnepelte!), maradandó "eredménye" viszont a Dél-Dunántúl feldúlása, kifosztása és elpusztítása, ami gyengítette ugyan a törököt - ez volt az akció célja -, azonban végső soron ezzel is a magyarság pusztult, magyar települések tucatjai váltak hamuvá. Az erejüket túlbecsülő törökök nagy támadó hadjárata gyorsan és látványosan megtorpant, amikor 1664. augusztus 1-jén Szentgotthárd térségében nem tudták kikényszeríteni a Rábán való átkelést. A katonai összecsapást a Vasváron megkötött gyors és számunkra nem igazán kedvező béke követte, ami országos kiábrándulást keltett.Közben Erdély élére I. Apafi Mihályt helyezte a török (1661-1690), aki az elődeihez képest összehasonlíthatatlanul beszűkült mozgástérben csendesen próbált új országot építeni a romokból, amely lehetett ugyan az üldözöttek menedéke, megszűnt azonban hatalmi tényező lenni, léte minden addiginál szorosabban a török hatalomhoz kötődött.Még a vasvári csata évében meghalt egy vadászaton szerzett sérülése következtében a nemzet nagyformátumú politikusa, hőse, Zrínyi Miklós, három évre rá a nádor is. Az akkori királyi Magyarország politikusi nemzedékének egyes tagjai elkeseredésükben kalandos terveken kezdték törni a fejüket: hogyan lehetne francia vagy török segítséggel kivezetni az országot abból a zsákutcának látszó helyzetből, amelybe belekerült. Az ügyetlen s elárult szervezkedést a bécsi udvar felhasználta arra, hogy egyrészt példát statuáljon, másrészt - s korántsem mellékesen - megtöltse a kincstárat. Három dúsgazdag főurat, Zrínyi Miklós öccsét, Zrínyi Péter horvát bánt, Nádasdy Ferenc országbírót, Frangepán Ferenc horvátországi nagybirtokos főurat 1671-ben felségsértés és árulás vádjával fej- és jószágvesztéssel sújtott a bíróság. I. Rákóczi Ferenc is csak súlyos váltságdíj ellenében s váraiba császári helyőrséget befogadva menekült meg a megtorlástól.A látványos per alkalmasnak látszott az ország megfélemlítésére. A protestantizmust is egyetlen csapással akarták kiirtani: perbe fogták az evangélikus és református lelkészeket, tanítókat, tanárokat, s az ország elhagyására vagy hitük megtagadására akarták őket rábírni. Ám hiába fenyegették kivégzéssel is őket, a hatalom megrökönyödésére akkor sem hátráltak. A tömeges halálos ítélet európai botrányát nem merték kockáztatni, így "csupán" gályarabságra ítélték őket. A Spanyolországba hurcolt szerencsétleneket a holland de Ruyter admirális szabadította ki 1676-ban, s Lipót rákényszerült arra is, hogy engedélyezze hazatérésüket...Az összeesküvést követő bírósági eljárások elől sokan a török hódoltság vagy Erdély területére menekültek. A bujdosók, akiket kurucoknak kezdtek nevezni (ellenfeleiket pedig labancoknak), csapataikkal be-betörtek a királyi Magyarország területére, ami az 1660-as évek hadjáratai során sokat szenvedett országot még tovább pusztította.

Vissza az oldal tetejére

Zrínyi Miklós

Magyar főúri pallosok és díszes buzogány.

5.2. Nagyhatalmak politikai játékában

Az 1660-as évektől kezdődő csaknem fél évszázados időszakot az jellemzi, hogy a "magyarkérdés" az európai nagyhatalmak ütőkártyájává vált. A török birodalmat lekötötték belső gondjai, ezért 1664 után viszonylagos csend uralkodott a végeken. Az akkor már másfél évszázada állandósuló ellentétek a Habsburg Birodalom és Franciaország között viszont ismét háborúvá mérgesedtek. XIV. Lajos, a becsvágyó és nagyra törő francia király minden eszközt megragadott annak érdekében, hogy az ősi ellenfélnek tartott Habsburgok hatalmát gyengítse. Így kötött szövetséget Apafi Mihály erdélyi fejedelemmel, később a nem mindennapi katonai képességekkel rendelkező, emellett vakmerő és nagyravágyó Thököly Imre vezetését elfogadó bujdosókat (kurucokat) is támogatta, hogy hátba támadják ellenfelét, I. Lipótot. Ebben a helyzetben a törökök, akik továbbra is a Habsburgokat tartották fő ellenfelüknek, Thökölyt elismerik az általa elfoglalt felvidéki területek urának, Magyarország királyának (évi 40 ezer tallér adó fizetése ellenében). Ettől kezdve a "kuruc király" Felső-Magyarország fejedelmének címezi magát, s Körmöcbányán saját pénzt is veret. A Béccsel kötött fegyverszünetben a Garamtól keletre lévő terület marad a kezén. Ez azt jelenti, hogy Magyarország immáron nem három, hanem négy részre szakadt, ami még inkább megosztja az erőket, annál is inkább, mert Thökölynek egyre rosszabb a viszonya az erdélyiekkel. Apafi fejedelem és környezete joggal tart attól, hogy Thököly nem elégszik meg a királyi Magyarországból kihasított területekkel, hanem Erdély fejedelme is akar lenni.Thököly a török birodalom mellett kötelezi el magát, seregeit nem egy esetben tatár segélyhadak egészítik ki. A franciák által is biztatott török nagyvezír 1683-ban feleleveníti a szulejmáni tervet, s Bécs elfoglalására indul. Apafit és Thökölyt csatlakozásra kötelezik, de ők a tényleges ostromban való részvételből kihúzzák magukat. I. Lipót hadai csak a birodalmi székvárost védik, a királyi Magyarországot martalékul dobják a felvonuló török hadaknak. A nyugat-magyarországi birtokosok többsége ebben a helyzetben nem vállalja a reménytelennek tűnő ellenállást, hanem meghódol a nagyvezírnek (illetve megnyitják kapuikat a kurucok előtt), hogy elkerüljék váraik és birtokaik pusztítását. A császári kormányzat számára mindezek az események viszont kedvező lehetőséget adnak arra, hogy egész Európát telekürtöljék: íme, a magyarok a kereszténység ellenségei, a törökkel együtt törnek a Nyugat romlására. 1683. szeptember 12-én a Bécset halálos gyűrűbe fogó oszmán sereget teljesen összeroppantja a német birodalmi és a Sobieski János király vezette lengyel egyesült hadak elsöprő támadása. A menekülő nagyvezír ekkor végzetes hibát követ el: visszautasítja Lipót császár békeajánlatát. Az események ezt követően gyors fordulatot vesznek. Az üldöző keresztény sereg szinte menetből elfoglalja október 27-én Esztergom várát (előzőleg szétverve a budai pasa seregét Párkánynál).1684-ben a rendkívül energikus XI. Ince pápa minden tekintélyét latba vetve létrehozza a törökellenes Szent Ligát (I. Lipótot a lengyel király és Velence, majd Oroszország is segíti). Eközben Thököly felső-magyarországi fejedelemsége szertefoszlik. A megyék és városok sorra esküsznek a király hűségére, hogy részesei lehessenek a török kiűzésének, mert felismerik, az ország számára ez a legfontosabb, mindennél előbbre való. A kuruc seregek is egymás után esküsznek fel a királyi zászlóra, Thököly mellett egyre kevesebben maradnak. Az erdélyiek nem fogadják be őt, Lipót semmiféle kompromisszumos megegyezésre nem hajlandó, s bárkihez fordul Európa hatalmasságai közül, azt kell észrevennie, hogy immár leírták. 1685-ben van olyan török terv is, hogy martalékul dobják oda valamiféle béke-megállapodás fejében. Ezzel azonban már elkéstek. Mindenesetre azzal, hogy a váradi pasa Thökölyt rövid időre elfogja, tönkreteszik maradék tekintélyét is. Serege roncsaival ettől kezdve az török birodalom játékszereként török érdekekért harcol a Balkánon.Apafiék Erdélye észleli a török erejének megroppanását, de a katonailag legyengült fejedelemség (Apafi nem hadvezér, kancellárja, Teleki Mihály is kifejezetten tehetségtelen, tehetetlen seregvezér) nem tehet mást, mint sorra fogadja el a császári diktátumokat, s fokozatosan adja föl önállóságát. 1690-ben, Apafi Mihály halálával Erdély végleg betagolódik a Habsburg Birodalomba - leválasztva Magyarország testéről!

Vissza az oldal tetejére

5.3. A török kiűzése

Az 1680-as évek első felének biztató kezdetei után minden azon múlik, hogy sikerül-e visszafoglalniuk a keresztény seregeknek Buda várát és városát, mivel ez a magyarországi török uralom kulcsa. 1686. június 18-án, tehát időben kezdi el ostromolni a Lotharingiai Károly herceg főparancsnoksága alatt álló mintegy 65 ezres szövetséges hadsereg (köztük 15 ezer magyar) Buda várát, amelyet az albán származású Abdur-Rahmán pasa véd. Bár a védőművek elavultak, azonban az a tény, hogy a város és a vár meredek sziklaplatón emelkedik, s védővonala mélységben tagozott, nehezíti az ostromot. Az sem mellékes, hogy a védők létszáma állítólag meghaladta a tízezer főt, amit még némi utánpótlással is sikerült ellátni. A nagyvezír felmentő seregét megverték (augusztus 14.), majd a szeptember 2-án reggel 6 órakor meginduló harmadik általános roham - gyilkos és hosszú küzdelem után - eredményre vezetett. Este hét órára újra keresztény zászlók lengtek Buda romos tornyain. Rómától Londonig egész Európa ünnepelt, tűzijátékokkal szórakoztatták a nagy hírnek örvendező emberek tízezreit.Budán égő romhalmaz került a győztesek kezére. Egy itáliai hadmérnök, bizonyos Marsigli járja be az egykori királyi "csodapalotát" - értékeket keres. Neki köszönhető a királyi kápolna melletti könyvtár mintegy háromszáz kötetének megmentése, s ő térképezi fel először pontosan a várat és a várost.A felszabadító háborúk időszaka 1683-1699 gyökeresen eltér az 1526-1682 közötti kor hadviselésétől. Mindenekelőtt az a legszembetűnőbb, hogy az említett több mint másfél évszázad lényegében a várharcok kora. A főerők által vívott mezei ütközetek igen ritkák (mindössze három!), 1683-tól viszont a nyílt csaták korszakába lépünk. 1683-1687 között kilenc nagy csatát számolhatunk össze: Bécs, majd Párkány (1683), Vác, Óbuda és Érd (1684), Tát (1685), Zenta (1686), Nagyharsány, majd Batocsina (1687). Valamennyi a török elleni szövetségesek fényes győzelmét hozza. 1688-1689 kivétel: ekkor a várharcok dominálnak. 1690-1697 között, azaz nyolc esztendő alatt hat nagy csatára kerül sor: Zernyestnél az Erdélybe török segítséggel betört Thököly győz a császári-erdélyi sereg fölött (1690). A meghatározó, döntő csaták azonban ismét szövetséges győzelmekkel zárultak.Ha a térképen követjük a csaták helyszíneit, azonnal szembeötlik, hogy utoljára 1687-ben lépett nagyobb létszámú török sereg a Dunántúlra, később megközelíteni sem tudták. Ez megpecsételte a magára hagyott három nagy török erődítmény (Székesfehérvár, Szigetvár, Kanizsa) sorsát.A magyarországi hadszíntér ütőere továbbra is a Duna vonala. Buda megszerzésével megnyílt az út a szövetséges seregek előtt egészen Nándorfehérvárig, amelyet 1688-ban vissza is foglaltak. Nyilvánvalóvá vált, hogy az ország belső területein megmaradt néhány körülzárt török vár eleste már csak idő kérdése. A török seregeket gyorsan kiszorították Észak-Magyarországról és az Alföld nagy részéről is. Tulajdonképpen csak a Temesközt tudták kézben tartani - egészen 1717-ig.A törökök számára kulcsfontosságú lett volna Buda visszafoglalása. Bár a szétlőtt vár helyreállítása csak lassan haladt, azonban mivel az ellenséget sikerült több száz km-es távolságban tartani tőle, nem forgott veszélyben. 1690-ben viszont újra török kézre került Nándorfehérvár. Ebben a balkáni régióban egyértelműen még mindig a török maradt fölényben.Azt a területet, amelyet az Oszmán Birodalom fél évszázad alatt hasított ki Magyarország testéből, s további egy évszázadon keresztül megtartott-erősített, alig egy évtized alatt (!) sikerült visszafoglalni. Mi ennek a hihetetlennek tűnő sikernek a magyarázata? Az, hogy a törökök Buda eleste után kisebb váraikat sorra feladták (kiürítették) harc nélkül, s csupán a nagyobbak védelmére szorítkoztak. Így viszont az egymástól 50-100 km-re lévő erősségek már nem alkottak védővonalat. Könnyű volt őket egyenként bekeríteni, blokád alá vonni, s mivel a Délvidéken megállították a felmentésüket megkísérlő seregeket, hónapokon (éveken) belül a várak - kifogyva élelmiszerkészleteikből - kénytelenek voltak harc nélkül megadni magukat.Az 1697. szeptember 11-i zentai csatában a Savoyai Jenő herceg által vezényelt szövetséges hadak megsemmisítő vereséget mértek a Tiszán átkelni próbáló oszmán csapatokra (elesett maga a nagyvezír is). A csatából Temesvárra menekült II. Musztafa szultánnak be kellett látnia, hogy az erőviszonyok gyökeresen megváltoztak, a muszlim fegyvereknek nincsenek immár győzelmi esélyei...Az 1699. január 26-án Karlócán megkötött béke zárta le a török háborúkat: A török birodalom - a Temesköz kivételével - elvesztette magyarországi hódításait. Az 1716-1717-es háborúban III. Károly hadai foglalják vissza a még török kézen lévő területeket, beleértve Nándorfehérvárt is. Mindezt a pozsareváci béke szentesíti 1718-ban.E viharos időkben is születtek kiemelkedő kulturális alkotások, így az erdélyi Misztótfalusi Kis Miklós (1650-1702) nyomtatványai. 1680-ban került Hollandiába, s ott csodálatos érzékkel formált betűivel a korabeli Európa egyik vezető nyomdásza lett. Angol, svéd, itáliai megrendelők versengtek munkáiért. Ő a grúz nyomtatott ábécé megalkotója is. Egy évtized múltán azonban hazájába tért vissza, vállalva minden nehézséget, hogy népét szolgálhassa.

Vissza az oldal tetejére

Buda visszafoglalása 1686-ban.

5.4. A török világ hagyatéka

A magyarság több mint három évszázadon át küzdött a török hatalom ellen, s az ország területének jelentős része száz-százötven, sőt csaknem kétszáz esztendőn keresztül állt török megszállás alatt. Mi maradt a hódítók után? A leglátványosabbak az épületek, mindenekelőtt a templomok (dzsámik, mecsetek), a mellettük magasodó minárékkal, a jellegzetes fürdők, néhány kolostor, türbék, kutak. Ezek nagy része nem is eredeti török építmény, hanem egykori magyar épületek átalakítása volt. A török templomokat (mivel tönkrementek, s abban a formájukban nem tudták használni) többnyire lebontották vagy átalakították. Megmaradt Pécs főterén Gázi Kászim pasa dzsámija, a kórház mellett Jakováli Haszán pasa dzsámija, Szigetváron egy dzsámi a várban, egy a városban, Egerben és Érden egy-egy mináré, a fürdők közül Budán (csaknem teljesen, s ma is használják) a Rác, a Rudas, a vízivárosi Király fürdő, Pécsett egy középkori püspöki palotából átalakított derviskolostor (tekke) a Mecsek erre utaló, Tettyének nevezett részén, Gül Baba sírépítménye (türbéje) Budán, Idrisz Babáé Pécsett, jellegzetes turbános sírkövek Budán stb.A török-magyar viszony nem csupán a csatamezőn való szembenállást jelentette, hanem egymás kultúrájának megismerését is. A 18. századtól megjelenő magyar pusztai vendéglők közismertté váló csárda neve a török "csárdák" (őrtorony) szóból származik. A jó dömöcki acélpenge damaszkuszi pengét jelent. A kefe eredetileg török lóápoló szerszám. A korbács rövid nyelű, szíjból font ostor. Török eredetű szavaink a durva posztót jelölő aba, a csuha (sűrű szövésű posztó, szűrhöz hasonló posztóköpeny), a pamut (feldolgozott gyapot), a dolmány (felsőkabát), a zubbony (bő ujjú, hosszú felsőruha), a zseb (a ruha keblén kialakított zacskószerű rész), a kalpag (fejfedő). A tabán szó tímárt jelöl, emléküket őrzi Budán a Tabán nevű városrész. Az ételek közül török eredetű a tarhonya (szárított tészta), a pite (lepény), a kávé, a növények közül a dohány, a kajszibarack, a törökbúzának is nevezett kukorica is részben török közvetítéssel került Magyarországra, hasonlóképpen a görögdinnye is. A bútorok közül török eredetű a dívány (a díván tanácskozást, tanácskozóhelyet jelöl a törökben, a tanácskozóterem fala mellett elhelyezett ülőalkalmatosságokra is utal a szó); a kerevet (fekhely). A török polgári lakosság egy része (pl. Egerben) nem vonult el a vár és a város feladása után, ezek lassan elmagyarosodtak. Török etnikumra, illetve török fogságra utal a nagy számban ma is elterjedt Török, és Tatár családnév. A magyar származású török íródeákok neve ("Tyató") őrződött meg valószínűleg a Csató családnévben. Jó néhány helynév (főleg dűlőnév) utal a török időkre, de településnév is, pl. Somogyban Törökkoppány, Szolnok megyében Törökszentmiklós (mindkét helyen török erődítmény állt).A török múlt emlékeit a magyarság megbecsülte. A harcok elültével a török-magyar viszonyból eltűntek a korábbi helyzetből adódó feszültségek. A törökök befogadták Thökölyt bujdosó kurucaival, majd II. Rákóczi Ferencet és társait 1711 után, 1849-ben Kossuthot és a szabadságharc minden vezetőjét és odamenekült katonáját. 1869-ben, amikor Ferenc József király a Szuezi-csatorna elkészültének ünnepélyén részt vett, hazafelé vezető útján II. Abdul Aziz szultán megajándékozta négy hiteles, eredeti kötésben megmaradt corvinával. 1877-ben, amikor az orosz-török konfliktusban a magyar ifjúság egyértelműen Törökország mellett foglalt állást, a török kormány 35 kódexet (az isztambuli Topkapi-szeráj csaknem valamennyi corvina-kötetét) adta vissza viszonzásul: ezek a budapesti Egyetemi Könyvtárba kerültek.

Vissza az oldal tetejére

Egerben ma is áll a minaret, ahonnan annak idején a müezzin szólított imára.

A budai Rudas fürdő.

5.5. A győzelem ára

1683-ban, a nagy török háború kezdetén az a paradox helyzet állt elő, hogy a magyarság, amely addig a legtöbbet vérzett a török ellen, éppen ekkor állt (bár nem aktívan) a török oldalon. Bécs védelmében állítólag mindössze harminc magyar katona vett részt. A helyzet azonban gyorsan megváltozott. Thököly kurucainak többsége, valamint az erdélyiek is felismerték, hogy minden erőt a török ellen kell mozgósítani, mert annyi hiábavaló reménykedés után valóban elérkezett az idő az ország egyesítésére és felszabadítására. Nem kis részben Esterházy Pál nádor erőfeszítéseinek köszönhetően a következő másfél évtized török elleni harcaiban rendszeresen mintegy 15-20 ezer magyar katona vett részt. A háborúban tehát nem pusztán a Szent Liga, nem a Habsburg-hatalom ért el sikert, hanem a magyarság is, így Magyarország joggal tekinthető a világraszóló győzelem részesének. Annál is inkább, mert nemcsak katonát adott az ország, hanem ellátta élelemmel, szállással a rajta átvonuló, itt állomásozó (telelő) hadseregeket, s a tetemes szállítási terhek is a magyar jobbágyokra nehezedtek.Az egyes várak körüli ostromzár egyet jelentett jelentős területek elnéptelenítésével (azon okból, nehogy a török onnan utánpótlást szerezhessen be). A barbár pusztítással járó tatár betörések is szörnyű megpróbáltatást jelentettek, akárcsak a szövetséges katonaság visszaélései, rablásai, erőszakoskodásai.I. Lipót király, aki soha puskaport nem szagolt, magának sajátította ki a háborús győzelmet: Magyarországot (és Erdélyt) egyszerűen fegyverrel meghódított tartománynak tekintette. Buda visszavételét követően rendelettel szabályozta a város benépesítését. Magyarok a saját fővárosukban nem vásárolhattak házat, csak németek és katolikusok. A magyarok lent a Vízivárosban vagy Pesten verhettek tanyát. A megfélemlítésnek példátlanul kegyetlen formáját választotta Antonio Caraffa a felvidéki Eperjesen: 1687 tavaszán protestáns felvidéki nemesek és polgárok egész sorát ítélte halálra és vagyonelkobzásra koholt vádak alapján. A döbbenetet és felháborodást keltő "törvényszék" (a külföldi lapok a század szégyenének nevezték) megszüntetését, a kivégzettek özvegyeinek és árváinak kártalanítását végül az 1687-es országgyűlésen törvényileg mondták ki.I. Lipót az 1687 novemberében összehívott soproni országgyűlésen fenyegetésekkel kényszerítette ki a rendekből a Habsburg-ház fiúági örökösödésének törvénybe iktatását (a szabad királyválasztás a gyakorlatban amúgy sem érvényesült). Ezt követően máris magyar királlyá koronázták I. Lipót idősebb fiát, a kilencesztendős I. Józsefet. Le kellett mondania a rendeknek az Aranybulla ún. ellenállási záradékáról is. A török háborúkban főtisztként vagy hadiszállítóként részt vevő idegen főurak egész sora kapott a királyi birtokadományok mellé magyar honosságot, azaz a magyar nemesi társadalom egyenrangú tagjaivá váltak. A főúri birtoklást jelentősen módosította az a törvény is, amely lehetővé tette a főrangúak birtokainak elsőszülöttségi jogon öröklődő hitbizománnyá alakítását.A töröktől visszafoglalt területeken az egykori birtokosok csak bonyolult igazolási eljárás és a birtok értékének 10%-át kitevő fegyverváltság megfizetése után kaphatták vissza földjeiket. Ellenkező esetben a birtok a királyi kincstárat gyarapította. A buzgó katolikus császár egyedül a katolikus egyház birtokvisszaszerző akciói elé nem gördített akadályokat.A török birodalommal szomszédos területeken nem állították helyre a megyei igazgatást, hanem katonai Határőrvidéket alakítottak ki, letelepítve itt 1690-ben a török elől menekülő több tízezer szerbet. A Határőrvidék igazgatása a bécsi udvarból történt, a magyar országgyűlésnek és a kormányszerveknek semmiféle beleszólása nem lehetett az ottani ügyekbe. Az 1690-ben kialkudott ún. Diploma Leopoldium meghagyta ugyan Erdély fejedelmének II. Apafi Mihályt, azonban kiskorúsága miatt valójában nem uralkodott, 1696-ban Bécsbe internálták, többé haláláig (1713) vissza sem térhetett.A katolikusok a Felvidéken sorra foglaltak el katonai segédlettel protestáns iskolákat, templomokat, sőt 1687-ben elüldözték ősi helyéről a sárospataki református kollégiumot is.Még tartott a törökellenes háború, amikor 1697 nyarán felkelés robbant ki Északkelet-Magyarországon, a világhírű tokaji bort termő zempléni Hegyalján a Habsburg-hatalom ellen. Résztvevői naiv hittel Thökölyt várták vissza, helyette azonban csak királyi ezredek érkeztek, amelyek gyorsan szétverték a mozgalmat. Megpróbálták megnyerni a kurucoknak nevezett felkelők (ellenfeleik, a császár-király hívei a labanc gúnynevet kapták) a fiatal II. Rákóczi Ferencet, a vidék nagyurát is. Ő azonban szerencsi várkastélyából Bécsbe menekült, hogy a lázadásnak még a gyanúját is elhárítsa magáról.

Vissza az oldal tetejére

5.6. "Istennel a hazáért és a szabadságért"

Ez az a jelmondat, amely az 1703-1711 közötti, II. Rákóczi Ferenc vezetésével folytatott kuruc szabadságharc zászlain szerepelt. A tragikus sorsú II. Rákóczi György erdélyi fejedelemmé választott (de sosem uralkodott, korán meghalt) fiának, I. Rákóczi Ferencnek és a kivégzett Zrínyi Péter leányának, a kor híres szép asszonyának, Zrínyi Ilonának a fia volt II. Rákóczi Ferenc. Anyja második férje, Thököly Imre magával vitte mostohafiát táborába, hogy hadd ismerje meg a katonáskodást, majd Munkács ostromlott bástyáin szagolhatott puskaport. A várat Zrínyi Ilona (Nyugat-Európa újságjai "Európa legbátrabb asszonyá"-nak nevezték) 1688-ig védte Lipót csapataival szemben, s csak akkor adta át, kedvező feltételekkel. Lipót császár neveltette (gyámként) II. Rákóczi Ferencet, aki nagykorúsítva visszatérhetett hazájába, s megismerte az elszomorító állapotokat. Amikor a francia király felé próbált kapcsolatot keresni, elárulták, a császári udvar fogságába került. Onnan azonban felesége megszöktette, és sikerült Lengyelországba menekülnie, ahol már az elfogatás elől odafutott barátja, Bercsényi Miklós gróf várta.Északkelet-Magyarország sokat szenvedett s a Habsburg-önkény ellen mozgolódó népének szószólói Rákócziban látták mint fejedelmi sarjban azt az embert, aki élére állhat egy mozgalomnak, s akit jobbágy, városi polgár, kisnemes, főúr és főpap egyaránt elfogadhat vezetőjének. Jól választottak. Egy mélyen érző, hazájáért mindent feláldozni kész, hívő katolikusként a sokat szenvedett protestánsok jogait is szívén viselő, nemest, polgárt és parasztot egyaránt megbecsülő, rendkívül művelt ember lett a szabadságmozgalom vezetője. Neve és jelenléte fokozatosan egyre többeket állított csatasorba, s alig egy fél év elteltével már a Tiszántúl és Felvidék is kuruc kézen volt, szinte minden várával és városával egyetemben.I. Lipót 1702 májusában hadat üzent XIV Lajos francia királynak, emiatt 1703-ban alig volt Magyarországon katonaság, a hadsereg zöme a francia fronton harcolt, annál is inkább, mert az előretörő ellenség már-már Bécset fenyegette. A franciáknak (akárcsak az előző két évszázadban többször is) kapóra jött Lipót hátában egy mozgalom, amely erői megosztására kényszeríthette a Habsburg-hatalmat. Ezért szakértőkkel, tisztekkel, pénzzel támogatták Rákóczit. Nyíltan azonban nem álltak a szabadságharc mellé, csupán kihasználni akarták a magyar fegyvereket. Rákóczi és kortársai nem vették észre ezt a számító cinizmust. Egyébként sem volt abban a helyzetben az ország, hogy bármilyen segítséget visszautasíthatott volna, hiszen a két évszázada tartó szinte örökös háborúság szörnyű megpróbáltatásait nyögte a lakosság minden rétege.Mivel az ország jelentős része másfél évtizeden keresztül hadszíntér volt, a népesség, a települések, az ipar és a mezőgazdaság olyan pusztulást szenvedett, amelyet az azóta eltelt néhány esztendő alatt nem heverhetett ki. A bécsi kormányzat nem bízott a magyarságban, ezért a török háborúk befejezése után csak kevés, magyar földön toborzott katonát tartott fegyverben (azokat is külföldi hadszíntérre vezényelte), s a tisztikarba is csak csekély számú magyar jutott be, közülük sem szerzett senki nagyobb hadseregek vezetésében tapasztalatokat. Az egykori végvári vitézek jelentős része a szabadságharc indulásakor megrokkant öregnek számított, hasonló volt a helyzet Thököly egykori kurucainak többségével is. Magának II. Rákóczi Ferencnek is csak könyvekből szerzett katonai ismeretei voltak. Jobb híján a felkelés mellé állt főnemeseket, bárókat és grófokat tette tábornokká - sajnos alig akadt köztük tehetséges katona. Sikeres seregvezérei úgyszólván csak az alacsonyabb sorból származó Bottyán János és Esze Tamás voltak. Kevés volt a kiképzőtiszt is, a hadsereget egységes ruházattal és felszereléssel (néhány elit ezredet kivéve) sohasem sikerült ellátni. A kiképzetlen, fegyelmezetlen csapatok győzelmek után azért széledtek széjjel, mert hazavitték a zsákmányt, vereségek után meg azért, mert családjuk sorsáért aggódva igyekeztek otthonukba...Rákóczi - mint emlékirataiból kiderül jól látta a gondokat, a megoldásra váró legfontosabb feladatokat, de a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudott megbirkózni a nehézségekkel. Így is valóságos csodának számít, hogy a tönkrement, kivérzett ország nyolc esztendőn keresztül ellent tudott állni a Habsburg-hatalom seregeinek.1704 tavaszán a Duna völgyében előrenyomuló franciák már csak alig négyszáz km-re voltak az osztrák területen portyázó kuruc előhadaktól. Ekkor azonban végzetes esemény történt: 1704. augusztus 13-án a höchstädti csatában a franciák döntő vereséget szenvedtek. Ettől kezdve Lipót és szövetségesei kezébe került a háború irányítása. A franciák egyre inkább védekezésre kényszerültek, az 1703-04-es-hez hasonló nagyszabású támadó hadműveletre már nem volt elegendő erejük. Bár a francia erődrendszer megmentette az összeomlástól a "Napkirály" birodalmát, ám egyre kevésbé tudott Rákóczinak segítséget adni. A harc még több mint hat esztendőn keresztül folyt Magyarországon, de ahogy múltak az évek, egyre többek előtt vált nyilvánvalóvá, hogy az idő nem a magyar fegyvereknek kedvez.Rákóczi, magánvagyonát is a harcra áldozva, a semmiből igyekezett reguláris sereget szervezni, melyhez azonban hiányoztak az altisztek csakúgy, mint a csatákat vezényelni képes főtisztek. Rákóczi jó haditerveket dolgozott ki, azonban a nem kellően kiképzett és fegyelmezetlen kuruc csapatok, amelyeket többnyire tétova, tehetetlen tábornokaik sem igazán tudtak irányítani, minden nagyobb nyílt ütközetben vereséget szenvedtek. Mivel nem sikerült megfelelő tüzérséget és műszaki csapatokat szervezni, a jobban megerősített és védett, kulcsfontosságú várakat nem tudták elfoglalni. A kuruc területeket így nem védte szilárd várlánc, ami miatt egyetlen vesztes csata elegendő volt, hogy egész országrészek cseréljenek gazdát. A hadiipar fejletlenségét nem sikerült külföldi fegyverek behozatalával teljes mértékben ellensúlyozni. Így hiába volt jó néhány bravúros haditett, vakmerő portyázás, váratlan rajtaütés, mindezek önmagukban nem voltak elégségesek ahhoz, hogy háborút lehessen nyerni.Rákóczi igyekezett megszervezni az államhatalmi szervezetet is. Az 1705. évi szécsényi országgyűlésen a rendi konföderáció II. Rákóczi Ferencet Magyarország vezérlő fejedelmévé választotta. Emellett 1704 júliusától Erdély fejedelme. Az 1707-es ónodi országgyűlésen már felparázslottak az ellentétek a háború folytatását akarók és a megbékélésre törekvők között. Kimondták a Habsburg-ház trónfosztását, remélve, hogy ez a szabadságharc nemzetközi megítélése szempontjából előnyös lehet. Hivatalosan azonban egyetlen európai hatalom sem ismerte el Rákóczi államát. Mivel a fejedelem minden irányú segélyt és diplomáciai közvetítést kérő akciói sikertelenek maradtak, 1711 tavaszán az északkelet-magyarországi területre visszaszorult, járvány tizedelte, demoralizált kuruc seregek számára a küzdelem folytatása kilátástalanná vált. Szerencsére a Habsburg sereget vezénylő főparancsnok is magyar főúr volt, Pálffy János, aki Rákóczi teljhatalmat kapott vezénylő tábornokával, Károlyi Sándorral igen előnyös békében egyezett meg. Pálffy nem a bécsi, hanem a magyar érdekeket tartotta szem előtt a tárgyalások során. 1711. május 1-jén tette le a kurucok főserege (mintegy tizenkétezer ember) a fegyvert a Szatmár vármegyei majtényi síkon.A szabadságharc katonai veresége korántsem jelentette egyben politikai vereségét is. Éppen ellenkezőleg. Az uralkodót rákényszerítették a rendi alkotmány tiszteletben tartására, az idegen hivatalok megszüntetésére, országgyűlés összehívására (1687 óta nem hívta össze a király az országgyűlést!). A protestánsok szabad vallásgyakorlatát is sikerült visszaállítani. A nemesek visszakapták elkobzott földjeiket, a harcokban való részvétel miatt senkit sem vontak felelősségre. Még a parasztkatonák és parasztközösségek Rákóczitól kapott kiváltságai is érvényben maradtak. A harc eredményeként tehát Magyarország elkerülte, hogy olyan tartománnyá váljon, mint amilyenné vált katonai veresége után egy századdal korábban Cseh- és Morvaország.A tét az volt, hogy az ország újjáépítése, átalakítása, felzárkóztatása Nyugat-Európához magyar vezetéssel valósuljon meg, nemzeti uralkodó alatt, mivel az országnak nem volt már feltétlenül szüksége a Habsburg-hatalom katonai segítségére. Ez az elgondolás szenvedett vereséget 1711-ben.II. Rákóczi Ferenc, gróf Bercsényi Miklós főgenerális, Vay Ádám generális, gróf Esterházy Antal tábornagy, gróf Forgách Simon tábornagy és a mozgalom jó néhány főbb vezetője és több ezren a résztvevők közül nem éltek a közkegyelemmel. Pedig Rákóczi visszakapta volna hatalmas vagyonát is. Azonban inkább vállalta lengyel, francia, majd török földön a szűkös, szerény körülményeket, az önkéntes számkivetést, mintsem hogy személyes érdekeit nézve behódoljon. Így írt erről: "Ha számkivetésbe megyek, megmarad a remény, mert utolsó leheletemig megőrzöm a nép szeretetét, amely a nép szívében mindig élni fog irántam."Emberi tartása, tiszta, makulátlan jelleme miatt személyét mélységes tisztelet övezte, s évtizedekig hazavárták, alakja mondákban, legendákban századokon át élt tovább. Hűséges titkára, a háromszéki székely Mikes Kelemen négy évtizeden keresztül írott fiktív leveleiben (270 levél) jegyezte le a törökországi Rodostóba kényszerült bujdosók hétköznapjait. A Törökországi levelek a korabeli európai levélirodalom gyöngyszeme.

Vissza az oldal tetejére


<< Vissza